25

Vakítóan szürke ég alatt feketéllenek a fák sziluettjei. Egy időjárás nélküli nap – a nap sem süt, eső sem esik, csak ez a szürkeség, mely úgy borul a városra, mint valami óriási fazékfedő.

Minoo a templom kapuja felé tart a kerti úton. Csikorognak a kavicsok a cipője alatt. Az új ruha mellben túl szoros, nehezére esik a lélegzés. Néhány feketekabátos idős hölgy áll a templom lépcsőjén, egymáshoz szorosan közel, halk beszélgetésbe elegyedve. Minoo szemügyre veszi szürke hajukat, ráncos arcukat, s arra gondol, hogy Rebecka sosem fog már így kinézni.

A szülei mindketten szívesen szabadságot vettek volna ki, hogy elkísérjék, de Minoo visszautasította a felajánlást. Most nem érti, miért. Valójában megbánta már.

Különféle rémálomba illő jelenetekkel kínozza magát. Mi lesz, ha elszúr valamit, mondjuk, nem bírja abbahagyni a sírást, vagy éppen hisztérikus kuncogásban tör ki, esetleg elájul vagy felbotlik. Mi lesz, ha Rebecka szülei és barátai szeme láttára tönkreteszi a temetést. Egyáltalán mi jogon van itt, amikor oly rövid ideje voltak barátok?

Fölmegy lassan a lépcsőn, elhalad az idős hölgyek mellett, belép a kitárt templomkapun. Az oltár előtt egy festőállványon Rebecka felnagyított fényképe áll. Szép kép. A Mesterséges-tó partján ül, hunyorog a napfényben, a fénykép készítőjére mosolyog. Minoo egyszerre megérti, miért kell maradnia.

Ő itt az egyetlen, aki tudja, miért halt meg Rebecka. Az egyetlen, aki tudja, hogy nem öngyilkosság történt. Ez valamiképpen kötelességet ró rá. Rebecka temetésén igenis vegyen részt legalább egy olyan ember, akinek birtokában van az igazság.

Amikor előresétál a padsorok között, a mátkapárokra és a keresztelendő gyermekükkel érkező szülőkre gondol, akik szintén gyakran megfordulnak ezen a helyen– Minoo szülei nem vallásosak, ő sem jön soha templomba. De hirtelen kapiskálni kezeli, miért lehet fontos egy templom, mely egyszerre ad helyet születésnek, életnek és halálnak.

Valahol a középső sorok egyikében ül le, amennyire csak lehet, igyekszik láthatatlanná válni.

Megkondulnak a harangok.

Többen felzokognak.

Minoo ismét Rebecka fényképére néz. Nézi a mosolygó arcot, mely tele van élettel. S mintha csak most értené meg, hogy Rebecka soha nem tér már vissza. Soha. A „soha” szó olyan, mintha az ember lenézne egy feneketlen lyukba. Felfoghatatlan. Örökkévaló. Végtelen. Záporozni kezdenek a könnyei. Megrémül tőle, hogy esetleg teljesen elveszíti az önuralmát. Arcát kezébe rejti, Rebeckára gondol, hogy milyen volt, hogy milyenné válhatott volna, mindarra, amit sosem érezhet, láthat, hallhat, imádhat, gyűlölhet ezután, mindenre, ami után soha többé nem vágyakozhat, amin soha nem nevethet már. Egy emberéletre. Ami eltűnt.

Nem Helena Malmgren, Elias mamája tartja az istentiszteletet. Persze, hogy nem. Hogy bírná ennyire közel Elias halálának napjához? Egy fiatal lelkész áll a szószéken. Nem valami magabiztos, akadozik a beszéde, időnként csak motyogást hallani a prédikáció alatt. Minoo megpróbál odafigyelni a füle mellett olykor-olykor elúszó szavakra: ... oly fiatalon... Isten szándéka... a halál után... de egyik sem ragadja meg, egyik sem nyújt vigaszt. Amikor a lelkész Rebeckáról beszél, a szavaiból rá se lehet ismerni Rebeckára. Minoo legszívesebben csendre intené. Megkérné, hogy hagyja békén a gyászolókat. Utálja a férfit, amiért ilyen botrányosan felkészületlen. És utálja a paradicsomba vonuló, éneklő lelkekről szóló zsoltárokat. Hogy képes valaki elhitetni az emberrel, hogy Rebecka halálának bármi értelme van, hogy Rebecka halála szép lehet?!

Megszólal az orgona. Óvatos, lebegő hangok töltik meg a templomot.

Rebecka szülei felállnak. Elindulnak a koporsóhoz. Minoo még soha ezelőtt nem látta Rebecka papáját. A magas, vállas férfi arca kivörösödött a sírástól. Heves zokogása néha átszakítja az orgonamuzsika hangszőnyegét. Rebecka mamájának arca bezárult, mint a súlyos megrázkódtatást átélt embereké. A szülők egymást támogatják. Rebecka két kistestvére követi őket, két fiúcska, akik annyira hasonlítanak a nővérükre, hogy Minoonak belesajdul a szíve. Fekete öltönyt viselnek. Egymás kezét szorongatva mennek a szüleik után a hófehér koporsó felé. Minoo arra gondol, vajon mennyit érthetnek az egészből. Közvetlenül a kisfiúk mögött idős férfi lépdel, a gyerekek vállán tartja két kezét.

A fiatal lelkész tisztelettudóan meghajtja fejét a család előtt, arcán igazi együttérzés látszik. Minoo dühe elszáll. A lelkész megpróbál vigaszt nyújtani. Lehetetlenül nehéz feladat. De legalább megpróbálja.

Amikor a Minoo előtti sorban ülők is felállnak, Minoo csatlakozik hozzájuk. A lábai remegnek, ahogy a koporsóhoz lép. Újra patakzani kezdenek a könnyei. És nincs ebben semmi rossz, hogy együtt sír Rebecka családjával és minden ismerősével. A fájdalmukat enyhíteni nem tudja, de osztozhat gyászukban.

Minoo meglát egy nagy fehér szalagos koszorút. Fehér liliomok borítják, és a szalagon ez áll: NYUGODJ BÉKÉBEN – A BARÁTAID. A lehető legnagyobb általánosságot választották, hogy ne keltsenek feltűnést. Minoo azonban tudja, kik küldték a koszorút, és ez erőt ad neki.

A temetésre meghívott ismerősök és hozzátartozók egyesével a koporsóhoz járulnak, és virágot helyeznek el rajta. Minoonál nincs virág. Nem tudta, hogy hoznia kell. Amikor a koporsóhoz lép, virág helyett a tenyerét teszi rá. Szinte várja, hogy érezzen valamit. Egy jelt vár. Egy áramütést. De csak a fa hűvösét érzi a tenyerén. Nem bírja elképzelni, hogy Rebecka odabent fekszik.

Rebecka, gondolja Minoo. Ígérem, hogy megtalálom, aki ezt tette veled. És akkor soha többet nem csinál ilyet. Ígérem neked.

A szertartás után kávéval kínálják a megjelenteket a gyülekezeti házban, Minoonak egy perc maradása sincs. El sem tudja képzelni, milyen érzés lehet Rebecka szüleinek tovább cipelni magukkal a kérdéseket, az önvádat, minden dühöt és bánatot. Borzalmas, hogy nem mondhatja el nekik, hogy a lányuk nem öngyilkos lett.

Kilép a kapu elé a lépcsőre, megáll, és végigpillant a temető új részén, mely egy hosszú sövénykerítés túloldalán terül el. Valahol ezen a helyen fekszik Elias, a közéjük tartozó hetedik.

Lemegy a lépcsőn, elindul a kavicsos úton. Az igazgatónő házára gondol, a szobára, teli azokkal a borzalmas dolgokkal. Hogy tudnának legyőzni egy ilyen ellenséget?

– Szia...

Minoo felnéz. Gustafot látja, a fiú egy fatörzsnek dől. Olyan elveszettnek néz ki fekete öltönyében. Minoo elkapja a tekintetét, miután egymás szemébe néztek, és sietni kezd. Gustafval végképp nem szeretne most beszélgetésbe elegyedni.

– Minoo...

A lány nem felel, felgyorsítja lépteit. Gustaf utánaered.

– Minoo, kérlek, hadd beszéljek veled! – kiáltja utána.

– Ne! – feleli elkeseredett dühvel Minoo.

– Nem úgy van, mint hiszed...

Minoo megtorpan, Gustaf majdnem beleszalad. Ahogy ennyire közelről látja a fiút, a haragjának egy része elillan. Gustafra szinte nem lehet ráismerni. Már nem az a ragyogó álomsrác, aki előtt minden nyitva állt az életben. Minoora vörös szemek néznek egy hamuszürke arcból.

– Mi nincsen úgy, ahogyan hiszem?

– Az interjú. Mert ha jól sejtem, ezért nem vagy hajlandó beszélni velem, igaz?

– Szerinted?

Gustaf most csendben nézi, és közben a megfelelő szavakat keresi, de hiába.

– Azt nyilatkoztad, hogy jobb neki holtan! – mondja Minoo.

Gustaf becsukja a szemeit. Könnyben úsznak, amikor ismét kinyitja őket.

– A bejáratnál vártam rá – kezdi. – Éppen kinéztem az ajtón... Láttam őt, amikor lezuhant, amikor a földbe csapódott. Tehetetlen voltam...

A fiú hangja elfullad. Orcáin patakzik lefelé a könny. Minoo is sír. Magányos holló repül el a fejük felett, aztán letelepedik egy fára.

– Cissi aznap este eljött hozzám – folytatja Gustaf, miután egy kicsit összeszedte magát. – Természetesen elmondta, hogy újságíró... De beszélgetés közben nem úgy viselkedett. Olyan volt, mintha igazán együtt érezne velem. És akkor elmeséltem neki egy csomó mindent, amit nem kellett volna. Az igazat megvallva, nem is egészen emlékszem már, miket mondtam. Anyám azután feljelentette a lapot, de ami egyszer nyomtatásba került, azzal már nem lehetett mit csinálni...

Minoo Gustafra néz. Elég jól ismeri Cissit ahhoz, hogy gyanút fogjon már a legelején. Gustaf arcán pedig semmi jele nincs a hazugságnak. A fiú igazat mond. Minoo teljesen biztos benne.

Egy pillanat alatt elszáll minden Gustaf iránt érzett dühe. Ami marad, az kettejük gyásza. Minoo maga is alig bírja cipelni a sajátját. El sem rudja képzelni azt az űrt, amit Rebecka Gustafban hagyott maga után.

– Egyszerűen tudnom kell – mondja aztán a fiú. – Mondott neked bármit arról, hogy bántja valami, hogy szomorú? Észrevetted rajta bármikor, hogy esetleg nem akar... élni?

– Nem, semmit – feleli Minoo. – De egy dolgot elmondhatok. Boldoggá tetted.

Gustaf elfordítja az arcát.

– Csak nem eléggé.

– Ne gondold, hogy így van.

– Dehogynem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Volt úgy, hogy azt éreztem, el akar mondani valamit. Bárcsak megkérdeztem volna...

– Ő ugyanúgy elmesélhette volna magától – mondja Minoo óvatosan.

– Aha, de végül azt választotta, hogy leugrik az iskola tetejéről.

Minoo nem tud mit mondani. Az igazságot nem árulhatja el a fiúnak.

– A szülei biztosan gyűlölnek – folytatja Gustaf. – A temetésre sem mertem elmenni. Nem akartam több kárt tenni annál, mint amit eddig sikerült.

– Beszélj velük. Lehet, hogy sokkal jobban megértenek, mint hinnéd.

Gustaf megrázza a fejét.

– Erre képtelen vagyok.

Aztán Minoora néz, és az arcán fájdalommal teli mosoly jelenik meg.

– Soha életemben nem történt velem ilyen csodálatos dolog, mint amit ő jelentett. Borzalmasan magányos vagyok nélküle. Semmi közöm a saját életemhez.

Zokogni kezd. Minoo egyetlen dolgot tehet. Átöleli a fiút. Szeme sarkából látja a holló szárnycsapásait, a madár tovarepül, és eltűnik a szürkésfehér égen.