33

Minoo sokszor fantáziált erről a lépésről azelőtt. De a szánalmasság gondolata mindig megakadályozta abban, hogy megtegye. Ezen az estén azonban egy csöppet sem tartja helytelennek – úgyis annyira siralmas a helyzete, hogy aligha számítanak a további megaláztatások. Nincs semmi vesztenivalója, odalett minden büszkesége.

A környék egyforma földszintes házakból áll. A lakók közül néhányan megpróbáltak dacolni az egyhangúsággal, és legyezőket meg tarka lámpákat tettek az ablakaikba. Minoo a páros oldalon halad, onnan tartja szemmel a páratlan házszámokat. Megáll egy utcai lámpa alatt az Uggelbovägen 37-tel szemben.

Megnézi a sárga színű házat. A tetőt cserép fedi, magas fekete kémény tör az ég felé. A bejárati ajtó mindkét oldalán egy-egy ablak helyezkedik el: balra négyzet alakú fürdőszobaablak edzett üvegből, jobbra egy nagyobb csukott zsalugáterekkel. Odabent sötét van.

Minoo elképzeli, hogy néz ki, amikor Max esténként hazaérkezik, az ajtóhoz megy, kinyitja és belép rajta... De olyan, mintha nem működne a fantáziája. Nem bírja elképzelni, hogy Max ebben a házban lakik. Annyira átlagos épület. Bárki lakhatna itt.

Aztán eszébe jut, amit Rebecka mondott neki azon az őszi napon.

Ha úgy érzed, hogy van köztetek valami, biztosan igazad van.

Nagy szüksége volna most Rebeckára. Soha nem volt még ennyire magányos.

Összeszorul a torka, és már jönnek is a könnyek. Lecsorognak az arcán, átitatják a sálját. Szipog, előbányászik egy galacsinná gyűrt zsebkendőt a kabátzsebéből, és orrot fúj.

– Minoo, te vagy az?

Minoo megfordul, Max közeledik felé.

Szíve mélyén ebben reménykedett. Hogy ma este történik valami, és Max benne lesz. Jó vagy rossz dolog, nem érdekes. Max. kinevetheti, szánakozhat fölötte, teljesen mindegy, csak láthassa a férfit.

– Szervusz – feleli Minoo.

Max megáll előtte. A lehelete párafelhőbe vonja az arcát.

– Mi járatban errefelé?

Lehetetlen kiismerni az arckifejezését. Szemei kutakodva néznek Minoo ra.

– Csak sétáltam egyet – válaszolja Minoo. – Bezárva éreztem magamat.

Ez legalább nem hazugság.

– Történt valami?

Minoo vállat von.

– Rebeckáról van szó? – kérdezi Max.

– Ühüm.

Többet nem mer mondani.

Max elgondolkozva bólint. Aztán a szemközti házra pillant, és azt mondja:

– Itt lakom.

– Tényleg?

Minoo lesüti a szemét, és fohászkodik,, hogy a férfi ne jöjjön rá, miért jött. Hogy mostanáig őrt állt, és leselkedett rá, mint valami megszállott.

– Nem jössz be? – kérdezi Max.

Minootól válasz helyett csak egy biccentésre telik.

Együtt kelnek át az út túloldalára. Minoo szeretné megérteni ezt a helyzetet: Útban van Max háza felé. Maxszal az oldalán.

Max kinyitja az ajtót, felkapcsolja a villanyt az előszobában.

– Ideadod a kabátodat? – kérdezi.

Minoo lehúzza a cipzárt, a férfi lesegíti róla a dundi tollkabátot. Ettől talán végre igazi hölgynek képzelhetné magát, de inkább olyan érzése van, mintha egy ovisnak segítettek volna. Amíg Max felakasztja a kabátot, ő leveszi a cipőjét, és reménykedik, hogy Max nem veszi észre az abnormális 41-es méretet.

– Kérsz teát?

– Igen, köszönöm.

Max eltűnik a ház belsejében. Minoo felfedezi a fürdőszobaajtót, besurran.

Szürke csempe, kék linóleum. Ezzel találja szemben magát, miután felkapcsolta a villanyt. Egy közönséges, egyszerű fürdőszoba, mégis elvarázsolt hely, mert Max fürdőszobájáról van szó, telis-tele apró jelekkel, melyek elmondják, ki ő. Olyan ember, aki elektromos fogkefével mos fogat, ugyanakkor pengés borotvával borotválkozik. A kezét parfümmentes folyékony szappannal mossa, óriástubusban veszi meg a fogkrémjét. Minoo számára olyan az egész, mintha egy fontos kódot törhetne fel, pusztán annak segítségével, hogy elég sokáig vizsgálgatja ezeket a tárgyakat. De persze akkor Max elcsodálkozna, amiért olyan sok időt tölt idebent.

Minoo a tükör felé fordul, meglátja sminkeletlen arcát. A pattanások versenyt ragyognak a kisírt vörös szemekkel. Ha legalább valamivel kevésbé groteszken festene, még el is hinné, hogy Max nem bánja az ittlétét, hogy nem egyszerűen szánalomból törődik vele.

– Mekkora mártír vagy! – suttogja magának. – Na, tűnés kifelé!

Kinyitja az ajtót. Kilép az előszobába. A ház belsejéből zeneszó hallatszik. A következő pillanatban megjelenik Max két teáscsészével. Elmondhatatlanul kedves jelenség, ahogy ott áll. És helyes. Annyira jól néz ki, hogy Minoo fülei belevörösödnek.

Azon töpreng, milyen lehet vajon megcsókolni őt. Egyáltalán milyen lehet megcsókolni valakit.

Bizseregnek a kézfejei, a karjaiból elszáll az erő.

Mennem kell, gondolja. El kell mennem, mielőtt valami hatalmas hülyeséget csinálok.

– Jössz? – kérdezi Max.

Minoo követi a nappaliba. A berendezés puritán, de otthonos. A távolabbi fal mellett kanapé áll, tőle jobbra egy hatalmas könyvespolc, telipakolva könyvekkel, filmekkel és néhány régi bakelitlemezzel. A szemközti falon bekeretezett poszter lóg. Sötét hullámos hajú nőt ábrázol háromnegyed-profilban. A nő kék színű, leomló selyemruhát visel. A fejét leheletnyire leereszti, a pillantása komoly, befelé forduló – elgyötört. Egyik kezében gránátalmát tart, a másikkal saját csuklóját fogja át. Ebben a pózban valami erős szorongásfele jut kifejezésre. Minoonak azonnal megtetszik a kép. Mintha értené ezt a nőt.

Aztán a könyvekre pillant. Svéd és angol címek a könyvgerinceken. Minoo megörül neki, hogy nem ugyanazok a régi regények, amelyek mindenki könyvespolcán megtalálhatóak, és tíz év múlva ezres példány-számban bukkannak majd fel a bolhapiacokon.

– Látsz valami olyat, amit szeretsz?

Minoo szeme megakad a Szeretőn, az arca felforrósodik.

– Aha, ez például nagyon jó – és végighúzza az ujját A pusztai farkas gerincén.

Nagyon jó. Legszívesebben pofon vágná magát. Érdekes, lenyűgöző, fantasztikus. Bármelyik sokkal jobban hangzott volna. De Max így is meglepettnek tűnik, mint aki örül.

– Az egyik kedvencem – mondja.

– És ezeket aztán igazán szeretem – folytatja Minoo, miközben mutogat, és abban reménykedik, hogy nem túl átlátszó a kemény fáradozás, amivel imponálni akar Maxnak.

Mert hát persze. Olvasta ezeket a könyveket mind. És tényleg tetszenek neki. De mást is olvas. Fantasyt és Science fictiont. Max ezt biztosan gyermetegnek tartaná. Vagy nem?

– A Közöny és a Feljegyzések az egérlyukból – mondja Max, amikor meglátja, milyen könyvekre bökött rá Minoo. Felnevet. – Nem lehetsz oda a vidám könyvekért, mi?

– A vidám könyvek elszomorítanak – feleli Minoo, és ez így is van. Mégis hülyén hangzik, ezért zavartan elmosolyodik. – Alig vagyok mesterkélt.

– Semmi baj nincs ezzel – feleli Max, visszamosolyog rá. – Különösen egy tizenhat éves esetében.

Az életkor említése egy kicsit fájdalmasan érinti Minoot, de így is mámoros a neki szentelt kitüntető figyelemtől. Leül a fekete kanapéra. Max a csészéket a dohányzóasztalra teszi, és mellé ül. Mindössze egy méter választja el őket. Minoonak csak ki kellene nyújtania a kezét és elérné. Na, persze csak ha más ülne ott a helyén, egy sokkal bátrabb és szebb valaki. Például Vanessa.

– Milyen szép ez a ház – mondja Minoo.

– Köszönöm.

Max ezután csöndben marad. Csak nézi Minoot azokkal a barnászöld szemeivel. Minoo pillantása a dohányzóasztalon gőzölgő teáscsészékre vándorol.

– Jól érzed itt magad? – kérdezi aztán. – Úgy értem, Engelsforsban.

– Nem.

Amikor azonban a lány ránéz, Max mosolyog. Erre Minoo is elmosolyodik.

– Ennyire kiborítunk?

– Nem a diákok, hanem a kollégák, akik ragaszkodnak hozzá, hogy minden úgy maradjon, ahogy mindig is volt. Eleinte elhittem, hogy talán nyitottabbak lesznek majd a változásokra. De majdnem egy teljes félév eltelt már...

Minoonak mindig az volt az elképzelése, hogy a tanárok egységfrontot alkotnak. Mindenben egyezik a véleményük.

Max úgy beszél velem, mint egy felnőttel, gondolja.

– És mihez kezdesz így? – kérdezi Maxtól.

– Nem tudom. Nyárig biztosan maradok. Aztán meglátjuk.

Minoo a teáscsésze után nyúl, szeretné leöblíteni a torkából feltörni készülő Ne menj el! nyüszítést. A csésze felemelése közben egy kevés víz kiömlik, véletlenül tűzforró cseppeket löttyint a bőrére.

– Óvatosan! – mondja Max, miközben átveszi tőle a csészét.

A keze Minooéhoz ér. Minoo boldog, hogy most a férfi tartja a csészét, máskülönben mindkettejükre jutott volna a forró vízből.

– Köszönöm – motyogja.

Max egy szalvétával letörli a csészét, mielőtt visszaadná a lánynak. Minoo nedves ujjai megcsúsznak a fényes porcelánfülön. Óvatosan a szájához emeli a csészét, és megkóstolja a forró italt.

– És te? – kérdezi Max.

– Hogy érted?

Max felhúzza kicsit az egyik lábát, hogy Minoo felé fordulhasson. Egyik karja a kanapé háttámláján pihen. Ha Minoo icipicit közelebb húzódna, a férfi átölelhetné, mint az iskolai lépcsőházban. Odabújhatna, a fejét a férfi mellkasára hajthatná.

– Gyanítom, hogy te sem jössz ki túlságosan jól Engelsforsszal – mondja Max.

Minoo elneveti magát – fura, ideges kis nevetés –, majd lerakja a csészét. A keze most nem egészen megbízható.

– Gyűlölöm ezt a várost – feleli.

– Megértem – mondja Max. – Kilógsz ebből a környezetből.

A férfi észrevehette Minoo szemében a nyugtalanságot, mert kinyújtja a kezét, és a lány kezére helyezi.

– Bóknak szántam – folytatja kedves hangon.

A keze olyan meleg, olyan puha. És nem veszi el Minoo kezéről.

– A közelben nőttem föl egy kis porfészekben, pont ugyanolyanban, mint amilyen Engelsfors – meséli Max. – Tudom, mennyire bezárva érzi magát az ember. Mennyire szenved a magánytól, a klausztrofóbiától. De utólag rájön, hogy nem feltétlenül benne van a hiba, amiért kilóg a sorból. Sőt, lehetséges, hogy éppen fordítva van.

– Rebecka nem lógott ki a sorból – vetí közbe Minoo. – Illetve azt akarom mondani, hogy senki nem tartotta őt furcsának. Mégis különleges volt.

– Sokat jelentett neked, ugye? – mondja Max lágy hangon.

Olyan ez, mint egy hasadék, annak kifejezése, hogy „semmi baj, beszélj csak róla, ha szeretnél”.

– Nem csak nekem volt az – folytatja Minoo idegesen. – Mert mindenki szerette. Különösen Gustaf, a fiúja. Olyan szép pár voltak.

Minoo végre befejezi a mondandóját, izgatottan hátradől a kanapén. Max keze még mindig az övén nyugszik. Minoo azon kezdi törni a fejét, hogy az ember kézfeje izzadhat-e. Aztán a falon függő kép felé fordul.

– Ki festette? Az eredetire gondolok.

Ó, hát ez állati jó, hogy rámutattam, milyen ügyesen meg tudok különböztetni egy papírra nyomott reprodukciót egy eredeti festménytől, gondolja Minoo.

Max elveszi a kezét.

– Dante Gabriel Rossetti – mondja, és egy kicsit tanárosra vált a hangja. – Egy angol művészeti mozgalom tagja volt – a preraffaeliták csoportjának alapítója. A modell neve Jane Morris. Rossetti múzsája volt. Itt Persephoné alakjában festi meg. Persephonét akarata ellenére ragadta el Hádész, az alvilág istene. Ő lett aztán a holtak urának szomorú királynéja.

Minoo a nő hófehér bőrét nézegeti, s arra gondol, hogy varacskos szörnyetegként festhet e mellett a nő mellett.

– Gyönyörű – mondja a képről, majd ismét Max felé fordul. – Gyönyörű ez a nő.

– Emlékszel a barátomra, akiről meséltem neked? Aki öngyilkos lett? – kérdezi Max halkan.

Minoo bólint.

– Alice-nak hívták. Ő mutatta meg nekem ezt a képet... Annyira hasonlított rá. Kísértetiesen. Azzal viccelődött, hogy ő Jane Morris reinkarnációja.

– És te szerelmes voltál belé.

Minoo nem tudja, honnan bukkantak elő ezek a szavak. Max meglepetten néz rá, mintha egy álomból ébresztette volna fel a lány.

– Igen – feleli. – Szerelmes voltam.

Minoo pillantása most összetalálkozik Maxéval, és nem engedi el.

– Nagyon különös ember vagy, Minoo – mondja halkan Max. – Azt kívánom, bárcsak...

Elhallgat.

– Mit? – kérdezi Minoo, hangja alig több, mint egy suttogás.

Közelebb húzódik a férfihoz – csak egy hajszálnyival —, de mintha szakadékba ugrott volna.

Vagy most fog megtörténni, vagy soha.

Hadd történjen meg, szurkol Minoo. Könyörgök, hadd történjen meg.

Max keze, mely imént még a kanapé támláján pihent, most Minoo vállát keresi, és ott lel nyugovást.

Mintha egymás tükörképei lennének. Amikor Max megmozdul, Minoo is közeledik felé egy kicsit, míg végül olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy az ajkuk összeér.

Minoo mindig félt, hogy valamit elront majd, amikor először csókolózik. De most Max csókolja, és ebben nincsen semmi nehézség. Egyszerű és tökéletes minden. A férfi ajkai melegek, puhák és kicsit teaízük van. Max keze Minoo hátán pihen, aztán a derekán, Minoo pedig még közelebb húzódik hozzá.

Ekkor Max megáll. Ajkai elválnak Minoo szájától, fölegyenesedik, elveszi a kezét a lány derekáról.

Ujjai hegyét a homlokához nyomja, szemét becsukja, összehúzza a szemöldökét, mintha szét akarna robbanni a feje a fájdalomtól.

– Bocsáss meg – szólal meg végül. – Ez nem lesz így jó. A tanítványom vagy... Én pedig sokkal, de sokkal öregebb vagyok nálad...

– Nem – szakítja félbe Minoo. – Talán nem jöttél még rá. Igaz, hogy tizenhat éves vagyok, de nem annyinak érzem magamat. Még beszélgetni sem tudok a korombeliekkel.

– Elhiszem, hogy ezt érzed – mondja Max. – De ha majd idősebb leszel, rájössz, milyen fiatal voltál ebben a pillanatban.

Ez annyira fáj Minoonak, hogy azt sem érti, hogy lehet még életben. Felkel a kanapéról.

– Indulnom kell – mondja.

Kirohan az előszobába, felrántja magára a kabátját, a lábát sietve beleerőlteti a cipőbe, aztán botladozva az ajtóhoz megy.

– Minoo – hallja Max hangját maga mögött.

Lenyomja a kilincset, s majdnem kiesik az ajtón. Átvág az utcán. Szalad, ahogy csak bír, szalad vissza ugyanazon az úton, amelyiken érkezett, anélkül, hogy hátranézne.

Csak a Storvallsparkennél kezd el lassítani.

Az a néhány utcai lámpa kicsi fénytócsával oszlatja el maga körül a sűrű sötétet. Minoo leroskad egy padra.

Hópelyhek szállingóznak, majd egyre sűrűbben esik a hó. Az év első igazi hóesése.

Ha itt maradok mozdulatlanul, hamarosan betakar, gondolja Minoo reménykedve. Tavaszra kiengedek, holtan.

Mély, panaszos hang érkezik a parkon át. Minoo hallgatózik a sötétben. Leheteden meghatározni, honnan érkezett ez a lebegő hang. A bokrok és a fák kopasz ágai közt szél susog. Egy árny jelenik meg a lámpafény körében.

A Macska.

Minoo azonnal hatalmas rokonszenvet érez a szerencsétlen dög iránt.

Egyformán nyomorultak vagyunk mind a ketten, gondolja.

– Cicc, cicc – hívogatja az állatot.

A Macska megáll, ránéz. Aztán közelebb somfordál.

Kssha – sajátos hangot ad, és közben furcsán tekergeti a nyakát. Mintha a torkán akadt volna valami. – Kssha.

Minoo örül, hogy eddig még nem simogatta meg, ki tudja, milyen betegséget hordoz.

Kssha, hangzik fel megint.

Aztán Minoo hirtelen rájön, mit is művel ez az állat. Egy szőrgombócot köhög fel éppen.

– Jó éjszakát, Macska – mormolja, és feláll. – Sok sikert!

Kssha, feleli a Macska, s a következő pillanatban csengő hanggal földet ér valami közvetlenül a mellső lábai előtt. Egy kicsiny tárgy az. Megcsillan a lámpafényben.

A Macska sürgetőn Minoora néz, s ő közelebb lép.

Ott, a szőrös macskaokádék közepén egy kis kulcs hever.

Minoo sokáig hezitál, mígnem aztán felveszi.

Mintegy megerősítésképpen a Macska még utoljára odadörgölőzik hozzá, majd eltűnik a sötétben.