49

A váróterem egyenetlen falát lelombozó mentazöld színű festés borítja. Valaki derékmagasságban bordűrrel dobta fel a fal egyhangúságát, a színes szegélyen vidám kacsák magocskát csipegetnek. Valahogy mégis ezerszer rosszabb lesz a helyiség hangulata ezektől a kacsáktól.

Anna-Karin a szófán ül, maga elé mered. Az ajtó túloldalán a kórházi személyzet tagjai föl-le futkosnak. Néhányan túl hangosan beszélnek egymással. Mintha nem is olyan helyen dolgoznának, ahol beteg és haldokló emberek fekszenek mindenfelé. Riasztóberendezések, figyelmeztető hangok, személyhívók, segélyhívók csipognak, sípolnak, csengenek megállás nélkül.

Anna-Karin megint a kacsákra néz. Tompa kis csőrükkel egymásra nevetnek. Úgy néznek ki, mintha egy ritmusra mozognának valami víg dalocskára. Anna-Karin végül megérti, mi az, ami annyira borzalmas bennük: senki nem szeretne ebben a szobában lenni. Kizárólag akkor kerül ide az ember, amikor a legiszonyúbb rémálmai válnak valóra. Valaki mindazonáltal úgy képzelte, hogy a kacsák öröme átterjed majd az itt ülőkre. Mintha a vidám kacsák képesek lennének felmérni egy ilyen helyzetet.

Egy férfi ápoló néz be a szobába, mindkét karját törzsi tetoválások borítják. Azt mondja Anna-Karinnak, hogy kövesse, elkészültek a mai laboratóriumi vizsgálatokkal.

Anna-Karin úgy érzi, mindenki őt nézi, amikor végigmegy a folyosón az ápoló nyomában. Ott megy a lány, aki egyszer sem volt képes meglátogatni szegény nagyapját. Kedves kis unoka.

Az ápoló megáll a nagypapa szobája előtt, és int Anna-Karinnak, hogy menjen be.

Anna-Karin a nyitott ajtóra néz. Legszívesebben sarkon fordulna, és elfutna onnét. Végigfutna a hosszú folyosókon ki a szabad levegőre, el a kórház és a beteg testek szagától. El a nagypapától.

Nagypapa.

Elhalad az ápoló mellett. Gondosan megmossa a kezét az ajtó mellett álló kis mosdókagyló fölött, aztán a falon függő flakonból alkoholt pumpák és bedörzsöli magát egészen a csuklójáig.

A szoba kísértetiesnek hat a halovány délutáni fényben. Idős férfi fekszik az ajtóhoz legközelebb eső ágyban, karomszerűen görbe ujjakkal. Szemei csukva vannak, fogatlan szája levegő után kapkod. Anna-Karin ereiben megfagy a vér, mielőtt rájön, hogy nem a nagypapa ez a férfi. Elsiet az idegen ágya mellett a szoba belseje felé.

Félig elhúzott világossárga függöny lóg a másik ágy körül.

Először csak a megyei kórház világoskék takarója alatt kirajzolódó lábakat látja. Mikor néhány lépéssel közelebb megy, felfedezi a takaró fölött heverő karokat is. A kézfejekbe hatalmas tűket döftek, melyek papírragasztó-szerű tapaszokkal vannak leragasztva. A tűk hosszú csövekben folytatódnak. Egy másik cső a takaró alól lóg ki. Anna-Karin követi a cső útját a szemével, s végül, közvetlenül a padló fölött, meglátja a pisivel teli zacskót.

Még néhány lépés, és meglátja a nagypapa arcát.

Majdnem áttetsző ez az arc az ablakból érkező sápadt fényben. Itt még egy cső van, ez egyenesen a nagypapa orrába vezet. Az ágy mellett infúziós állvány áll. Egy gép pittyegő hangot ad, a gépből zsinórok lógnak ki, melyek a nagypapa nyakkivágásában eltűnnek a pizsamája alatt. A nagypapa olyan, mint egy gép, amibe folyadékokat pumpálnak, s ami folyadékokat pumpál ki magából.

Anna-Karin megteszi az ágya széléig vezető utolsó lépéseket.

– Nagypapa – mondja.

A nagypapa felé fordul. Az arcvonásai valahogy összeestek. A bőre valamiért simábbnak tűnik. A nagypapa fekszik ott, és mégsem ő. Mindabból, ami a nagypapa valójában, az erős, éber, életteli és értelmes emberből... Semmi sincs ebben az ágyban.

Anna-Karin szeretné megölelni őt, de nem meri. Fél, hogy kárt tesz benne. Fél, hogy a nagypapa nem szeretné.

– Nagypapa... Én vagyok az. Anna-Karin.

A nagypapa némán néz rá. Lehetetlenség eldönteni, hogy vajon felismeri-e.

Anna-Karin csak most veszi észre magán, hogy sír.

A középső tagozat óta először sír.

– Bocsáss meg. Az én hibám az egész – suttogja szipogva. – Bocsáss meg.

A nagypapa pislog. Olyan, mintha megpróbálna fókuszálni a szemével. A mama szerint annyi gyógyszert kap, hogy teljesen ki van ütve tőlük.

– Figyelmeztettek rá, hogy veszélyes dolog – folytatja Anna-Karin. – De sosem hittem volna, hogy rajtam kívül valaki másra nézve is veszélyes lehet, még kevésbé, hogy rád. De abbahagytam már.

Óvatosan megfogja a nagyapja kezét, ügyel rá, hogy ne érjen a tűhöz.

– Nem lett volna szabad elkezdenem. Hallgatnom kellett volna a többiekre. Most már tudom, de hiába. Mindent tönkretettem. Nagypapa, meg kell gyógyulnod. Kérlek, nagypapa.

A nagypapa megint pislog egyet. Kinyitja a száját, néhány szót próbál küszködve kipréselni magából. Anna-Karin alig tudja kivenni őket, de hallja, hogy finnül beszél. Azon a nyelven, melyet egész gyermekkorában gyakran hallott, de sosem tanult meg.

– Nagypapa, el tudnád mondani svédül?

– Azt mondta a rádió, hogy közeledik a háború – szólal meg a nagypapa. Nagyon lassan beszél, svédül. – Mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalra áll.

– Minden rendbe jön – mondja Anna-Karin. – Ne aggódj, csak a gyógyulásoddal törődj.

A nagypapa lehunyja a szemét, alig észrevehetően bólint.

– Az apám azt mondta: „Ha most nem teszünk semmit, ebben a szégyenben kell leélnünk a hátralevő életünket”

Anna-Karin megsimogatja a fejét, s a nagypapa közben elalszik. Vékony szálú haja mint a selyem. A homloka hűvös, szinte hideg.

– A nagypapád, ugye? – kérdezi egy ápolónő. Az imént lépett be a szobába.

Anna-Karin bólint, kézfejével letörli könnyeit.

– Tudom, hogy szörnyen néz ki – mondja az ápolónő, és elkezdi magyarázni, mire való az a sok zsinór, pumpa és tű. Anna-Karin rögtön egy kicsit jobban érzi magát most, hogy megérti, mit is csinálnak a nagypapával. Ezek az emberek értik a feladatukat. Van róla elképzelésük, miképpen tarthatják életben a nagypapát, és hogyan állíthatják talpra.

– Javul az állapota – mondja a nővérke. – Lehet, hogy nem látszik rajta, de gyógyul.

Anna-Karin most néz először a szemébe.

Ha nem látta volna már a fényképét, akkor is felismerné. Rebecka és a mamája megszólalásig hasonlítanak egymásra, a mama Rebecka idősebb másolata. Anna-Karinra mosolyog, a mosolya is olyan, mint Rebeckáé.

Elveszítette a lányát, mégis itt áll, és még ő próbálja megvigasztalni Anna-Karint. Ha tudná, hogy Anna-Karin egyike azon keveseknek, akik meg tudnák állítani Rebecka gyilkosát, ehelyett azonban azt választotta, hogy a kisujját se mozdítja, inkább elbújik, önsajnálatba takarózik. Ha most nem teszünk semmit, ebben a szégyenben kell leélnünk a hátralevő életünket.

* * *

Minoonak majdnem sikerül elaludnia, amikor titokzatos hangot hall a szobájában. A ritmikus surrogást nem tudja hova tenni.

A beidegződött rettegés azonnal teljesen felébreszti, felül az ágyában, s arra készül, hogy mindjárt meglátja a falak mentén, a padló felett az ágya felé gomolygó fekete füstöt...

A szoba azonban a megszokott látványt nyújtja. Minoo hamar rájön a hang eredetére. A mobiltelefonja rezeg az éjjeliszekrényen.

– Szia – szól bele Linnéa, miután felvette.

Minoo felkapcsolja a kis zöld olvasólámpáját.

– Szia – mondja Linnéának.

– Kösz, hogy segítettél – kezdi Linnéa.

– Nincs mit.

– Robin és Erik akkora szemétládák. Amikor Anna-Karin varázsereje alatt állt az iskola, abban ez az egy legalább jó volt. Hogy mindenki gyűlölte őket, ahogy normálisan megérdemelnék. Nagyon sajnálom, hogy pont azt a részt olvasták föl a noteszből. Igazából nem rólad szólt. Vagyis hát igen, de csak nekem volt rossz napom, amikor írtam.

Linnéa gyorsan beszél, mint aki érzi, hogy bocsánatot kell kérnie, de szeretne minél hamarabb túl lenni rajta. Bocsánatkérés ez egyáltalán? Minoonak újra fájdalmat okoz, amikor eszébe jut az a megjegyzés „M”-ről: Fejfájást kapok tőle.

– Fátylat rá – feleli, s azt kívánja, bárcsak ilyen könnyű lenne.

– Kösz, akkor jó. Azért hívlak, mert el kell neked mondanom valamit – mondja Linnéa. – Most már én is tudom olvasni a Minták könyvét.

– Mióta?

– Az előbb fedeztem fel. És találtam valamit. Azt nézem most is a mintakeresővel. Most, hogy már látom, nem értem, hogy nem voltam képes észrevenni korábban.

Klassz, gondolja Minoo. Hamarosan mindenki veszi ennek az átkozott könyvnek az adásait, rajtam kívül.

– Na és mit mond?

– Nehéz elmagyarázni. Abban sem vagyok biztos, hogy jól értelmezem. Ezért akartam beszélni veled. Valószínűleg te lehetsz az egyetlen ember, aki ezt össze tudja rakni.

– Igyekszem.

– Oké... Arról van szó... Valamiről. Nem tudom elmagyarázni. Ez a valami igazából egy személynek szól. Ha fel kell osztani több személy részére, abból baj lesz.

Minoot ugyanaz a bizsergető érzés járja át, mint amikor egészen közel jut egy nehéz matematikai probléma megoldásához. Amiről Linnéa mesél, egész ismerősnek tűnik.

– Folytasd – mondja, közben kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és előveszi a jegyzetfüzetét.

Linnéa frusztrált sóhajt hallat.

– A baj az, hogy egy személy mindig kívül reked, kiesik a rendszerből. És amikor ez az illető meghal, akkor egy következő reked kívül. Aztán a következő. És így tovább...

– Várj – mondja Minoo.

Ujjai lázasan előre-hátra lapozgatnak a füzetben.

– Mi az? – kérdezi Linnéa.

– Ida már említette ezt. Amikor rájött, hogy tudja olvasni a Minták könyvét – feleli Minoo, s végre megtalálja a jó oldalt. – Így mondta: Ez a dolog eredetileg egyvalakinek épült. És így szuper jól működik. Ha viszont többen is be akarnak menni, akkor egyikük mindig kívül marad. És ha az, aki kívül rekedt, eltűnik, akkor jön a következő, aki kívül marad. És aztán a következő. És a következő.

Míg mindannyian el nem tűnnek. Azt mondta még, hogy ez valami atmoszféraszerűség.

És ebben a pillanatban minden a helyére kerül. Megvan a válasz. Hát persze. Gyönyörű. Minoonak megoldási kulcsra sincs szüksége ahhoz, hogy biztonsággal tudja, ez a helyes megoldás.

– Tudom, hogy mit akar elmondani a könyv – mondja. – A mágikus védelemről van szó. Amiről az igazgatónő a kezdet kezdetén beszélt. Amiről ő meg a Tanács azt hitte, hogy kiterjed ránk. Nem néznél bele megint a könyvbe most, hogy már érted? Lehet, hogy változni fog, amit belelátsz a mintázatba.

– Várj egy picit – feleli Linnéa.

Sokáig hallgat. Minoo eközben hallja, ahogy a mamája felfelé jön a lépcsőn, és bemegy a fürdőszobába. Az imént érkezhetett haza a kórházból. Megereszti a vizet.

– Aha – szólal meg Linnéa. – Egyértelmű, hogy a védőmágiáról van szó, amelyet egyetlen Kiválasztott számára alkottak. A könyv megpróbálja elmagyarázni, milyen mellékhatásokkal jár az, ha hét irányba hat a mágia. Nem képes megvédeni egyszerre mind a hét személyt. Egyikünk mindig kívül reked, védelem nélkül marad. Olyan ez tehát, mint valami biztonsági szelep. Ez a mágia nem tud több eltérő pszichét, ennyire sokféle érzést, szándékot és gondolatot magába fogadni. Ha ennyire szorosan fogna össze minket, hogy mindenkit megvédjen, egy berobbanás során összeomlana.

– Szóval egyvalaki állandóan védelmen kívül marad – mondja Minoo. – És amíg az az egy él, addig a többiek biztonságosan el vannak rejtve. De amikor meghal...

– Akkor más kerül sorra, és ő veszi át a védtelen szerepét – fejezi be Linnéa a gondolatmenetet.

Minoo újabb logikus következtetés után tapogatózik.

– Eszerint Elias lehetett az első védtelen – mondja. – Miután meghalt, Rebeckán volt a sor. Aztán rajtam. Most én vagyok védtelen.

Mindketten sokáig hallgatnak.

– De vajon miért hiúsult meg az ellened indított támadás? – kérdezi Linnéa. – Nem tudjuk, hogy Elias milyen különleges erővel rendelkezett, Rebecka viszont akárhogy is nézzük, nehéz dolgokat hajigált maga körül pusztán a gondolatai segítségével. Lehet, hogy képes vagy valamire, amire ők nem?

– Nem tudom – feleli Minoo.

De közben a fekete füstre gondol. Szét tudta oszlatni, legalább egy pillanatra. Szeretné, ha elmesélhetné Linnéának, de azóta is úgy érzi, hogy erről valamiért tilos beszélnie.

– Holnap majd megkapjuk a választ – mondja Linnéa. – Amikor beszélsz Gustafval.

– Reméljük a legjobbakat.

– Félsz?

Nagy valószínűséggel az egész világon egyedül Linnéa képes feltenni egy ilyen kérdést.

– Hogy félek? Én? Ugyan már! Szuperhangulatos kis összeröffenés lesz.

Linnéa nevet. Aztán komoly hangon azt mondja:

– Sok szerencsét!

Befejezik a beszélgetést. Minoo visszafekszik az ágyába.

Becsukja a szemét. A gondolatok lavinaként zúgnak át a fején, később úgy érzi, mindjárt megfullad ez alatt a lavina alatt.

Miért halt meg Elias és Rebecka, ha ő meg életben maradhatott?

Elias az iskolában halt meg. Rebecka is.

Az iskola a gonosz fészke.

Tehát aki rájuk vadászik, nem elég erős az iskolán kívül?

Minoo az iskolaudvaron keletkezett repedésre gondol.

A vérvörös holdra gondol, mely oly súlyosan függött Engelsfors suttogó erdei fölött.

A Macskára gondol, a levélre, melyet Nicolaus magának írt. Az utolsó szavakra. Memento Mori. Emlékezz a halálra.

A Gustafnak írt kérdésekre gondol, egy listára, amit ma állított össze. Gustafra gondol, a könyvtár előtt álló Gustafra és a viaduktnál, a sötétben felbukkanó Gustafra. Gustafra, akibe Rebecka szerelmes volt. Gustafra, aki lehet, hogy meggyilkolta őt.

Nem tudom, nem akarom megtenni, nem akarok engedelmeskedni.

A szavak Minoot álomba kergetik.