3

Anna-Karin szeretné, ha már ősz lenne.

A kerítéskapunál áll, végigjártatja tekintetét az iskolaudvaron. Köröskörül nyáriasan lenge ruhákba öltözött diákok nyüzsögnek. Mindenütt napbarnított lábak, karok és dekoltázsok. Ő meg legszívesebben belebújna agyonhordott posztókabátjába, a fejére sapkát húzna, a kezét pedig a nagypapaféle kötött kesztyűbe dugná.

Ma farmert vett föl és egy túlméretezett tréningfelsőt a szintén óriási pólója fölé. A hőmérséklet már a húsz fokot is meghaladja, de inkább legyen melege, mint hogy egy négyzetcentivel több látszódjék a bőréből.

Az egészet persze mindig bonyolult mérlegelés előzi meg, mivel azt sem akarja, hogy túlságosan melege legyen. Most például kétoldalt egy kicsit eltartja magától a karjait, nehogy izzadtságfolt keletkezzen a hóna alatt. Egyszer hetedikben valaki úgy ment neki az ebédlőben, hogy a poharából a pólójára fröccsent a víz. Erik Forslund épp mellette állt, és rögtön elüvöltötte magát, hogy izzad a cickója. Ezután iskolaszerte annyira népszerűvé vált az „izzadós bige” gúnynév, hogy a felső tagozatos évek végéig rajta maradt. Nem szeretne okot adni rá, hogy a gimiben bárkinek eszébe jusson valami hasonló.

Az iskolaudvar kezd kiürülni. Anna-Karin lehajtott fejjel, mellén keresztbefont karral követi a többieket. Olyan melltartót kezdett használni, aminek látszólag kicsinyíteni kellene a melleit, de a tükörben semmi különbséget nem sikerült felfedeznie.

Mikor Anna-Karin belép az iskola épületébe, meglátja Rebecka Mohlint. Rebecka az osztálytársa, a fiúját Gustaf Åhlandernek hívják.

A lépcső mellett álldogálnak, átölelik egymást. Anna-Karin elfordítja a tekintetét, lüktető, éjfekete önsajnálat tölti el. Rá soha egyetlen pasi sem fog úgy nézni, ahogy most Gustaf nézi Rebeckát.

– Szia – köszön neki Rebecka, amikor elmegy mellettük.

– Szia – utánozza Gustaf.

Csak az osztályterembe érve nyugszik meg egy kicsit, miután leült a helyére a legelső sorban a fal mellé. A kezét zsebre dugja. Hozzáér Peppar pici meleg testéhez, a hegyes karmocskákhoz. Peppar bundája puha, selymes. Amikor megsimogatja azt a pirinyó fejecskét, a kis állat olyan dorombolásba kezd, hogy Anna-Karin zsebe remegésbe jön. A lány szívét beárnyékoló éj sötét oszolni kezd, és Anna-Karint elönti a szeretet.

Tudja, hogy nem lenne szabad magával hordani a macskakölyköt, de nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy egyedül járjon el otthonról. Még nem. Talán a jövő héttől.

Idáig viszonylag simán ment a dolog. Két hét telt el a tanévből, sőt, már a harmadik is elkezdődött anélkül, hogy bárki kiröhögte volna vagy kihajította volna a táskáját az ablakon. Eddig senki nem próbálta lelökni őt a lépcsőn, senki nem markolta meg a mellét úgy, hogy végül sírva fakadjon a fájdalomtól. Erik Forslund és Ida Holmström többször elhaladtak mellette a folyosón, és még csak rá se néztek.

Kilenc éve álmodozik erről, és most bekövetkezett.

Végre láthatatlanná vált.

* * *

Minoo utálja a kamaszkort. Főleg azért, mert állandóan összeterelik más kamaszokkal. Az iskolába járás olyan, mintha idegen bolygóra deportálnák az embert. Minden áldott nap. Semmi mondanivalója nincs a bolygólakók számára. Még megjátszani sem tudja magát, úgy tenni, mintha közülük való lenne. Fogalma sincs róla, hogyan kellene csinálnia.

Majd a gimnáziumban minden másképp lesz. Ezzel vigasztalta magát a felső tagozatban. Utolérik a többiek, ha mások nem, talán azok, akik a természettudományi fakultációt választották, mint ő.

Így a harmadik hét elején viszont kénytelen felismerni, hogy csak álom volt az egész.

Még az iskolaépület is rettentően emlékeztet a felső tagozatos létesítményre: négyemeletes, lapos tetejű téglaház. Az aszfalttal borított udvaron egyetlen háló nélküli focikapu gondoskodik a kikapcsolódásról. Bár egyszer kísérletet tettek rá, hogy feldobják a lehangoló látványt, és fákat ültettek ide, mára a legtöbb fa halott, törzseik, ágaik szürkén meredeznek a pálya körül.

Az iskola kapuja tárva-nyitva, hogy bemenjen a friss levegő. A por és a linóleummal borított padló jól ismert szaga azonban kiszellőztethetetlen, Minoo érzi, amint belép. Az iskolaszag mindenütt ugyanolyan. Vanessa Dahlt látja meg először, a lány Jari Mäkinennel lebzsel. A fiú harmadikos. Szenvedélyesen beszél Vanessával, aki viszont meglehetősen bosszúsnak tűnik.

Vanessa Minoo szöges ellentéte: jó alakja van, nagyszájú, szőkített haj, az általános iskola utolsó évében listavezető volt a suli legszexisebb csajainak rangsorában. Fehér forrónadrág van rajta, ugyanolyan színű cipő. A push-up melltartó csipkéje kikandikál a topja alól.

Evelina, Vanessa egyik barátnője futva érkezik, fölugrik Jari hátára, és karjaival átkulcsolja a fiú nyakát. Egyik kezét előrenyújtja, és a benne tartott mobiltelefonnal fényképet készít magukról. Amikor Jari megpróbálja lerázni magáról, csak szorosabbra fonódik az ölelés, a lány melle a fiú tarkójához préselődik. Evelina visító nevetésére persze mindenkinek muszáj odafordulnia a folyosón, hogy lássák, mi történik.

Nem unják még, hogy több mint kilenc éve ők állnak a középpontban? – gondolja magában Minoo, miközben elsiet mellettük.

* * *

Az első órájuk svéd. Vanessa és Evelina belépnek a terembe. Michelle már stipistoppolta a leghátsó helyeket, most nagyban púderezi magát.

– Anyám, de fáradt vagyok! – mondja Evelina, miközben Michelle mellett a székre rogy.

– Én dettó! – ásít Michelle, és megvizsgálja arcát a csillogó-villogó púderdoboz tükrében. – Atyavilág, ma úgy nézek ki, mint egy érett harmincas.

Vanessa mélyet sóhajt. Michelle pontosan olyan, mint mindig. De muszáj naponta hatszázötvenkétszer hallania, hogy eszméletlenül jól néz ki. Michelle megigazít egy ragyogó fekete tincset a hajában, aztán csücsörít a tükörképének.

– Kábé öt centi vastag púderréteget raktál fel az arcodra. Tutira biztos azért nem vagyok benne, de lehet, hogy elég lesz már – suttogja Vanessa.

Michelle lassan leereszti a kistükröt, és Vanessára bámul.

– Hát neked meg mi bajod? – szólal meg Evelina.

– Csak vicc volt! – feleli Vanessa.

– Nekem nem tűnt annyira jópofinak – jegyzi meg Michelle sajátos flegma stílusában.

– Most fog megjönni? Vagy valami egyéb gáz van? – kérdezi Evelina.

– Összebalhéztál Willével?

Vanessa rábólint, mert így egyszerűbb. Úgyse tudná elmondani nekik a ma reggel történteket. „Igen, képzeljétek el, egy ideig láthatatlan voltam, ha pedig ez nem lenne igaz, sok választás nincs, nyilván megőrültem.” A pasitéma viszont az a nyelv, melyen jól értenek mindhárman. Evelina és Michelle megkönnyebbültnek tűnnek. Minden a megszokott mederben folyik tovább.

– Szegénykém – mondja Evelina, és átöleli egyik karjával.

Michelle egyetértően bólint. Vanessa hálás mosollyal néz rájuk, aztán megkérdezi Michelle-től, hogy kölcsönkaphatja-e a sminkkészletét.

* * *

A terem végében egy fiúkból álló társaság hiphopot hallgat egy mobilon. Kevin Mänsson együtt rappel a számmal, cikisen rossz angol kiejtéssel. Minoo gúnyosan elvigyorodik magában.

Odaköszön a legelső sorban ülő Anna-Karin Nieminennek, de nem érkezik tőle semmi válasz. Anna-Karin, mint általában, az asztal fölé hajol, kócos haja fekete fátyolként takarja el az arcát.

Van valami szívtépően reménytelen ebben a lányban. Minoo már a felső tagozatban megpróbált beszédbe elegyedni vele néhányszor, de Anna-Karin testbeszéde jelezte, hogy szeretne láthatatlanná válnia. Szinte provokálóan hat az emberre, hogy ennyire nem mutat hajlandóságot semmire. Minoo szégyenszemre megkönnyebbülést érez, amiért neki még nem sikerült ilyen mélyre süllyednie a társadalmi ranglétrán.

Táskájából előveszi a matektankönyvet. Mostanáig mindent értett az órákon, de azért eléggé izgul. Mindig is ő volt az osztály legjobbja, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ám ennek dacára – vagy talán pont ezért – iszonyatosan fél attól, hogy egy szép napon majd kiderül, hogy kamu az egész.

Becsöngetnek, automatikusan felkapja a fejét.

Az ajtóban Max áll, kezében kávéscsésze. Huszonnégy éves. Nyár elején érkezett Engelsforsba. Minoo számára teljességgel felfoghatatlan, hogy valaki önszántából ideköltözzön.

Max kulcsra zárja az ajtót. Egy másodperccel később dörömbölés hallatszik.

– Aki késik, vessen magára – mondja Max, miközben a katedrán leteszi a csészét az asztalra.

– Na ne má! És ha meg tudom magyarázni? – üvölti Kevin a nyári szünetben mélyre változott hangján.

Minoo nem képes megemészteni a tényt, hogy még három éven keresztül ki kell bírnia Kevint. Miért kellett ennek a természettudományi fakultációt választania? Nyolcadikban még azt hitte, hogy a zebra a ló és a tigris kereszteződéséből jön létre.

Max egy pillanatra Minoora néz. A tekintete mindent elárul, amit Kevinről gondol. Mintha tudná, hogy Minoo az egyetlen, aki érti ezt a pillantást. Minoo lesüti a szemét.

Azt szokás mondani, hogy a szerelmes ember valami csiklandóst érez a gyomrában. Hát Minoora ez nem érvényes. Először a csuklója kezd el bizseregni, azután minden erő elszáll a karjából, amitől olyan lesz, mint egy rongybaba.

Mikor először látta meg Maxot, mintha áramütés érte volna a kezét. Siralmas ügy – beleszeretni egy tanárba. Pláne Maxba, aki ilyen közhelyesen jól néz ki. Az a típus, amelyikre a Vanessa Dahl-féle csajok buknak: barnászöld szemek, hullámos sötét haj és izmos, inas karok.

Dupla órájuk van. Minoo az előtte fekvő feladatokba merül. Imádja a matematikát. Egyértelmű szabályok. Kristálytiszta válaszok. Helyes vagy helytelen, nincsen köztes megoldás.

Néha felemeli a fejét, hogy egy pillantást vethessen Maxra.

Eszébe jut, amit a mamája mondott az érzelmek elfojtásáról. Hogy nem tesz jót. Akkor sem fogja soha elmesélni senkinek, mit érez Max iránt. Legkevésbé neki magának.

Mikor az első óra a vége felé közeledik, Max kihörpinti a csészéjét, becsukja a táskáját, és eltűnik a teremből. Minoo utána néz.

Tíz perc szünet következik. Tíz perc kényszerű tétlenség. Magányosan, szomorúan, mindenki szeme láttára. Minoo feláll és kimegy a folyosóra.

A harmadik emeleten vannak. A fölöttük levő emeleten van egy folyosó, mely a padláslépcső bezárt ajtajáig vezet. Afféle zsákutca ez. Minoo rájött, hogy senki nem használja az itteni vécéket. Tökéletes hely, ha az ember nyugalomra vágyik. Felsiet a lépcsőn, befordul a sarkon.

Amikor kinyitja a mosdó ajtaját, arcon csapja a cigarettafüst. Az egyik tükör eltörött. A mosdó teli van üvegszilánkokkal. Az ablaktáblákat szélesre tárták, a párkányon egy lány ül és cigarettázik.

Fényes fekete blúzt visel, térdig érő, harang alakú szoknyát az alján rózsaszínű halálfejekkel. A lábán fehér térdzokni. A térdén fekete jegyzetfüzetet tart, kezében tust, minden erejével az írásra figyel.

Csak akkor néz fel, amikor Minoo mögött hangosan becsapódik az ajtó. Hosszú frufruja majdnem teljesen eltakarja erősen kihúzott szemeit. Fekete haját két hullámos copfban fogta össze.

A lány Linnéa Wallin.

Hetedikben egy osztályba jártak. Mindenki tudta, hogy Linnéa papája alkoholista, s hogy a mamája meghalt. Linnéa gyakorlatilag egyfolytában lógott a suliból, nyolcadik elején végül egyik nap azt mondta neki a tanára, hogy vissza se jöjjön többet. Az a szóbeszéd járta, hogy Linnéa távoli rokonokhoz költözött, vagy talán már meg is halt. Később kiderült, hogy valamilyen otthonban lakott. Még több szóbeszéd kezdett keringeni róla: öngyilkos akart lenni, a papája pedofil, Linnéa dealerkedik, a neten árulja magát, kurva lett belőle. Azóta Minoo csak a városban látta más alternatívok társaságában.

Most meg itt ül, és csalódott tekintettel Minoora néz.

– Heló – szólal meg Minoo.

– Másnak hittelek – feleli Linnéa.

Minoo szeme sarkából az összetört tükröt nézi.

– Nem az én művem – mondja Linnéa.

– Nem is gondoltam, hogy az – hazudja neki Minoo.

Fülig elvörösödik, mint általában, amikor zavarba jön. Amennyire lazán csak bírja, megragadja az egyik vécé kilincsét.

Az ajtó be van zárva.

– Valószínűleg elromlott – mondja Linnéa.

Minoo nem válaszol, hanem kinyit egy másik vécéajtót.

Aztán bezárkózik, homlokát a hűvös csempéhez nyomja. A vékony ajtón keresztül hallja, amint Linnéa újabb cigarettára gyújt.

Minoo jó ideig vár, majd megnyomja a vécéöblítőt a használatlan vécé fölött, és kilép fülkéből. Kézmosás közben megvizsgálja magát a tükörben.

Titokban Linnéára sandít, és beléhasít az irigység. Linnéa nemcsak jó alakú és karcsú, de a legelviselhetetlenebb, hogy gyönyörű a bőre. Minoot tizenhárom éves kora óta gyötrik a pattanások. Nyolcadikban egyszer azt kérdezte tőle Erik Forslund, hogy sörétes puskával lőtték-e arcon. A felnőttek mind azt mondták, hogy később elmúlik. De ahogy sok más dologgal, úgy ezzel kapcsolatban sem tűnt helyénvalónak az állításuk.

– Semmi szükség rá, hogy megjátszd magad – szakítja félbe Linnéa a gondolatmenetét.

Minoo megint fülig elvörösödött.

– Tessék?

Linnéa félretette a jegyzetfüzetet.

– Azért jöttél ide, hogy elrejtőzz, nem igaz? – folytatja.

– Szeretek egyedül lenni – motyogja Minoo.

Linnéa mosolyát nehéz kisilabizálni. Egy ideig egymásra néznek.

– Nem köpsz be, ugye? – kérdezi, és meglengeti a cigarettát.

– Azt csinálsz, amit akarsz.

– Ami csak az eszembe jut – feleli Linnéa. A cigarettát a mosdóba hajítja. Egy pillanatra sercegni kezd, ahogy a még izzó parázs a vizes porcelánhoz ér.

A lány leugrik az ablakzugból. A toll leesik a jegyzetfüzetről, és Minoo lába mellett begurul a fülkébe a bezárt vécé ajtaja alatt.

Minoo lehajol, a szemével a tollat keresi az ajtó mögött.

A toll valami sötét, ragacsos folyadékban kötött ki. Még beljebb pedig egy fekete vászonszatyrot és egy pár fekete bakancsot fedez fel a lány. Valaki ül a vécén.

Minoo olyan hirtelen áll föl, hogy beleszédül.

– Mi az? – kérdezi Linnéa.

– Azt hiszem, van bent valaki...

Eszébe jut, hogy talán tréfáról lehet szó. Talán valaki itt ül az egyik sarokban kamerával a kezében, és felveszi az ő idióta reakcióit, aztán mindjárt felkerül az egész a netre.

– Habár nem is tudom...

Linnéa bemegy a szomszédos fülkébe, feláll a vécéülőkére. Átkukucskál a válaszfalon. Minoo vár, hogy mondjon valamit. De Linnéa meg se szólal. Hosszú másodpercek telnek el így.

– Mi van?

Linnéa lemászik a vécécsészéről, a következő pillanatban eltűnik Minoo szeme elől.

– Linnéa?

Nem érkezik válasz. A nyitott ablakot meglöki egy kis szélfuvallat. Minoo a fülkéhez lép. Linnéa ott áll, hátát a falnak veti, maga elé bámul.

– Elias – feleli végül.

Elias Malmgren? Minoo többször is látta a fiút Linnéával a városban. Biztosan ő lesz az.

– Mi történt? De jól van, ugye? – kérdezi Minoo, bár tudja már a választ. Linnéa térdre esik, és a vécécsészébe hány, addig öklendezik, amíg végül már csak nyál jön a szájából. Minoo bénultan nézi. Linnéa aztán megfordul. A sminkje szétkenődött csillogó szeme körül. A két lány tekintete összetalálkozik. Minoo tisztán látja, hogy Linnéának befellegzett.

– Gyere – mondja neki, miközben felé nyújtja a kezét.

Linnéa belekapaszkodik, lábra áll. Tágra nyílt szemekkel körülnéz.

– Ide kell hoznunk valakit – mondja Minoo.

Linnéa rámered. A fejét rázza.

– Nem hagyhatjuk egyedül.

– Akkor itt maradok én – mondja Minoo, de máris megbánja.

– Ki kell juttatnunk innen.

– Ki fogjuk – feleli Minoo, és elcsodálkozik magán, hogy lehet ennyire nyugodt a hangja.

Linnéa kirohan a mosdóból. Az ablak becsapódik a huzattól, s mielőtt újra kinyílna, Minoo egy pillanatra megérzi a szagot. Egy szag, melyet soha nem érzett azelőtt, de rögtön tudja, mi az. A halál szaga. Csakhogy erre nem szabad gondolnia. Most nem.

A vécéfülke felé néz. Mennyi vér.

Lassan hatalmába keríti a pánik, ahogy újra a mosdóban látott üvegszilánkokra esik a pillantása.

Minoo egész testében megrázkódik, amikor kinyílik az ajtó. Az iskolagondnok lép be rajta, a kezében szerszámosládát tart.

Negyven év körüli férfi, loboncos haja most kezdett őszülni. Jéghideg, elkerekedett kék szemeivel most egyenesen Minoora néz. Aztán alig hallhatóan motyog valamit, leteszi a ládát, és kutatni kezd benne.

Linnéa visszajön, odamegy Minoohoz. Megfogja a kezét, görcsösen megszorítja. A következő pillanatban megérkezik az igazgatónő.

Minoo eddig csak egyetlenegyszer látta Adriana Lopezt, az új diákok tiszteletére rendezett köszöntő ünnepségen. Harminc és negyven év között járhat. Rövidre vágott fekete apródfrizurát hord frufruval. Térdig érő fekete szoknyát és állig begombolt fehér blúzt visel.

Nem az a fajta igazgató, aki elé csak úgy odaáll az ember a bajaival, ezt rögtön érzi rajta Minoo.

– Lányok, itt nem maradhattok – mondja nekik.

– Én maradok – feleli Linnéa.

Az igazgatónő a szemébe néz.

– Kifelé! – mondja Linnéának.

– Itt maradunk – szólal meg Minoo.

A gondnok csavarhúzót vesz ki a ládából. Kívülről könnyű kinyitni ezeket az ajtókat. Feltehetőleg szándékosan tervezték őket ilyennek. Linnéa közelebb lép Minoohoz, még erősebben szorítja a másik lány kezét.

– Ne nézz oda – suttogja.

És Minoo szeretné behunyni a szemét. Szeretne elmenni onnét. Ehelyett ott marad nyitott szemekkel, amikor feltárul az ajtó.

A gondnok elfordul, az igazgatónő levegő után kap. Minoo mozdulni sem bír. Megdermed a látványtól.

Elias feje hátrahajol, nyitott szemei a plafont bámulják. Karjai élettelenül lógnak kétoldalt. Jobb kezében még ott van a nagy üvegszilánk. Bal karján mély vágás tátong.

Minoo és Linnéa egyszerre átölelik egymást. Minoo nem az az ölelkező típus, sejtése szerint Linnéa sem az. De ebben a pillanatban szükségük van valaki más közelségére, egy élő emberére.

A távolban, odakint a valóságban, szirénák hangja hallatszik.