18

Hideg szél söpör keresztül a Storvallstorgeten. Minoo azokra a szavakra gondol, amelyeket Rebecka a füzetbe írt. „Valaki követett tegnap.”

Minoo zsebre teszi a kezét, fölhúzza a vállait. Sietve lépked a tér túloldalán álló világossárga ház felé. A ház homlokzatán kék neon felirat díszeleg: Engelsforsbladet.

Mióta Minoo elkezdte az iskolát, azóta hetente jó párszor elsétál a papa munkahelye mellett. Általában a papájának egy sziára sincs ideje, de még így is mindig annyira jó érzés, amikor a kávézó asztalánál ücsörög, leckét ír, vagy a kirakott újságokban lapozgat, és érzi a szerkesztőség légkörének pezsdítő vibrálását.

Minoo hátrafordul, mielőtt kinyitná a kaput. A téren egy lélek sem mutatkozik.

Egyetlen lélek sem.

Az Engelsforsbladet szerkesztősége mellett áll a város három bankjának egyike. A ház a város egyik legimpozánsabb épülete: egy masszív 19. századi ház, bejáratát két márványoszlop fogja közre. És ott, a bejárathoz felvezető lépcsőn, meglátja a rühes macskát. Az állat egyetlen zöld szemével minden kétséget kizáróan Minoot nézi.

Majd lomhán feltápászkodik – valójában egy csöppet sem macska módra és elindul a lépcsőn felfelé. Aztán lefelé. Majd fel, és megint le. Végül leheveredik a kiindulóponton, és nyávog egyet.

Amikor Minoo belép a bejáraton, megcsapja orrát a szerkesztőség kávéillata. Papa azt szokta mondani, hogy ha bezárnák a lapot, a város kávéfogyasztása a jelenlegi felére csökkenne. Valószínűleg igaza van. Minoo néha simán elhiszi, hogy a mama és a papa képes volna eléldegélni csakis kávét szürcsölgetve. Mint két benzinnel működő autó.

A papája az irodájában áll. Vele szemben Cissi, hevesen gesztikulálnak. Nyilvánvaló, hogy egy nagy veszekedés kellős közepén találja őket. Cissi hatalmas kék szemei tágra nyíltak, rövid hajának hirtelenszőke szálai a szokottnál is kuszábban állnak, sprőd tincsekben tapadnak össze. A látvány olyan, mintha egy sündisznó elhullajtotta volna a tüskéi nagy részét. A papája arcát Minoo nem látja. A főszerkesztő nyaka mindenesetre tűzvörös. Őrjöng.

Cissi az otthoni vacsorabeszélgetések állandóan visszatérő témája. Az újságírónő gyors, tettrekész és jó íráskészséggel rendelkező munkatárs, ám rettentő szenzációéhes és elég hanyag módon, forráskritika nélkül kezeli az anyagokat. Az Elias öngyilkosságáról készülő cikke már a sokadik volt, amelyet Minoo papájának vissza kellett dobnia.

Minoo megáll az iroda ajtaja előtt. Az üvegablakokon keresztül fojtott hangok szűrődnek ki. Minoo minden egyes szót pontosan ért.

– Egyszerűen szabotálni akarsz! – mondja Cissi. – Itt az egyszeri és megismételhetetlen alkalom, hogy elsőként menjek a helyszínre. Két perce hívtak a mentősök!

– Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, én viszont egy betűt nem fogok a nyomdába küldeni belőle.

A papa hangja halk, de erélyes. Mintha nem is az övé lenne, hanem egy idegené. Minoo nem emlékszik rá, látta-e már ilyen dühösnek egyáltalán.

– Pedig az egész társadalmat érinti – mondja Cissi.

– A lány családján kívül az égvilágon senkinek semmi köze hozzá!

Minoo most színről színre látja, hogyan kapcsol Cissi egy másik sebességre, azaz hogyan vált taktikát.

– Tökéletesen érthető, hogy nem tudod teljes tárgyilagossággal nézni ezt az ügyet – mondja immár lágyabb hangon. – Hisz a lányod egyidős...

Elhallgat. Észrevette Minoot. A papa is megfordul.

– Minoo – szól hozzá.

Valami történt. Valami iszonyatos. Minoo látja az arcukon. A papa az ajtóhoz megy, kinyitja neki.

– Gyere csak be – mondja.

Cissi együtt érző arckifejezésén átsüt a kíváncsiság. A papa Minoo vállára teszi a kezét, miközben félreérthetetlen pillantást vet Cissire. Az újságírónő gyors léptekkel távozik az irodából.

– Baleset történt... – kezdi a papa.

Szeme ide-oda téved. Meleg van az irodában, gondolja Minoo. Meleg és fojtogató a levegő. Cissi parfümje még ott lebeg a helyiségben.

– A barátnőd, Rebecka... elhunyt.

– Mi?

Olyan bénán hangzik, de semmi mást nem képes kinyögni.

– Meghalt.

Minoo rögtön meg akarja nyugtatni a papáját, hogy az egész bizonyára egy óriási félreértés. Valaki meghalt, lehet, és ez borzasztó. De nem Rebecka. Az imént búcsúzott el tőle, mielőtt Rebecka bement az igazgatónőhöz.

– Nem lehet, hogy ő – mondja a papájának, és szélesen elmosolyodik, hogy a papája lássa, nincs semmi baj, amiért elnézte a dolgot.

– Tudom, hogy nem megy a fejedbe...

– Nem. Én valóban azt mondom, hogy kizárt, hogy ő volna az. Egyszerűen lehetetlen. Az előbb búcsúztunk el egymástól.

– Ez a dolog épp az előbb történt – válaszol a papa.

Minoo érzi, hogy a széles mosoly már inkább fájdalmat okoz.

– Szerettem volna, ha nem így jut tudomásodra a hír – folytatja a papa. – Azt terveztem, hogy...

Minoo a fejét rázza.

– Nem lehet Rebecka.

– Úgy tűnik pedig, mintha... nem érezte volna jól magát. Mintha úgy döntött volna, hogy nem akar tovább élni.

Minoo felidézi, mit mondott Linnéa aznap az iskolaudvaron Eliasról: nem öngyilkos lett.

Emlékszik, hogy nem hitt Linnéának, úgy vélte, a lány egyszerűen csak nem bírja elfogadni a valóságot.

– Mi történt?

A papája nem akar belekezdeni.

– Így is, úgy is megtudom valakitől – mondja neki Minoo.

– Leugrott az iskola tetejéről. Szörnyű, kislányom.

A papa vállon ragadja, a szemébe néz.

Minoo most már tudja. Tudja, hogy ez az igazság.

– Drága kicsikém – mondja a papa elfúló hangon.

Szorosan magához öleli Minoot, és így maradnak egy jó ideig. Minoo először csak áll, mint egy kőszobor, aztán a papájába kapaszkodik. Most nagyon közel jár ahhoz, hogy sírva fakadjon, és mindent elmeséljen neki. Eliasról, Rebeckáról, a Kiválasztottakról. Arról, hogyan fognak meghalni mindannyian, szép sorban egymás után.

De hát mit tehetne a papája? Mit tehetne bárki. Nem segíthet nekik senki. Leszámítva talán egyetlen embert.

Minoo érzi, ahogy hirtelen megvilágosodik, mintha felkapcsolnának egy villanykapcsolót, minden érzés háttérbe szorul. Cselekednie kell, megoldani a problémát, figyelmeztetni a többieket.

– Kölcsönvehetek egy gépet?

A papa értetlenül néz rá.

– Amit hallottál, titokban kell tartanod, amíg a hozzátartozókat nem értesítik, megérted, ugye?

Minoo bólint, a papa egy üres helyet mutat neki az egyik számítógép előtt. A keresőprogrammal gyorsan utánanéz egy lakcímnek, megjegyzi, aztán kitörli a keresést az internetes előzmények közül.

– Csak kiszaladok a mosdóba.

Érzi a hátán, hogy a papája utána néz, miközben elindul.

Amint látóhatáron kívülre ér, kinyitja, majd bezárja a vécéajtót, anélkül, hogy belépne oda, aztán folytatja útját végig a folyosón a vészkijáratig. Egy oldalajtón keresztül kijut az utcára.

Minoo gyors pillantást vet a szerkesztőség ablakaira, de nem látja a papáját egyik mögött sem. Nyugtalan lesz majd, amikor rájön, hogy a lánya eltűnt. De nincs mit tenni.

Minoo futásnak ered.

Átrohan a téren, befordul a Gnejsgatanon. A szíve majd kiugrik a helyéről. Felgyorsul, ezért majdnem elvéti a hetes számot, egy zöld homlokzatú, háromemeletes házat. A kapu egy könnyű lökéstől kinyílik.

A földszint egyetlen bejárati ajtajának névtábláján Elingius áll.

Minoo becsenget. Az ajtó mögül csoszogó lépteket hall. Valaki kiakasztja a biztonsági láncot. Nyílik az ajtó, s az ajtóban ott áll Nicolaus fekete háziköntösben. Az arca sápadt, szinte áttetsző a bőre, nagy jégkék szemeinek csillogása mintha megfakult volna. Éjszakai állatra hasonlít, mely még sosem látott napfényt.

– Beszélnem kell magával – mondja Minoo, és belép az ajtón, anélkül, hogy megvárná a választ.

A lakás berendezése egyszerű, a nappali falait világosbarnára festették, kizárólag a legszükségesebb berendezési tárgyak találhatóak meg benne. A padlón nincs szőnyeg, függönyök sincsenek. Az egyik falon szép ezüstkereszt függ egy bekeretezett régi várostérkép mellett. A térkép olyan, mint amelyik Minoo fürdőszobájában lóg.

– Te vagy az, Minoo? – kérdezi Nicolaus.

Minoo megfordul, és a férfi csodálkozó szemébe néz.

– Rebecka halott – válaszol a lány.

Nincs rá idő, hogy burkoltan hozza Nicolaus tudomására.

Nicolaus mozdulatlanul áll. Egyszer pislant a szemével. Minoo majd szétrobban a türelmetlenségtől. Most azonnal rá kell vezetnie Nicolaust, meg kell értetnie vele, hogy nem várhatnak tovább, ki kell találniuk, mi legyen.

– Azt mondják, öngyilkosságot követett el – folytatja Minoo. – De mi tudjuk, hogy nem igaz.

Nicolaus leroskad egy fonott székbe.

– Még egy áldozat – mondja.

– Mit tegyünk? – kérdezi Minoo.

– Az én vétkem – motyogja Nicolaus. – Meg kellett volna óvnom Rebeckát.

Minoo úgy érzi, minden ereje elhagyja. Az egyetlen dolog, ami állva tartja, egyetlen gondolat: nem szabad megtorpannia. Folytatni kell, amit elkezdett. Nem szabad a Rebeckával történteken agyalnia, nem szabad hagynia, hogy lesújtsa a rettenet.

– Maga ugyanolyan keveset tud a ránk leselkedőről, mint mi – mondja Nicolausnak, és közben nyugalmat erőltet a hangjára. – Semmi értelme az önvádnak.

– Kudarcot vallottam...

– Hagyja már abba! – üvölti Minoo. – Azért jöttem, mert szükségem van a segítségére.

– Hogy segíthetnék, amikor azt sem...

– Tudom – szakítja félbe Minoo. – Nem tudja, hogy kicsoda. De azt ki tudhatja egyáltalán?

Nicolaus a lányra bámul.

– Nem menekülhet el a feladata elől – mondja Minoo. – Egyikünk sem tehet ilyet.

Nicolaus pislog, mintha éppen egy hosszan tartó álomból ébredne fel.

– Igaza van. Hagytam, hogy az önsajnálat lebírjon. Hagytam, hogy a hipochondria ólomsúlyú réme telepedjen a keblemre...

– Ahogy mondja – szólal meg Minoo a mondat közepén, hogy elhallgattassa végre. – Össze kell terelnünk a többieket, ki kell dolgoznunk a stratégiát. Egyedül nem vagyok erre képes. Szükségem van magára. Szükségünk van magára.