12

Rebecka még ébren fekszik, amikor meghallja a kulcszörgést a zárban. Hallja a mamáját, amint leveszi a kabátját és a cipőjét. Aztán nyílik a fivérek szobájának ajtaja, majd a nővéreké.

Rebecka már korábban bekukkantott hozzájuk. Valójában csak akkor jutott eszébe, hogy a kicsik egész éjszakára egyedül maradtak, amikor Minootól búcsút vett. És ha történt velük valami? Ha tűz ütött ki a házban? Vagy ha valamelyikük felébredt, s miután nem találta se Rebeckát, se a mamájukat, kiment az erkélyre, ahonnan lepottyant, és összezúzta magát a földön...?

Rohant haza fáradt lábain, amilyen gyorsan csak tudott. De mindent csendben és rendben talált, mint általában.

Kint az előszobában a mamája léptei egyre közelebb érnek. Rebecka megpróbál nyugodtan lélegezni. De hozzá nem nyit be a mamája, hanem továbbmegy a konyhába.

Rebecka az ágyában fekszik. Megkönnyebbülés és bánat furcsa elegye járja át. Nyilvánvaló, hogy a mama őt egyáltalán nem tekinti gyereknek. Rebecka már öt-hat éves korától békefenntartó volt az Anton és Oscar közötti peres ügyekben, ő tartotta szemmel a két kisfiút, nehogy rendetlenül viselkedjenek. Almával és Moával ugyanez a helyzet. Rebecka a világ legjobb pesztonkája – állandóan ezt hallgathatta már akkor is.

Felül az ágyban, és a ma éjszaka megismert új családjára gondol. Ott is ugyanezt a szerepet szánják neki. A vezetőét, a közvetítőét, a csoport összetartó erejéét. Sikerülni fog-e? Meg tud-e birkózni vele?

Kimegy a konyhába. A mama reggelit készít.

– Beckis, ilyen korán fent vagy? – kérdezi, és szeretettel megöleli Rebeckát.

Rebecka máris jobb kedvre derül. Ritkán fordul elő, hogy a mamájával kettesben lehet.

Miközben együtt megterítenek, a mamája beszámol a sürgősségi osztály éjjeli drámáiról. A Götvändarenben, a város egyetlen szállodájában, nagy verekedés tört ki, melynek eredményeképp hét öltéssel kellett összevarrni egy férfit. Egy másik férfi egy forró serpenyővel támadt a feleségére, amiért az odaégette a sertéssültet. Egy idősebb asszony, a fűrészüzem dolgozója, az éjszakai műszak alatt véletlenül levágta a bal kézfejét. Egy kisgyerek pedig úgy bepánikolt a sötéttől, hogy szinte pszichotikus állapotba került. Váltig hajtogatta, hogy odalent az ablaka alatt szörnyek járkálnak az utcán.

– Nem lehetett nem észrevenni, hogy holdtölte van – mondja a mama, és közben tányérokat vesz elő.

A mamának van egy elmélete, mely szerint az emberek viselkedése holdtöltekor megváltozik. Amennyiben a hold hatással van az árapályra, egészen biztosan hatnia kell az emberekre is, hisz testük nagy része víz. A mama világában a szokatlanul nagyszámú szülésektől kezdve az erőszakos bűncselekményeken át az alvászavarokig minden megmagyarázható egyetlen dologgal: „Biztosan holdtöltekor történt.”

– Lehetséges, hogy amikor ráadásul vörös a hold, akkor még jobban elszabadul a pokol – egészíti ki Rebecka.

A mama kérdőn néz rá.

– Ezt meg hogy érted?

Rebecka elbizonytalanodik.

– De hát teljesen vörös volt. Vérvörös.

– Milyen furcsa, hogy ezt említed – mondja a mama. – Néhány páciens is arról beszélt, hogy vörös a hold. De amikor kinéztünk a személyzeti szoba ablakán, a hold pontosan úgy festett, mint máskor.

A mama kávét tölt magának.

Rebecka kinéz az ablakon. A fényes reggeli égbolton még fent van a hold. Áttetsző és továbbra is vörös. A mama követi Rebecka tekintetét, anélkül, hogy reagálna. Láthatóan semmi különöset nem vesz észre a holddal kapcsolatban.

– Biztosan álmodtam az egészet – mondja halkan Rebecka.

Egy kicsit morfondírozik.

– Mama... hallottál valami furcsát a Mocsárbányáról?

– Mit?

– Nem tudom. Mondjuk, hogy mondta-e neked valaki, hogy sötét dolgok történnek arrafelé.

A mamája elkerekedett szemekkel néz rá.

– Miről beszélsz?

– A népparkról.

– Miféle népparkról?

– A Mocsárbányáról!

A mama a homlokát ráncolja.

– Ismerősnek hangzik egy picit. Hol van?

– Hát itt, Engelsforsban.

A mama fiatalkorában eljárt a népparkba, koncerteket hallgatott, táncolt. Mindig nosztalgiával mesélt erről. Most meg csak nevet.

– Te tényleg valami nagyon furcsát álmodhattál ma éjjel – mondja Rebeckának.

– Biztosan – motyogja Rebecka.

* * *

Különös érzés, amikor az ember a konyhaasztalnál ül, és nyugodtan reggelizik, mintha mi sem történt volna, gondolja Vanessa. Rágás, nyelés, rágás, nyelés, egy korty dzsúsz, aztán megint kezdődhet elölről az egész. Mintha minden olyan lenne, mint azelőtt.

A mama kijön a hálószobából, átöleli hátulról. Vanessa becsukja a szemét. Jólesik az ölelés.

Csakhogy a mamája szinte azonnal elereszti. Mostanában annyira elkapkodottak az öleléseik. Ez leginkább Vanessa hibája. Túl sokat sápítozott a mamája közeledései miatt. Honnan tudhatná a mamája, hogy most pont egy olyan régifajta ölelésre vágyik, de nagyon.

– Új üzlet nyílt a City Galériában. A Kristálybarlang – mondja a mama.

– Aha, tehát ott kapható... mindenféle kristály?

A mama persze nem érzi ki a gúnyt a kérdésből.

– Igen, meg illóolajok, egyéb apróságok. Tenyérből is jósolnak. A tulajdonost Mona Månstrålénak hívják.

– Mona Månstråle? Vagyis Holdsugár Holda? Ühm, abszolút nem úgy hangzik, mint egy béna fantázianév.

A mama nevet, a mosogató felett vizet tölt a kávéfőzőbe. Mikor a gép pöfögni kezd, nyújtózik egyet, közben nagyot ásít.

– Nicke telefonált, mialatt zuhanyoztál. Ma éjszaka nagy volt az élet a városban – mondja, és szeletelni kezdi a kenyeret.

– Leírnád nekem egy kicsit pontosabban, hogy mit jelenthet a „nagy élet’' Engelsfors vonatkozásában?

– Valami hatalmas verekedés volt a Götvändarenben, és még jó pár ittas balhé mindenfelé. Nicke állította, hogy még életében nem látott ilyet. Épp jött volna el a munkából, amikor hívták, hogy egy nő felakasztotta magát egy riddarhyttani ház tetőgerendájára, pont arrafelé, amerre az alsós gyerekek iskolába mennek. Nicke oda tartott, amikor hazatelefonált. Valószínűleg még órákig nem jöhet haza.

– Szörnyen sajnálom, hogy elszalasztom Nickét. Az egész napomat beárnyékolja majd ez a szerencsétlenség – mondja Vanessa.

De rögtön elszégyelli magát, amikor meglátja a mamája szomorú arcát.

– Istenem, Vanessa! Meddig fogod még ezt csinálni?! Nicke Melvin papája. El kell fogadnod és kész.

– Elfogadom abban a minutában, amikor ő is elfogad engem.

– Nem akarsz már végre felnőni?

Az imént érzett lelkiismeret-furdalás egy csapásra elpárolog. Vanessának össze kell szorítania a fogát, hogy el ne üvöltse magát.

A mama alig néhány hónapja randizgatott Nickével, és máris bekapta a legyet. Utána meg boldogan újságolta el, hogy Vanessának kistestvére lesz. Vanessa titokban azt remélte, hogy Nicke inkább meglóg a felelősség elől. De nem, Nicke apa szeretett volna lenni, és aztán össze is költöztek valamivel a gyermekáldás előtt.

Melvint nem lehet nem imádni. Bár igaz, hogy eleinte nem volt leányálom az élet az éjszakai babasírások miatt. Nickét viszont az első perctől kezdve szívből utálja. A férfi egy pillanatra sem hajlandó kedvesen viselkedni vele – állandóan Vanessának kell alkalmazkodnia hozzá. A mama pedig semmit nem hajlandó meglátni ebből. Nicke minden rossz tulajdonságára vak, és hagyja, hogy a férfi irányítson mindent.

– Nőj fel inkább te! – förmed a mamájára, és kimegy az előszobába.

– Te ne beszélj így velem! – mondja a mama, és utána megy.

Vanessa az orra előtt vágja be a lakásajtót.

* * *

Hallottad az éjjel a teheneket? – kérdezi a nagypapa, amikor bejönnek a mamával a konyhába a reggeli fejésből.

– Miért? – kérdezi Anna-Karin, a szája teli van sajtos szendviccsel.

– Úgy bőgtek az istállóban, mintha megkergültek volna – károgja a mama. A hangja visszatért, de még nem teljesen a régi. – Hála nekik, egy szemhunyást sem aludtam, nem mintha a hátam engedné, hogy még egyszer jól aludjak ebben az életben.

– Én viszont biztosan mély álomba estem az éjszaka – motyogja Anna-Karin.

– Nahát – mondja a nagypapa. – Azért vagy ilyen kótyagos?

– Remélem, nem kapod el a náthát, amit nekem persze sikerült – teszi hozzá a mama, miközben rágyújt.

A nagypapa az asztalhoz lép, és Anna-Karin homlokára teszi a kezét.

– Mindenesetre lázad nincsen.

A régi Anna-Karin boldogan színlelt volna beteget, szívesen behúzódott volna a kuckójába. Most azonban minden másképp van. Életében először egyenesen vágyik rá, hogy iskolába menjen.

– Jól vagyok – mondja.

A nagypapa vállon veregeti, elég keményen, ez nála ölelésnek számít.

– A vérhold nem hagyta aludni a teheneket. Lehet, hogy az zargatott álmodban, még ha aludtál is.

– Vérhold? – grimaszol a mama. – Mit jössz ezekkel a hókuszpókuszokkal már megint? Én aztán nem láttam semmilyen vérholdat.

Anna-Karin a nagyapjára pillant. Majd meghal a vágytól, hogy elmesélhesse neki ezeket a fantasztikus dolgokat, melyek megváltoztatják az életét. De nem feledkezhet meg a figyelmeztetésről. Senkiben se bízzatok!

A szobájába lépve a tükörhöz megy.

Tudatában van, hogy nem egy világgyönyörűje. De a szemei szépek. Nagyok, és a zöldnek egy különleges árnyalatával ragyognak. A szája is szép formájú, főleg amikor mosolyog.

Kipróbálja a tükör előtt. A fogai fehérek és szabályosak. Ez is valami.

Egy hagyományos melltartót vesz föl az optikailag kisebbítő helyett. Felidézi az örök érvényű tapasztalatot, miszerint a lányok általában inkább nagyobb mellet szeretnének, mint amekkora van nekik.

De amikor begombolja a farmerét, újra megrendül az önbizalma. Egészen biztos, hogy neki van a legundorítóbb úszógumija az egész iskolában. Egy több számmal nagyobb pólót választ, aztán magára húzza a tréningfelsőjét is. Így már biztonságban érzi magát.

Próbaképp a tükörbe mosolyog. Mostantól igyekszik többet mosolyogni.

* * *

Minoo az iskola felé tart, amikor az egyik iskolabusz nagy zajt csapva megáll az iskola kerítése mellett. Már messziről meglátja Anna-Karint a buszból kiözönlő diákok között. A tekintetük találkozik egy pillanatra. Anna-Karin mosolyog. Olyan hirtelen történik az egész, hogy Minoo azt hiszi, talán csak képzelődés volt az egész. Anna-Karin a következő pillanatban már a földet nézi, arcát eltakarja a hajzuhatag.

– Minoo! – kiabál az ellenkező irányból érkező Rebecka.

Elképesztő belegondolni, hogy alig néhány órája váltak el. És milyen körülmények között!

– Nem kéne nagydobra verned, hogy ismerjük egymást – suttogja Minoo az orra alatt.

– De hát egy osztályba járunk!

– Az még nem ok arra, hogy barátkozzunk.

Rebecka fura pillantást vet rá. Minoo belátja, hogy elég hülyén viselkedik.

– Bocs, tényleg túlzás volt – mondja, aztán együtt mennek tovább. – Csak olyan különös az egész.

– Igen. A mamám is azt mesélte, hogy éjszaka telt ház volt a sürgősségin. Egy csomó faramuci dolog történt. A papád hallott valamit a szerkesztőségben?

– Már elment, amikor felkeltem. Illetve amikor eljátszottam, hogy felkelek.

– Te sem aludtál?

Minoo megrázza a fejét. Majdnem bevallja, hogyan vetődött rá a kémiakönyvre, miután belépett a lakásajtón, de még időben meggondolja magát.

– A legfurcsább az, hogy a páciensek egy része azt mondta, hogy vörös a hold – folytatja Rebecka, és megáll az iskolaudvar bejáratánál —, de mama és a többi kolléga nem látta vörösnek. És amikor reggel a konyhaablakból együtt a holdra néztünk, még mindig vörös volt, de ő nem látta annak.

– Tehát nem mindenki láthatta meg? – kérdezi Minoo.

– Úgy tűnik. És a mamám meg sem értette, miről beszélek, amikor a Mocsárbányát említettem. Mintha elfelejtette volna, hogy létezik.

Minoo beleborzong a gondolatba.

– Talán ez mutatja, hogy védett helyről van szó. Olvastam egy könyvben egy fáról, ami láthatatlan volt, ha az ember korábbról nem tudott a létezéséről. Lehet, hogy ugyanarról a jelenségről van szó... – Minoo elharapja a mondatot. Megint észrevette, hogy dől belőle a szó. – Hozzáteszem, egy gyerekkönyvben bukkantam rá.

– Te elhiszed, hogy ez az egész holt komoly? – kérdezi Rebecka.

Minoo felnevet. Nem, képtelen elhinni. Újra elindulnak. Elhaladnak Vanessa mellett, aki szó nélkül követi őket a szemével.

– Valami történhetett – mondja Rebecka.

Minoo csak most veszi észre, milyen sokan gyűltek össze az iskolaudvaron.

Gustaf jön oda hozzájuk, Rebeckát olyan bensőségesen csókolja meg, hogy Minoonak el kell fordítania a fejét. Szerencsére nem tart sokáig.

Gustaf és Rebecka annyira tökéletes páros, mint amilyeneket egyébként csak a televízióban lát az ember. Minoo azzal igyekszik megvigasztalni magát, hogy ilyen úgy sincs a valóságban.

Hogy fog kinézni az a férfi, aki először megcsókol?

Minoo fejében majdnem mindennap felmerül a kérdés. Késő esténként, mielőtt elaludna, néha megengedi magának, hogy az illető nem más lesz, mint Max. A kíméletlen nappali világosban azonban gyermeteg, abszurd képzelgésnek tűnik az egész.

– Ti is láttátok? – kérdezi Gustaf.

Minoo és Rebecka egymásra néznek.

– Miről beszélsz? – kérdezi Rebecka.

– Ha láttad volna, nem kérdeznél semmit. Gyertek!

Rebeckát kézen fogja, aztán int Minoonak, hogy menjen velük. Minoo követi őket. Már látja a diákokat, két laza csoportra váltak szét az udvaron, jókora távolságra egymástól. Az udvar közepe üres.

– Ott – mutatja Gustaf Repedés húzódik végig az iskolaudvaron. Nem valami széles, de a focikaputól egészen a halott fákig elér.

– Azt beszélik, hogy régi bányajáratok vagy tárnák omolhattak be odalent az udvar alatt – mondja Gustaf.

– Nem hinném, hogy régi bányajáratok fölé iskolát építenek – jegyzi meg Minoo. – Arról nem is beszélve, hogy innen elég messzire voltak a bányák.

– És ha itt is próbafúrásokat végeztek annak idején? – szakítja félbe Rebecka.

Majd sokatmondóan néz Minoora, amikor Gustaf éppen nem látja. Rebecka maga sem hisz a fiú felvetésében. De egyelőre ez is megteszi. A repedés egészen biztosan összefügg az éjszaka többi eseményével. Ezért nem lenne okos dolog, ha további kérdéseket provokálnának ki a többiektől.

Nyílik a bejárati ajtó. Az igazgatónő jelenik meg a lépcső tetején. Csöndben áll és vár, míg az udvaron végre elcsendesedik a diáksereg. Amikor beszélni kezd, minden szava oly tisztán hallható, mintha mikrofon előtt állna.

– Meg kell kérnem, hogy mindnyájan hagyjátok el az iskolaudvar területét. Az iskola ma, a repedés vizsgálatának idején zárva tart.

Itt-ott ujjongás, taps hallatszik. Minoo körülnéz. Közvetlenül előtte Rebecka és Gustaf, valamivel odébb a focikapunál Vanessa áll Evelina és Michelle társaságában, Ida a lépcsőkorláton gubbaszt Feliciával. Furcsamód Anna-Karin is velük van, és Juliával beszélget.

Max tanárkollégák társaságában időz. Egyik karján zakó lóg, a kezében az aktatáskája. Elképesztően jól néz ki. Mögötte Nicolaus tűnik fel. Minoonak az a furcsa benyomása, mintha a jelenlevők mind sakkfigurák lennének, akik felsorakoztak a döntő játszmához.

– A tűzoltóság már itt járt, ellenőrizték a gáz- és vízvezetékeket, de szeretnék folytatni a kutatást – mondja az igazgatónő. – A mai mulasztást holnap pótoljuk.

Ezzel visszamegy az iskolaépületbe. Az udvar gyorsan kiürül.

– Akkor holnap! – mondja mosolyogva Rebecka Minoonak.

– Akkor szia! – köszön el tőle Gustaf is.

Egymást átkarolva indulnak el. Minoo utánuk néz egy darabig, aztán visszafordul az iskola felé. A nyomasztó épületre bámul – a megtévesztésig ugyanúgy kinéző ablaksorokra, az unalmas, semmitmondó téglafalakra és megpróbálja elképzelni, milyen az, amikor itt fészkel a gonosz. Nem könnyű feladat. Nem mintha kifejezetten szeretné ezt a helyet. De ez az a hely, ahol általában tisztában van önmagával és a képességeivel.

A világ bármely másik részén elveszettnek érezné magát, semmit sem fogna fel az egészből.