41

Az igazgatónő autójában hideg van. Minoo, amint visszaért a szobájába, sms-t küldött neki. Megegyeztek abban, hogy itt találkoznak, egy erdei földúton, Minoo házától pár kilométerre.

– Kezdd az elején – mondja neki Adriana.

Lassan tejfehér pára vonja be az ablakokat, miközben Minoo mindent elmesél, amilyen részletesen csak tud. Nem képes megmondani, miért, de a fekete füstöt kihagyja az elbeszélésből. Valamiért nem fűlik hozzá a foga, majdnem mintha egy szégyellnivaló, tiltott dologról volna szó.

Mikor végül elhallgat, az igazgatónő kék termoszt vesz elő, és a kesztyűtartóból két műanyag csészét. Gőzölgő folyadékot tölt a csészékbe.

– Igyál ebből egy keveset – mondja, és odaadja Minoonak az egyiket.

– Ez valami... mágikus?

Adriana elmosolyodik.

– Earl Grey.

Óvatosan kortyol az italból. Minoo követi a példáját. A forró, mézzel ízesített teával megégeti a nyelve hegyét.

– Igazán nem szívelem ezeket az erdőket – mondja elgondolkozva az igazgatónő. Előrehajol a kormánykerékre, és kikukucskál a szélvédőn. – Mondd csak el megint, mit mondott a hang, mielőtt eleresztett volna. Próbálj minél pontosabban visszaemlékezni.

Minoo erőlködik, de az éjszaka eseményei egyetlen nagy masszává kezdenek összeolvadni. Nehéz előbányásznia az adatokat, amikor legerősebben a rémületére emlékszik.

– Azt mondta egyszer csak, hogy „Nem”. Aztán azt, hogy „Nem tudom, nem akarom megtenni, nem akarok engedelmeskedni.”

Adriana bólint. Odakint esni kezd a hó. Hatalmas puha hópelyhek telepednek a szélvédőre, egymáshoz tapadnak.

– Szerinted neked mondta ezt a hang? Vagy esetleg valaki másnak?

– Mire gondol?

– Ez a „Nem akarok engedelmeskedni” nem furcsa? Nem különös, hogy neked mondta ezt a hang?

Minoo igyekszik összeszedni a gondolatait.

– Úgy érti, hogy esetleg ketten voltak? És egymással társalogtak?

– Ketten vagy többen – feleli Adriana gondterhelten.

Minoo szédülni kezd. Lehetséges, hogy több szándék küzdött érte az éjszaka folyamán? Mi van, ha legközelebb a másik győz?

– Biztos vagy benne, hogy mindent elmeséltél? – kérdezi az igazgatónő. – Minden egyes icipici részlet fontos lehet.

Minoo a hópelyhekre koncentrál.

– Igen – válaszolja.

– Hogy vagy?

– Nem tudom. Csak Rebeckára tudok gondolni. És Eliasra. Most már tudom, mennyire meg lehettek rémülve. Már tudom, milyen küzdelmen mentek keresztül. És az a hang, amelyik azt gondolta, hogy jogában áll dönteni az életünkről vagy a halálunkról, amelyik azt mondta, hogy minden értelmetlen... Az olyan iszonyú haraggal tölt el.

Az igazgatónő komoly arccal bólint.

– Ha éjszaka történt volna veled valami, soha nem bocsátottam volna meg magamnak – mondja Minoonak. – Tudom, hogy csalódtatok bennem. Én viszont csak a Tanács javaslatait követem.

Minoo érzi, hogy az előbbi egy bocsánatkérésnek is elmegy.

– Arra gondol, hogy a Tanács hibát követ el?

– Nem – hangzik a nyomatékkal kiejtett válasz. – Egyáltalán nem. Csak szeretnék többet tenni értetek. Tudom, hogy afféle Jégkirálynőnek képzeltek – itt rövid szünetet tart. – De én törődöm veletek. Törődöm veled, Minoo. A legkevésbé sem akarom, hogy bajod essék. És ami Eliasszal és Rebeckával történt, az jobban gyötör, mint sejtitek.

Ezek szerint az igazgatónő hűvös külseje egy hús-vér, érző embert takar.

– Meg kell ígérned, hogy óvatos leszel, és nem cselekszel saját szakálladra – folytatja Adriana. – Tudom én, hogy nehéz teljesíteni. De bíznunk kell a Tanács ítélőképességében. És szorgosan tanulmányoznunk a Minták könyvét.

Most először használt az igazgatónő többes szám első személyt úgy, hogy nem a Tanáccsal vonta magát egy kalap alá.

– Megígérem – mondja Minoo, kihörpinti a teáját, és a csészetartóba helyezi az ülések közé. – Most haza kell mennem.

– Elvigyelek?

– Nem szükséges – feleli Minoo, és kiszáll az autóból.

– Ne felejtsd el, amit mondtam – inti Adriana, mielőtt Minoo becsukja az autó ajtaját.

A lány engedelmesen bólint a szélvédő túloldalán, és integet.

Amint az igazgatónő autója eltűnik egy kanyarban, Minoo előveszi a mobiltelefonját, és felhívja Nicolaust. Néhány perces beszélgetés után megállapodnak abban, hogy mit kell tenniük. Mindaz, amit az igazgatónő mondott, csak megerősítette őket abban, amit már korábban is sejtettek. A továbbiakban nem várhatnak többé rá és a Tanácsra. Saját maguknak kell kezükbe venniük az életüket. Addig, amíg néhányuk még életben van.