22

Adriana Lopez háza tízpercnyi járásra van az iskolától, a lakóövezet neve Kicsi Nyugalom. Minoo kíváncsi lenne, létezik-e olyan lakótelep, amelyet Nagy Nyugalomnak hívnak. Mert ha igen, feltétlenül oda kellene látogatnia ebben a pillanatban, amikor az adrenalin elárasztja az egész testét.

Itt ritkásabban állnak a villák, és sok üres telek található. Egy leégett ház elfeketedett romjai bontásra várnak. Kísérteties látványt nyújt a holdfényben.

A szóbeszéd szerint swingerklub működött a ház pincéjében. Állítólag több házaspár találkozott itt éjszakánként, hogy partnert és testnedveket cseréljenek, s végül egy féltékeny asszony gyújtotta föl a házat. A tűzben néhányan meghaltak, nyugovásra nem lelő lelkeik itt kerengnek, bizonyos éjszakákon hallani is lehet őket, halk sirámukat, nyögéseiket, a kéj és a fájdalom sóhajait.

Minoo megborzong, dzsekije cipzárját felhúzza egészen a nyakáig. Amikor elhalad a leégett ház mellett, azon kapja magát, hogy bizony a fülét hegyezi, de nem hall semmi olyat, amit felizgult kísértetek hangadásának lehetne tulajdonítani.

Viszont megfagy ereiben a vér, amikor az árnyékból egy feketébe öltözött alak bújik elő a telekhatáron. Minoo már-már futásnak ered, de az alak egyszer csak üdvözlésre emeli kezét.

Linnéa az.

Együtt indulnak tovább. Minoo nem tud szabadulni a gondolattól, hogy minden ablakból, amelyik mellett elhaladnak, talán kíváncsi szemek nézik őket. Már bánja, hogy belement a dologba. Az őrült terv szerint a láthatatlan Vanessa segítségével fognak behatolni a házba.

Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy Minoonak jönnie kell, mivel ő a „legpengébb”. Ezen a ponton a hízelgés táplálta hiúság még természetesen legyőzte Minoo félelmét.

Hát szabad, hogy az ember elkeseredjen, miután ilyen sokra tartják? – morfondírozik Minoo.

Aztán észreveszi, hogy Linnéa mosolyog.

– Mi olyan mulatságos? – suttogja Minoo.

– Csak eszembe jutott, hogy biztos nem ilyesmivel szoktad elütni a hétvégéidet.

Minoo pontosan tudja, mennyire arisztokratikus a viselkedése, de utálja, amikor mások kipécézik emiatt.

– Nem mondhatnám. Miért, te igen?

– Lazulj már el kicsit. Tudjuk, hogy holnapnál korábban nem érkezik haza – suttogja Linnéa. Izgatottnak tűnik. Mintha kalandtúrán venne részt.

Bekanyarodnak egy utcába, ahol egy bozótban felfedezik a guggolva őrködő Idát. Az eredeti elképzelés szerint neki kell figyelmeztetnie a ház közelében posztoló Anna-Karint, ha közeledni lát valakit. Anna-Karin nagysága abban rejlik, hogy rá tudja venni az arra járókat, hogy másfelé vegyék az irányt. Idára azonban nem mertek építeni, ezért kapta ő az egyetlen voltaképpen elhanyagolható feladatot.

Minoo az árnyékoktól nem látja Ida arcát, nem is bánja. A telefonhívás óta képtelen a szemébe nézni.

– Nem maradhatott volna otthon? – mormolja Linnéa.

– Közösen kell végrehajtanunk a küldetést – feleli Minoo, miközben a világ legnagyobb szemforgatójának érzi magát.

Az utca keskeny. Ritkulnak a házak, és egyre öregebb épületek mellett haladnak el. Egy kis közösségi területen két magas kerítés között ott áll Anna-Karin. Ideges arckifejezéssel néz Minoora és Línnéára, amint elmennek mellette.

– Odass! – suttogja Linnéa, és fejével Nicolaus autója felé int, mely egy nagy fa alatt áll.

A gondnok feladata a kimenekítés, ha gyorsan kellene elhagyniuk a terepet. Nicolaus nincs oda a tervért, de belátja, hogy nincs más választásuk.

Még tíz métert tesznek meg, s azután, az utca végében, ott áll az igazgatónő háza.

A telket frissen fehérre festett deszkakerítés veszi körül. A burjánzó kert, mintha tervszerűen lenne ilyen elvadult. Kövekből rakott ösvény indul a kerítéstől, elhalad egy nagy nyírfa alatt, majd a bejárati ajtóig vezet. A fehér faház kétszintes. Gazdag díszítései az asztalos munkáját dicsérik. A fölső szinten látható ablakok közül kettőben absztrakt mintájú, élomfoglalatú festett üvegmozaik látható, mint a templomablakokban.

A kerítéskapu kilincse magától lenyomódik, a kapu kinyílik. Minoonak eláll a lélegzete, aztán rájön, hogy Vanessa áll mellette láthatatlanul.

– Hallani azért hallotok? – kérdezi suttogva Vanessa, aki keményen gyakorolt erre az estére, hogy hallani legalább lehessen őt, amikor látni nem. Minoo válaszképp bólint egyet arrafelé, ahol sejtése szerint Vanessa áll.

Továbbmennek a bejárati ajtó felé. Megállnak előtte. Minoo felhúz magára egy pár vékony védőkesztyűt, amit a mama munkahelyéről csent el.

– És ha riasztója van? – suttogja Minoo, majd előveszi a zseblámpáját.

– Erre mindjárt kielégítő választ kapunk – vigyorog gúnyosan Linnéa, és előveszi a kulcsot.

Minoo csodálja Anna-Karin bátorságát. Nem elég, hogy a lány ellopta az igazgatónő kulcsát, hogy elrohant az iskolától jó pár tömbnyire található lakatoshoz másolatot készíttetni róla, de még arra is volt érkezése, hogy az eredetit visszategye a helyére, anélkül, hogy felfedezték volna.

Linnéa elfordítja a kulcsot, a zár engedelmesen kinyílik, lenyomja a kilincset, aztán gúnyosan hívogató mozdulattal int a többieknek.

– Lépjetek csak beljebb a rémület házába – mondja. – Én itt maradok, és őrködöm – teszi hozzá immár komolyabb hangon, mikor tekintete összetalálkozik Minooéval.

Minoo másik oldalán láthatóvá válik Vanessa, aki lelkesítő fejbiccentéssel nyilvánít véleményt. Aztán újra eltűnik, amint beljebb sétál az elsötétített házba.

Minoo Rebeckára gondol, majd követi Vanessát.

Odabent meggyújtja a kis zseblámpát, és a padló felé fordítja. Lehetőleg csökkenteni szeretné annak kockázatát, hogy valaki kintről, az utcáról meglássa a fénypászmát. Az előszobában vállfákra akasztott kabátok lógnak szépen sorban egymás után, egy nagy alkóvban. Lopva sietnek át a recsegő padlódeszkákon. Minoo reméli, hogy nem hagynak maguk után lábnyomokat.

– Biztosan ez a lakása? – suttogja Vanessa, amikor a nappaliba érnek.

Minoo rögtön érti, mire gondol.

Túl tökéletes minden. A nehéz, sötét bútorok mintha egy kastély berendezéséhez tartoznának. A falakon sötét színekkel megfestett régi portrék és tájképek lógnak. A kandalló túlságosan tiszta, bár áll mellette egy kosár, hajszálpontosan egyforma méretűre aprított fahasábokkal telerakva. Sehol egy elöl hagyott könyv vagy újság. Tisztaságszag van. Túlzott tisztaságé. Mintha a levegőt soha azelőtt nem rontotta volna emberi jelenlét.

Egy folyosón folytatják az utat, bekukkantanak a konyhába, egy fürdőszobába és egy vendégszobába. Minden helyiség ugyanabban a stílusban van bebútorozva. Az emeletre vezető lépcsővel szemben egy irodának berendezett pici szoba áll. A könyvespolcokon könyvek – szépirodalom, életrajzok, verseskötetek. Amerre szem ellát, sehol egy régi pergamen vagy latin iromány.

– Felmegyünk – suttogja Minoo.

Senki sem felel.

– Vanessa, itt vagy? – suttogja aztán rémülten, mert arra gondol, hátha egyedül maradt a hatalmas, sötét házban.

– Bocs, teljesen elfelejtettem, hogy nem látsz. Egyébként bólintottam az előbb – szólal meg Vanessa közvetlenül mellette.

Fellopakodnak a lépcsőn. Az meg-megreccsen a lábuk alatt. Minoo tudja, hogy ha az igazgatónő most érkezne haza, akkor menthetetlenül az emelet foglyaivá válnak. És Vanessától eltérően ő aztán nem tudna láthatatlanul lejutni innét.

Amint felérnek a lépcső tetejére, körülnéz. Egy tetőablakon keresztül besüt a hold az emeleti hallba. Minoo lekapcsolja a zseblámpát. Minden sarokban árnyak lebegnek.

– Kezdjük akkor a jobb oldali szobákkal? – suttogja Minoo.

Megint néma csönd felel.

– Vanessa?

– Bocs. Aha.

Egy hosszú futószőnyeg tompítja lépteik zaját. Minoo kinyitja a legutolsó ajtót a folyosó végén, ahol a legsűrűbb a sötétség. Belép a szobába, s újra meggyújtja a zseblámpát.

A szoba másik végében takarosan megvetett ágy foglal helyet, és egy állólámpa. Az egyik falat beépített gardróbszekrények takarják. Semmi nem utal azonban arra, hogy ebben a szobában aludni szoktak.

– Ez a nő pszichopata – suttogja Vanessa.

Nyílik az egyik szekrényajtó. Valami fekete, formátlan dolog repül ki rajta, mint egy kétségbeesett, kalitkába zárt madár, ami most szabadul. Minoo feljajdul. Csak amikor a fekete dolog elpihen, akkor látja, hogy egy habkönnyű estélyi ruha az, ezért lebegett az előbb.

– Mi több, egy gazdag pszichopata – sutyorogja ismét Vanessa, és visszaakasztja a ruhát. – Ez Prada.

Minoo kinyitja a szomszédos fürdőszoba ajtaját. Vastag törülközők lógnak szépen áthajtva egy matt acélrúdon. A polcokon, a szekrényekben glédába állított termékek sorakoznak a legelegánsabb, legkiválóbb fajtákból, mindegyik címkéjével, kifelé fordítva.

– Atyaég, mennyi sminkes holmi, szerinted észrevenné, ha valami eltűnne? – kérdezi Vanessa.

Izgatott hangja félreérthetetlenül elárulja a lányt. Minoo elszörnyedve rázza a fejét.

– Csak vicceltem – mondja Vanessa.

Minoo mégis a polcok elé állva várja meg, míg Vanessa elhagyja a fürdőszobát, s csak azután indul el.

A hálószoba melletti ajtó egy teljesen üres szobába vezet.

A következő ajtó szintúgy.

A harmadikat zárva találják.

Minoo a kilincset rángatja. Ha van egyáltalán valami érdekes a házban, úgy garantáltan ebben a bezárt szobában rejtőzik.

– Most mit tegyünk? – kérdezi.

A következő pillanatban furcsa hangot hall, halk, fémes kaparászást az ajtó irányából. Mintha pici karmocskák kapirgálnának rajta. Minoo egy lépést hátrál. Ha az igazgatónő valamiféle gonosz királynő, még az is lehet, hogy apró alattvalói itt rejtőznek ebben a palotában, néma csendben, készen arra, hogy bármi áron megvédjék úrnőjük titkait.

A kilincs lenyomódik, nyílik az ajtó.

Minoo a szeme sarkából látja, amint valami alakot ölt. Hirtelen megfordul.

Vanessa vigyorog vissza rá.

– Te is hallottad... – kezdi Minoo, de aztán meglátja a másik kezében a hullámcsatot.

Akkor végre megérti, hogy az ajtót nem bentről nyitotta ki valaki, aki most ott várakozik, hanem Vanessa, ez a csodálatos Vanessa piszkálta ki a zárat. Kedve volna a nyakába borulni, de Vanessa ismét eltűnik.

Bemennek a szobába. Minoo alig mer lélegzetet venni. A holdfény besüt az ólomfoglalatú ablakokon keresztül, s álomszerű hatást kelt. A festett ablaküvegek szabálytalan mintákat vetítenek, a padlóra. A ház többi helyiségétől eltérően itt érezhető némi életszag, poros papíroké, régi bőré. A levegőben még égett fa illata is felfedezhető, és valami szúrós szag, melyet Minoo képtelen beazonosítani.

Ez a legnagyobb szoba az emeleten. Itt is van egy kandalló, mely a másikkal ellentétben rendszeresen használatban lehet a tűzhelyfekete korommal borított falából ítélve. A szemközti falat hatalmas könyvespolc borítja. A tetején három kitömött madár gubbaszt, két különböző fajtájú bagoly és egy szénfekete, hegyes csőrű holló. Az állatok lenéznek rájuk. A polcok tartalmát lakatra zárt üvegajtók védik.

A legtöbb könyvgerinc annyira kopott már, hogy olvashatatlanná vált, ami rajtuk áll, de Minoo szeme megakad az egyiken – Unaussprechlichen Kulten s rögtön kirázza a hideg a címtől. Titkos kultuszok. Mintha valami ősrégi, teljességében gonosz és veszélyes dologhoz ért volna a keze.

– Hol vagy? – suttogja.

– Az íróasztalnál. Gyere, ezt nézd! – feleli Vanessa, miközben előtűnik a keze és rajta a célra tartott mutatóujja.

A pusztulás különböző stádiumában leledző könyvek halma alatt régi Engelsfors-térkép hever. Mellette különleges vastárgy, közepén óriási csavar. És két fénykép. A kilencedikesek évkönyvéből nagyított fotók. Az egyiken Elias. A másikon Rebecka.

– Ezt lefényképezem, hogy a többiek is láthassák – suttogja feszülten Vanessa.

Minoo a kandalló melletti polchoz lép. Ez tele van barna színű üvegekkel. A címkéken római sorszámok. Találomra leveszi az egyiket, amelyiken a XI-es szám áll. Letekeri a kupakot.

Először nem látja, mik azok a kis összeaszott golyócskák.

Aztán rájön.

Szemek.

Visszacsavarja a kupakot, és az üveget a helyére teszi.

A vaku felvillanó fénye bevilágítja a szobát, amikor Vanessa lefényképezi az asztalt.

Minoo hirtelen mozgást észlel a plafon közelében. Pillantása a kitömött madarakra esik. Kővé dermedve áll, és közben őket nézi. Arra vár, hogy mindjárt kinyílik egy csőr, csapdosni kezd egy szárny. De meg sem mozdulnak. Természetesen.

Minoo minden erejét összeszedve igyekszik a feladatára koncentrálni. Nyomokat találni. Bizonyítékokat. Nem hagyhatja, hogy úrrá legyen rajta a félelem. Rebeckára és Eliasra kell gondolnia. Miattuk van itt.

Egy kopott bőrfotel mellett: kis faasztal áll. Minoo odamegy. Az asztalon kör alakú, bordó fadoboz fekszik. Minoo ráirányítja a zseblámpa fényét.

Egy vízszintes vonal felezi el a doboztetőt. Az egyik felén fantáziadúsan kifaragott város képe látszik, olyan furcsa építészeti sajátosságokkal, melyekhez hasonlatosat Minoo sosem látott még. A másik oldalon örvénylő galaxisok, indázó, leírhatatlan formák. Középen egy férfi áll széttárt karokkal, mintha hidat képezne a két rész között. A felezővonal hosszában halad keresztül a testén. Szemei csukva vannak.

– Minoo...

Vanessa hangja közvetlenül a háta mögül érkezik. Minoo megfordul. Vanessa most teljes mivoltában látható.

– Nézz csak le a földre – mondja Minoonak.

Hogy véthette el a vonalakat, amikor belépett a szobába? Vagy csak most bukkantak elő, miután ő és Vanessa megjelentek itt?

A padlóra nagy fehér kört rajzoltak. A közepén egy körülbelül fél méter átmérőjű kisebb körben ismeretlen szimbólum látható. Minoo és Vanessa mind a ketten a nagy körön belül állnak.

Minoo lehajol, és mutatóujjával óvatosan megérinti a kört. Zsíros, nyúlós anyaghoz ér. Ami ráadásul meleg. Elhúzza a kezét.

– Menjünk innen! – mondja Vanessa.

A kisebb kör fölött remegni kezd a levegő, mint az aszfalt fölött a forró nyári napokon. Minoo futni próbál, de szó szerint képtelen megmozdulni. Mintha tompa, lüktető hang érkezne a fejük fölül, a plafon irányából.

Meleghullám önti el a szobát. A forróságtól nehezen veszik a levegőt. A tompa dübörgés egyre erősödik, a mellkasukat rezgeti, mint valami nagyon hangos, súlyos basszus szólam.

– Moccanni se tudok – mondja Vanessa.

Minoo küszködik, de a lábai mintha a padlóhoz lennének ragasztva. A forróságtól csurogni kezd az izzadság a homlokán. Vanessa kinyújtja a kezét.

– Beszorultam – harsogja túl a morajt. Minoo megfogja a kezét. Abban a pillanatban, hogy egymáshoz érnek, mintha a lábukat rögzítő nyomás engedne valamicskét. Épp eleget ahhoz, hogy mozogni tudjanak.

– Rohanj! – üvölti Vanessa.

És futásnak erednek, kéz a kézben. Minoonak pont annyi ideje marad, hogy egy utolsó pillantást vessen a szobára, valami hihetetlen dologra odabent, mielőtt a lépcső felé menekülnének.

A tompa dobogás erősödik, ők végigfutnak a folyosón, le a lépcsőn, át a földszinti szobákon. Közben csörömpölnek az ablaktáblák, és az egyik kép lezuhan a nappali faláról.

Vanessa felrántja a bejárati ajtót, s ők kirontanak a friss levegőre, az éjszakába. Minoo Vanessa nyomában száguld keresztül a sötétségen, a nyitott kerítéskapu felé.

Futás közben meglátja Linnéát, aki nem kérdezősködik, csak felzárkózik Minoo mellé.

Majdnem felbotlanak egymásban, amikor bevetődnek Nicolaus autójába.

– Te is láttad? A fényben? – kérdezi Vanessa Minootól, miután elhelyezkedtek a hátsó ülésen.

Minoo bólint. Tudja, hogy mire gondol Vanessa. Egy emberalakra, amely testet öltött abban a fényoszlopban.