XVIII

Az események őrült iramban követik egymást. Ma megérkezett Bianka apja. A Szkarabeusz és a Szökőkutak utcájának sarkán álltam, amikor feltűnt a csillogó, nyitott landauer – széles és lapos doboza akár a kagyló. E fehér selyemkagyló mélyén megpillantottam Biankát; tüllruhában volt, és félig feküdt. Lehajtott karimájú kalapja, melyet az álla alatt egy szalaggal erősített meg, beárnyékolta szelíd arcát. Ő maga szinte eltűnt a fehér selyemfodrok közt. Mellette egy fekete zakós, fehér pikémellényes úr ült; mellényén súlyos aranylánc fénylett, meg egy sor fityegő. A szemébe húzott, fekete keménykalap alatt zárkózott, komor, barkós ábrázat szürkéllt. Beleborzongtam a látványba. Semmi kétség: ez de V... úr volt.

Mikor az elegáns hintó ruganyos doboza diszkrét gördüléssel elhaladt mellettem, Bianka súgott valamit az apjának, aki hátrafordult, és felém villantotta hatalmas, fekete szemüvegét. Olyan ábrázata volt, mint egy szürke, sörénytelen oroszlánnak.

Felindultan, az ellentétes érzelmektől már-már magamon kívül kiáltottam: – Számíthatsz rám!... – és: – Utolsó csepp véremig... –, és a zsebemből előhúzott pisztollyal a levegőbe lőttem.