10

– Nicolaus vagyok – szólal meg a gondnok ünnepélyes hangon. Régimódi fekete öltönyt visel, fehér inget, piros-kék csíkos nyakkendőt, tisztára suvickolt cipőt. Mintha kiöltözött volna.

– Legyen üdvözölve a Kiválasztott – folytatja. – Ki elzarándokolt e szent helyre, a vörös színű hold éjjelén!

Aztán kezét feltartja az ég felé. Minoo ösztönösen hátrálni kezd, s ekkor felfedezi, hogy már visszanyerte teste felett az uralmat. A férfi minden kétséget kizáróan őrült. Vonyítva üvölti:

– A prófécia igazat mondott.

– Tessék?

A gondnok a kérdést elengedi a füle mellett, és darál tovább:

– Felébresztettek minket kábult álmunkból! Szemünk rányílhat az igazságra. Hamarosan elérkezik a perc, amikor sorsunk beteljesedik!

Nicolaus várakozásteli tekintettel Minoora néz.

– Nem lehetséges, hogy itt valami tévedés van? – kérdezi elhaló hangon Minoo.

A férfi pillantása szinte keresztülfúrja.

– Hát mondja! Szabad akaratából érkezett? Vagy rejtélyes erő vezette idáig? Olyan, melynek létezése az ember számára felfoghatatlan?

Minoo nem tudja, mit feleljen. Honnan tudja ez az alak?

Nicolaus elégedetten bólint.

– Ki maga valójában? – kérdezi Minoo.

– Nicolaus Elingius a nevem. A kísérője vagyok. Maga a Kiválasztott.

– Kiválasztott, de mire!? – kérdezi a lány.

– Azt még nem tudom – feleli Nicolaus türelmetlenül.

– Akkor maga sem tud nálam sokkal többet arról, hogy igazából mi folyik itt?

A férfi a szemét forgatja.

– Nem. Vagyishogy... Mindenképpen türelemmel kell lennünk. Igyekszem megragadni az illanó emlékeket, de könnyen elrepülnek, mint a napsugár a tenyeremből. Mint a ma született bárány, aki szemét a fényre nyitja, mely rögtön elvakítja, úgy fogunk mi is...

– Én most hazamegyek – szakítja félbe Minoo.

Nicolaus csöndre ind. A férfi szemét egy pontra szegezi valahol a lány háta mögött. Minoo pizsamakabátja résein keresztül utat talál magának a hideg szél.

– Valaki mozog a sötétben – suttogja Nicolaus.

Minoonak eszébe jut a fekete kapucnis alak, és megborzong.

Ebben a pillanatban meghallja a néppark bejárata felől érkező hangot, valaki feléjük lépdel a csikorgó kavicson. Minoo óvatosan megfordul.

Először nem ismeri fel a közeledőt. Vanessa vizes haja a fejére tapad. A sminkje, mely máskor kifogástalanul ragyog barna szeme körül, most lecsorgott az orcájára. Vanessa szürke gyapjútakaróba burkolta magát, s miközben bosszúsan igyekszik eltávolítani a nedves fürtjei közé ragadt faleveleket, a szürke pokróc alól kivillan egy leopárdmintás bikinialsó és a hozzá való felsőrész.

– Na, ezt már én sem értem... – motyogja Nicolaus, és rémülten nézi Vanessát.

– Mi folyik itt? És maga meg ki a fene? – kérdezi Vanessa, és látszik rajta, hogy nem akarja elárulni, mennyire fél.

– Nicolausnak hívnak. Én vagyok a kísérő... a Kiválasztott kísérője – erőlködik tekintélyt parancsoló hangon a gondnok.

Vanessának hintáztatnia kell egy kicsit magát, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Biztosan részeg. Máskülönben miért futkorászna félmeztelenül az erdőben.

– Várjon csak – mondja hangosan. – Maga az az ijesztő gondnok az iskolából.

Nicolaus grimaszol.

Vanessa úgy bámul Minoora, mintha csak most vette volna észre a jelenlétét.

– Mit csináltok itt ilyenkor?

Minoo, bár érzi, mennyire nevetséges, mégis megbántódik, hogy Vanessa egy kalap alá veszi Nicolausszal. Pedig ami azt illeti, a sorstársak ebben a helyzetben Vanessa meg ő. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Vanessa válláról lecsúszik a takaró, előtűnik a leopárdmintás bikinifelső.

– Takarja el magát, gyermekem! – szól rá elborzadva Nicolaus.

– Te meg akkor ne bámulj, perverz disznó! – förmed rá Vanessa, és magára húzza a takarót.

A gondnok elképedten hátrébb húzódik.

– Nincs olyan ember a Földön, aki nálam jobban tisztelné a szebbik nemet... Csak egy kérdésemre válaszoljon, kérem. Szabad akaratából érkezett? Vagy rejtélyes erő vezette idáig, melynek létezése az ember számára felfoghatatlan?

Ugyanazt a kérdést tette fel tehát, de teljesen másképpen, mint korábban. Minoo számára már világos, hogy Nicolaus nemleges válaszban reménykedik.

– Megölöm, ha maga volt, aki idevezetett! – fakad ki Vanessa.

Nicolaus magába roskad.

– Velem is ez történt – fordul Vanessához Minoo. – Mintha megszállt volna valaki.

A következő pillanatban a bejáratnál megcsikordul a kavics.

Vanessa és Minoo hátrafordulnak.

Anna-Karin közeledik feléjük. Alul a flanel hálóinge széle teljesen elrongyosodott. Sáros, agyagos föld és isten tudja még, mi minden tapad a lábára, lábszárára. Liheg, orcái kipirulnak az erőfeszítéstől.

Ő az, a régi Anna-Karin, de valahogy mégsem. Féktelen jókedve van, Minoo még sosem látta ilyennek.

Nicolaus elámul.

– Uramisten – morogja. – Ezek hárman vannak.

– Négyen – mondja Vanessa, és Rebecka Mohlinra mutat, aki most bukkan föl Anna-Karin mögött.

Rebeckán tréningnadrág és polárpulcsi van. Összehúzza magát a hűvösben, és a többieket méricskéli.

Valami hozzáér Minoo karjához, aki erre pici, szánalmas sikoltást hallatva hátrafordul. Linnéa áll mögötte. Még mindig a fekete kapucnis kabát van rajta. A szemei vörösek, a tekintete homályos.

– Minoo, mi történik? – kérdezi. – Ez a valóság?

– Annak tűnik – feleli Minoo.

– Kezdek begolyózni – suttogja Linnéa válaszképpen, miközben Vanessát és Nicolaust figyeli.

– Dehogy golyózol be...

Linnéa nem reagál. Aztán keményen megszorítja Minoo karját, amikor meglát valamit mögötte.

Minno megfordul. Ida Holmström érkezik. Szőke haja szétterül a vállán, teste körül hófehér csipkehálóing lebeg. Mintha egy régi fekete-fehér rémfilmből lépett volna elő. A nyakában lógó ezüstszíven megcsillan a fény. Szemei viszont tompák, üresek, mint egy zombinak.

Minoo Nicolausra pillant. A férfi magában mormog, s közben ujjait végighúzza bozontos őszes haján.

– Egy kell csak maguk közül! – kiáltja el magát. – Ez áll az írásban. A Kiválasztott elzarándokol a szent helyre a vérvörös hold éjjelén. Ott kell találkoznom vele, és kísérőjéül szegődnöm... – harsány prédikációja suttogássá szelídül. – De csak egy lehet a Kiválasztott. Akkor most honnan tudjam...?

Elhallgat. Minoo belátja, hogy valamelyiküknek előbb-utóbb muszáj feltennie néhány helyénvaló kérdést.

– Mindannyian úgy jöttetek ide, mintha távvezérlésű robotok lennétek?

A beálló csönd magáért beszél. Minoo hatalmas megkönnyebbülést érez. Bármiről is legyen szó, nem egyedül vele történik ez a furcsaság.

– Na jó. Szóval, mindnyájan elzarándokoltunk ide a vérvörös hold éjjelén.

– Várjon... – mondja Nicolaus.

Beszéd közben levegő után kapkod. Minoo látja a férfin, hogyan küzd a fejében kavargó ködfátylakkal. Egyszerre lendületet vesz, és beszélni kezd.

– Nem ok nélkül keltettek föl minket a kábulatból. A Kiválasztott a gonosz elleni harc élére áll, s én leszek a kísérője. A Kiválasztott ereje hatalmas, egyedül ő menthet meg minket a pusztulástól.

Anna-Karin kisimítja arcából a haját. Nicolausra néz.

– Nyugodtan hazamehettek – mondja. – A Kiválasztott én vagyok.

* * *

Anna-Karin szíve úgy dobog, mintha fel akarna robbanni. Minden tekintet felé fordul. Bár Nicolaus a gonoszról és a pusztulásról beszélt, ezek előtt a lányok előtt megszólalni még ijesztőbb. De össze kell szednie magát. Hiszen tudja, hogy igaza van.

– Képes vagyok rávenni másokat, hogy megtegyenek bizonyos dolgokat. Tegnap megtörtént, és ma ismét – mialatt ezt mondja, érzi, hogy túl gyorsan beszél, s hogy elég hülyén hangzik az egész.

– Talán nem ártana felhívni az elmegyógyintézetet – mondja Ida, s közben erőltetetten vihorászik.

A többiek csatlakozására számít. De senki nem nevet vele. Senki sem neveti ki Anna-Karint. Egyedül Ida. Csúnya, ronda Ida.

És ekkor ismét megtörténik. Anna-Karin félénkségét mintha elfújták volna, s helyére lép a csillapíthatatlan gyűlölet. Ő a Kiválasztott. És most megmutatja nekik.

MONDD EL AZ IGAZAT.....– rendelkezik. – MONDD CSAK EL,

MIÉRT TE OLVASTAD FEL A VERSET AZ AULÁBAN!

Ida elsápad, a szája akaratlanul mozogni kezd. Bár megpróbálja összeszorítani az ajkait, és visszaszívni a szavakat, azok mégis előtörnek, mintha hánynia kellene.

– Azért olvastam fel azt a verset, hogy mindenki elhiggye, hogy együtt érző szívvel én is törődöm ezzel a tragédiával, de igazából nem érdekel az egész. Szerintem tökmindegy, hogy az olyan figurák, mint Elias, megölik-e magukat vagy sem.

Minoonak és Rebeckának még éppen sikerül lefognia Linnéát, aki rá akarja vetni magát Idára.

– Nem azt akartam mondani... – suttogja Ida, miközben a nyakát tapogatja. Azután Anna-Karinra néz. – Te voltál az, te kényszerítettél rá, hogy kimondjam, te szemét vajákos!

– Maga az! – kiált fel Nicolaus megkönnyebbülten, és Anna-Karinra néz. – Maga a Kiválasztott!

– Bocs, hogy közbeszólok – mondja Vanessa. – De az a helyzet, hogy én meg láthatatlanná váltam a minap.

Anna-Karin ismét begurul. Hát ez a Vanessa még mindig nem érti, hogy elkésett? Most Anna-Karinon a sor, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.

– Nem mintha önszorgalomból tettem volna – folytatja Vanessa. – De megtörtént. Kétszer is.

Nicolaus dermedten néz rá. Nincs még meggyőződve arról, hogy érdektelennek tekintheti azt, amit Vanessa mondotta.

– Nem is tudom, hogyan magyarázzam – szólal meg Rebecka lassan. – De az aulában történt baleset, a mai... Szóval, azt én idéztem elő.

Rebeckára már sokkal nehezebb haragosnak lenni. Anna-Karin kedveli ezt az iskolatársnőjét.

– És a többiek tapasztaltak valami szokatlant? – kérdezi Minoo. – Persze azon kívül, hogy most mindannyian itt vagyunk, ami már önmagában furcsa.

Senki sem válaszol, úgyhogy folytatja.

– Én azt álmodtam, hogy be vagyok zárva egy pincelyukba egy másik korban. A következő álomban pedig egy szekéren találtam magam. Mikor felébredtem, a hajamnak...

– ... füstszaga volt – vág a szavába Linnéa.

– Más furcsaságot nem vettem észre – motyogja Minoo.

Minoo hozzászokott, hogy mindenben ő a legjobb. Anna-Karin látja rajta a csalódottságot, amiért nem rendelkezik csodás képességekkel. Azt hiszi, jól leplezi a bánatát, de Anna-Karin átlát rajta. Ehhez kiválóan ért. Ha valaki egész életében háttérbe szorul, remek megfigyelő lehet belőle.

– Én sem – mondja Linnéa.

Mindenki Idára néz.

Bárcsak ne lenne csodaereje, fohászkodik némán Anna-Karin. Az baromi igazságtalan volna.

– Na jó, részemről ennyi – mondja Ida.

– Várj csak még egy kicsit! – próbálkozik Rebecka.

– Eszembe sincs. Nem akarok részt venni! Semmi közöm hozzátok, ti elcseszett, béna áldozatok!

– Nem álmodtál valami különöset? – kérdezi Rebecka.

Anna-Karin nem érti, hogy Rebecka miért pazarolja az idejét Idára. Nyilván senki nem vágyik Ida társaságára a jelenlevők közül.

– Na és ha álmodtam, akkor mi van?! – ordítja Ida, és hangja falzettbe csap át, aztán hirtelen szigorú lesz a pillantása. – Rebecka, ha most velem jössz, barátok maradhatunk Rebecka egy másodpercig sem tétovázik.

– Itt maradok – válaszolja.

– Hát jó. Majd meglátod, mi lesz, ha Gének elmondom – mondja Ida, majd elindul.

Nem jut messzire.

* * *

Ami ezután történik, Rebeckát egy rajzfilm jelenetére emlékezteti. Ida úgy torpan meg egy lépés kellős közepén, mint aki falba ütközött. Rebecka tökéletesen hallja a boiiiinnnnnn hangot. Mint amikor a rajzfilm farkasa teljes sebességgel belerohan a kőfalra felskiccelt álajtóba. Rebecka szinte várja, hogy Ida fejét mindjárt körülrepkedik a kárörvendő kismadarak.

Ida megtántorodik, aztán megáll, még mindig háttal a többieknek.

– Ida? – Rebecka újabb kísérletet tesz.

Ida nem felel. Mozdulatlanul áll.

És aztán... Aztán mozgásba jön.

Hátrafelé vonszolódik, amerre a többiek állnak. Teste ernyedten lóg, láthatatlan erő tartja néhány centiméterrel a föld felett. Lábujjait végighúzza a kavicsos úton, ahogy a levegőben feléjük közeledik.

Rebecka közelebb lép Minoohoz. Vanessa ijedtnek látszik, Linnéa jó pár lépést tesz hátrafelé. Anna-Karin odasomfordál Nicolaushoz.

Ahogy ott állnak, kis csoportjuk laza köralakot formál. A kör közepén Ida lebeg.

Feje a mellkasára csuklik, arcizmai teljesen ernyedtek. Félig nyitott szájából füst száll elő, mintha nagyon hideg lenne azon a ponton, ahol a teste lebeg. Minden elcsendesül. Furcsa borzongás fut végig Rebecka testén. Libabőrös lesz, a karján feláll a szőr. Mintha elektromossággal lenne teli a levegő.

Ida lassan felemeli a fejét.

Nem, jön rá Rebecka. Valaki vagy valami az, ami felemeli Ida fejét.

Fehér nyálfonál csordul ki Ida szája sarkán, lassan lefolyik, az álla alatt megáll, aztán lecsöppen a földre. A száj becsukódik. A szemek felnyílnak. Ida pupillái tágak, vakon merednek a semmibe. Mégis, mintha ez a pillantás egyenesen keresztülfúrná Rebeckát, mintha olyan dolgokat is felfedezne odabent, amiről maga Rebecka sem tudott.

– Ne féljetek! Ezen a helyen védelem alatt álltok.

Ida hangja szól, de valahogy mégsem az övé. Lágy, meleg tónusú hang.

– Itt nem talál rátok az ellenség. Egyedül itt vagytok biztonságban. Csak itt gyűlhettek össze mindahányan. Máskülönben bármerre jártok, cl kell titkolnotok a barátságotokat mások elől.

– Az iskolában is? – kérdezi Anna-Karin.

Ida arckifejezése grimasszá torzul.

– Ott csak igazán! Az iskola a gonosz egyik fészke.

– Hát ezt mondjuk éreztem – morogja Linnéa.

Ida körülnéz.

– A kör hét tagot számlál – mondja. – Közületek egyvalaki nincs jelen – magányos könnycsepp gördül le az arcán. – A harc tehát elkezdődött.

– Ki nincsen jelen? – kérdi Nicolaus.

– Elias – suttogja Linnéa.

Ida bólint. Nicolaus megrendülten néz. Rebecka úgy érzi, érti a gondnok felindultságát. Hiányzik egy darab. A kirakós sosem lesz már teljes.

– Ha győzedelmeskedik a gonosz, a világot elemésztik a lángok – folytatja Ida. – Semmi okotok a kétkedésre. A gonosz közelebb van, mint gondolnátok. Titeket keres. Gyakorolnotok kell, hogy jól tudjátok használni csodás képességeiteket. Együtt erősebbek lesztek. Szükségetek van egymásra.

Rebecka suttogást hall az erdőből. Mintha láthatatlan lények egyetértő, moraj ló suttogása keringne körülöttük. A következő percben Ida egyenesen Rebeckára néz, akinek ebben a pillanatban meleg, szeretetteli hang zsong a fülébe.

Te légy a vezetőjük, Rebecka. Nem fog nekik tetszeni, de te kellesz nekik. A te dolgod, hogy erősítsd a benneteket összetartó köteléket. De a kettőnk titka, hogy ezt a feladatot terád osztottam. Érted?

Rebecka mindössze egy biccentéssel felelhet. Idának csak a szeme árulja el a helyeslését, aztán a többiek felé fordul.

– Bízzatok egymásban. Bízzatok Nicolausban. Hamarosan még több dologra emlékszik majd, s ez segítségetekre lesz – mondja nekik hangosan.

Ida szomorúan néz Nicolausra. A férfi jéghidegen kéklő szemei csillognak.

– Ne bízzatok másban – folytatja Ida. – Sem a szüleitekben, sem a testvéreitekben, a barátaitokban, a szívszerelmetekben. És mindig jusson eszetekbe: a Kör a válasz.

Ida a földre ereszkedik. Minoo odafut hozzá. Rebecka és a többiek követik. Körülveszik Idát.

– Ki vagy te? – kérdezi Minoo.

– Én vagyok ti. Ti vagytok én. Egy vagyok veletek. A Kör a válasz.

– És miféle az a gonosz, ami ellen küzdenünk kell?

Nem érkezik válasz. Ida szemhéja megremeg, miközben az idegen jelenlét elhagyja a lány testét, mely ezután mozdulatlanná válik. Enyhe füstszag terjeng a levegőben.

– Ő akkor most... most akkor meghalt? – kérdi Vanessa.

Minoo óvatosan Ida nyaki verőerére teszi az ujjait.

– Él.

– Tehát lehetséges! – szólal meg Nicolaus. – Ti vagytok a Kiválasztottak. Mindannyian.

Rebecka a többiekre néz. Hat embert, akiknek mind ez idáig nem sok közük volt egymáshoz, az imént egyesített valami hatalmas és megmagyarázhatatlan erő. Egyszerre magától értetődőnek tűnik minden, hogy itt vannak együtt. Mintha kezdettől fogva ez lett volna a cél.

Ida kinyitja a szemét, rájuk bámul.

– Hogy érzed magad? – kérdezi Rebecka aggódó hangon.

– Ha nem hagytok elmenni, sikítok – feleli Ida.