29

Minoo gyors léptekkel halad a kavicsos úton a Mocsárbánya felé. A földet hártyaszerű zúzmara borítja, a levegőnek hóillata van. Minoo sínadrágot visel, tollkabátot, sapkát és kesztyűt. Úgy érzi magát, mint egy szumóbirkózó séta közben.

Hétvégén általában legalább tízig alszik, néha van úgy, hogy délig. Ma reggel már fél nyolckor lement reggelizni. A mama az asztalnál ült, kötelező kávéja és egy olyan újság társaságában, amely tökéletesen megfejthetetlen azok számára, akik nem tudnak fejből legalább tízezer latin szakszót. A mamája csodálkozva emelte fel a fejét, amikor Minoo megjelent a konyhában.

– Rosszul jár az órád? – kérdezte, és közben lapozott egyet.

– Csak szeretnék valamit változtatni a rossz szokásaimon – felelte Minoo, miközben majd’ elöklendezte magát ettől az álstréberségtől.

– Minoo, nem kell folyton olyan szuperokosnak, szuperügyesnek lenned...

– Egy darabot próbálunk – szakította félbe Minoo, hogy leállítsa a prédikálást.

– Egek, mit nem adnék, ha lenne idefent valami kis kulturális élet – mondja a mama, és félretolja az újságot. – Mi az a darab?

Minoo azonnal belátta, milyen veszélyes hazudozásba kezdett.

– Rómeó és Julia. Az angoloktatás része.

– Az egész Rómeó és Juliát színre viszitek?

– Nem, csak néhány jelenetet.

– Nem semmi. Shakespeare-t angolul az első évfolyamon. Elhivatott tanár. Milyen szerepet kaptál?

– Még nem döntöttük el. Valószínűleg egy fa leszek.

– Szerintem csodálatosan alakítanál egy fát – felelte a mama mosolyogva.

Aztán felkelt az asztaltól, megölelte Minoot.

– Kéz- és lábtörést, vagy mit kell ilyenkor mondani.

Minoo merev mosollyal fogadta a jókívánságot. Amint a mama kiment a konyhából, a kávéfőzőhöz lépett, megtöltött egy termoszbögrét kávéval és sok tejjel.

Most kortyol egyet-kettőt a kávéból, de a koffein valahogy nem akarja beindítani a motort. Amikor végre megérkezik a Mocsárbányához, már annyira fáradt, hogy legszívesebben lefeküdne a táncporondra és elaludna.

Meg is teszi, ha Linnéa történetesen nincsen ott. Ő, ha lehet, Minoonál is fáradtabbnak néz ki. Ül a színpad szélén, és a naplóját írja. Linnéán sötétkék tollkabát van, több számmal nagyobb, mint a neki megfelelő méret, egy olyan modell, ami igencsak távol áll az ő stílusától.

Minoo felmegy a táncporondra vezető lépcsőn. Linnéa fel se néz.

– Szia – mondja Minoo.

– Szia – feleli Linnéa anélkül, hogy abbahagyná az írást.

Minoo iszik a kávéjából, a korlátnak dől, s nagyon igyekszik, hogy visszafogja magát, és locsogás helyett ez egyszer tényleg csöndben maradjon.

Nem mintha Minoo fejében valaha is csönd lenne – különféle listák, kötelességek, lehetséges és lehetetlen jelenetek kavarognak benne. Arról nem is beszélve, hogy mennyit bír őrlődni azon, ha valami meggondolatlanság hagyta el a száját, vagy esetleg valami óriási baklövést követett el a nagy nyilvánosság előtt. Néha száz évvel ezelőtt történt kínos dolgok is az eszébe jutnak, és olyankor teljesen letaglózza a szégyen. Mint amikor például Shirinnel, az unokatestvérével azt játszották, hogy a Barbie és a Ken babák egymással szexelnek, Bahar nagynéni meg hirtelen rájuk nyitott. Shirin nem késlekedett a mentegetőzéssel, azt állította, hogy az egészet Minoo agyalta ki. Ami igaz is volt. Bahar csak nevetett rajtuk, de Minoo mind a mai napig legszívesebben elbújna egy odúban, ahányszor csak erre gondol.

Linnéa váratlanul felkuncog.

– Mi van? – kérdezi Minoo.

– Csak olyan mókásan nézel ki, ennyi.

Minoo kétkedve elmosolyodik.

– Ez kávé? – kérdezi Linnéa.

– Kérsz belőle?

Minoo odamegy Linnéához a bögrével. Linnéa elveszi, iszik belőle, mintha víz lenne.

– Na szép, megittam az utolsó cseppig – mondja és vigyorog.

– Semmi vész – mondja Minoo, és leteszi a bögrét maga mellé.

Linnéa beteszi a jegyzetfüzetét az egyik túlméretezett kabátzsebébe.

– Egy kicsit sokan vannak most már ebben a csoportban olyanok, akiket ki nem állhatok. Nem értem, miért ülök itt ölbetett kézzel ahelyett, hogy megfojtanám ezt a boszorkányt.

Minoo nem tudja, mit válaszoljon.

Az igazgatónő irodájában tartott találkozót követő napok bizonyos értelemben jobbak voltak, mint előtte nagyon sokáig. Végre van valaki, aki utat mutat nekik. Azóta nem töprengett a démonokon, és rendesen tudott foglalkozni a házi feladataival meg a Max iránti epekedéssel.

Tudja, hogy Linnéa szerint az igazgatónő az, aki hagyta, hogy Elias és Rebecka meghaljon. De ebben Minoo nem annyira biztos. Nyilván vannak olyan indítékok, amelyeket nem ismernek. Nem hiszi, hogy valaki képes lenne beavatkozás nélkül hagyni, hogy két ember meghaljon. Csak azért, mert bizonyos szabályokat be kell tartania.

Szeretne még egy esélyt adni az igazgatónőnek. Más lehetőségük nincsen. Ráadásul oly elkeseredetten vágyik rá, hogy a tudás birtokába jusson. Azt reméli, hogy az igazgatónő majd felfedezi, hogy neki is van valamilyen különleges képessége.

– Szerinted van valamilyen képességed? – kérdezi Linnéa. – Úgy értem, olyan, amit eddig még nem fedeztél fel.

Egymásra néznek.

– Szerinted van, hm?

– Nem. Csak arra gondoltam, hogy mivel a többieknek... Te éreztél valamit?

Linnéa a néppark bejárata felé fordul. Vanessa lép be rajta. A vékony dzsekijét vette fel, mintha nem akarná tudomásul venni, hogy megérkezett a tél.

Vanessa bizonyára az a típus, aki szerint az évszakoknak kellene az öltözetéhez igazodniuk és nem fordítva, gondolja Minoo, mialatt a másik lány láttán úgy érzi, kiteljesedik szumóbirkózó mivoltában.

– A francba, de másnapos vagyok! – nyögi Vanessa, miközben feltrappol a porondra. Mikor meglátja a termoszbögrét, felcsillan a szeme.

– Kávé?

– Elfogyott – tájékoztatja Linnéa.

Vanessa színpadiasan felnéz az égre.

– Frankó! Csúcs ez a reggel – feleli, majd lekuporodik Linnéa mellé.

Minoo magában megállapítja, milyen közel ül egymáshoz a két lány.

Úgy látszik, barátság szövődik köztük. Korábban nem tűnt föl neki.

– Hol van a Főboszorkány? – kérdezi Vanessa, miközben rágógumit töm a szájába. – Azt hittem, hogy már ostorral a kezében itt vár majd.

Linnéa röhög, aztán közös barátokról kezdenek el beszélgetni. Hamarosan már csak egymásra figyelnek. Nem arról van szó, hogy Minoot kizárnák a beszélgetésből, de kísérletet sem tesznek a bevonására. És mint rendesen, Minoo most sem tudja, hogyan kapcsolódjon be anélkül, hogy koravén okostojásnak vagy kíváncsiskodó kölyöknek tűnjön.

Leül a táncporondon, és előveszi a biológiakönyvet. Úgy tesz, mintha olvasna, közben viszont Rebeckára gondol, aki nagyon hiányzik neki.

* * *

A buszmegálló esőbeállóját vörösre festett hullámbádogból építették. Valakinek az az ötlete támadt, hogy egy szép kis kertre nyíló ablakokat fessen a bádogra. Megint valaki később szükségét érezte, hogy fekete alkoholos filctollal RINGYÓ feliratot pingáljon a virágok fölé. Anna-Karinnak mindig az volt az érzése, hogy neki címezték.

Hétvégén összesen kétszer jár a busz, de az igazgatónő azt mondta, hogy elviszi Anna-Karint. Ő pedig nem mert nemet mondani. Az igazgatónő halálra rémíti. Biztosan elég lesz egyetlen pillantást vetnie Anna-Karinra, és mindjárt tudni fogja, mi történt a mamájával.

Egy szemhunyást sem aludt egész éjszaka. Amint becsukta a szemét, megjelent előtte a bugyborékoló forró víz és a mama kezei. Pedig nem azért használta a képességét, hogy a mamája megsérüljön. Épp ellenkezőleg. És mégis megtörtént.

A legijesztőbb az egészben, hogy mintha már nem lehetne elég biztos abban, milyen eredménnyel jár majd, amikor a mamára hatást gyakorol. Olyan intenzíven használta a képességét elejétől fogva, hogy az utóbbi időben kezdett elszabadulni a dolog. Mint egy lejtőn legurított hógolyó, amit már nem tud irányítani. Ugyanez a helyzet Juliával, Feliciával meg a többiekkel is az iskolában. Az egyetlen ember, akivel kapcsolatban érzi, hogy aktívan hatnia kell rá, az Jari.

Sötétkék luxusautó érkezik. Anna-Karin meglátja az igazgatónőt a kormány mögött. Ettől mintha egy hatalmas fogó összecsippentené, s aztán jól megcsavarintaná a belső szerveit.

Szedd össze magad, Anna-Karin, gondolja magában. Szedd össze magad.

Az autó felgurul a megállóhoz. Anna-Karin feláll, odamegy, kinyitja az ajtót, és beszáll az anyósülésre.

– Szervusz – köszön az igazgatónő hűvös mosollyal. – Elnézést a késésért.

– Nem történt semmi ........ motyogja Anna-Karin, miközben elhelyezkedik.

– Beszélnem kell veled – .....mondja az igazgatónő, és gázt ad.

A fogó még egyet csavarint Anna-Karin belsejében. Nem bír az igazgatónőre nézni. Kibámul a szélvédőn. A szürke eget nézi, a fekete fákat és a mellettük elrohanó fehér útjelző oszlopokat.

– Nagyon súlyosan visszaéltél a képességeiddel – szólal meg az igazgatónő. – Ennek, gondolom, te is tudatában vagy.

– Én nem... – kezdi Anna-Karin a magyarázkodást, de félbeszakítják.

– Ez nem kérdés. Hanem tény. Nyilván vannak enyhítő körülmények, mivel nem kaptál útmutatást. De a szabályok azok szabályok. Kötelességem, hogy tájékoztassalak téged, hogy a Tanács kivizsgálást rendelt el.

– Kivizsgálást?

– Bűnt követtél el, Anna-Karin. És még folytattad tovább.

Anna-Karin elfordítja a fejét, az igazgatónőre néz. Látja azt a tökéletes profilt, a tökéletes télikabátot a tökéletes autóban. Ott ül ez a nő előtte, és fölötte ítélkezik.

– Maga semmit nem ért az egészből, maga és az a Tanács!

Az igazgatónő sóhajt egyet, hosszan. Csöndben gurulnak tovább, közben elérik Engelsfors legelőkelőbb villanegyedét. Az igazgatónő leparkol az autóval egy zöld ház előtt, majd Anna-Karinhoz fordul.

– Még nem ítéltek el. De azonnal abba kell hagynod.

– Azt csinálok, amit akarok – vág vissza fröcsögve Anna-Karin.

Némileg lenyűgözi saját magát, amiért ilyen undok bír lenni valakivel, aki tulajdonképpen rémületet kelt benne.

Az igazgatónő vizsgálódó szemekkel néz Anna-Karínra.

– Anna-Karin – szólal meg aztán. – Felelj őszintén: szerinted képes vagy abbahagyni?

– Naná. De most sem csinálok semmi rosszat – makacskodik Anna-Karin.

Az igazgatónő haragszik.

– Jó, ezt majd egy másik alkalommal tisztázzuk – mondja a lánynak. – Itt jön Ida.

Anna-Karin meglátja a gyors léptekkel közeledő szőke alakot. Összehúzza magát az ülésen, a kezeit fixírozza. Nem akarja, hogy Ida észrevegye rajta, mennyire retteg.