58

A júniusi levegőt felfrissítette az eső, mintha valaki hatalmas ablakokat tárt volna szélesre, hogy kiszellőztesse az egész világot. Itt-ott még mindig síkos és saras a föld. Elég nehéz Anna-Karinnak a nagypapa kerekes székét áttolnia az udvaron. A nagy ház felé tartanak. Nicolaus felajánlja a segítségét, de Anna-Karin nem él vele. Ezzel egyedül kell elboldogulnia.

A nagypapa némán néz maga elé. Anna-Karin abban sem biztos, hogy megismeri a helyet, de nem akarja megkérdezni tőle. Egyre több a tiszta pillanata, és Anna-Karin tudja, milyen megalázóak lehetnek azok a pillanatok, amikor babusgatják.

A nagypapa lassan felépül. Anna-Karin mamája viszont nem hajlandó ezt belátni. Amikor Anna-Karin azt javasolta, hadd lássa a nagypapa a tanyát még egyszer, a mamája lehurrogta.

– Ennyit tán csak megértesz. Rettenetesen fölzaklatná egy ilyen élmény. Ha egyáltalán fölismerné a helyet.

Nicolaus segít neki följuttatni a kerekes széket a lépcsőn a bejárathoz.

– Idekint várok – mondja aztán a gondnok. – Maradjanak csak, ameddig jólesik.

Anna-Karin hálásan ránéz, aztán kinyitja a bejárati ajtót. Szerencsére éppen elég széles az ajtónyílás ahhoz, hogy a kerekes szék beférjen rajta.

Az üres előszobán keresztüljutva folytatják útjukat a konyha felé. Azután bemennek a nappaliba, a tisztaszobába, amit azóta nem használtak, hogy a nagymama meghalt.

Semmi nem rejti el többé a tökéletlenségeket. A leváló tapétaszéleket, a padlószegélyekről málló festéket és a sárgásbarna foltokat a mennyezeten, amelyek alatt a mama ült a cigarettájával.

A szobák valahogy kisebbnek tűnnek most, hogy üresek. Nem fordítva kellene lennie?

Ezekben a helyiségekben zajlott az életük. Most pedig csak szobák.

Ez a különbség, gondolja Anna-Karin. Azelőtt egy otthon volt. Most csak egy ház.

A nagypapa még mindig hallgat, de amikor kilépnek a házból, hátranyúl és megsimogatja Anna-Karin kezét.

Nicolaus lesegíti őket a bejárat előtti lépcsőn. Anna-Karin fél, hogy valamit elrontanak, véletlenül felborítják a széket, a nagypapa meg kiesik és megsérül. Nem akar arra gondolni, mit szólna hozzá a mama, ha bármi történne. Sejtelme sincs róla, hogy itt vannak. Azt sem tudja, hogy Anna-Karinnak megvan még a kulcsa.

Anna-Karin a nagypapa házikóját veszi célba, arrafelé tolja most a kerekes széket. Követi a nagypapa tekintetét, aki az istálló helyén megkezdett építkezést nézi. Jari papája vásárolta meg tőlük a tanyát, s úgy döntött, sertéstenyésztésre tér át.

– Rá se lehet ismerni – mondja a nagypapa.

– Nem – feleli Anna-Karin. – Nem lehet.

A nagypapa házában nincs már kávéillat. Amikor Anna-Karin betolja a kerekes széket az üres konyhába, hirtelen nem tudja, jól tette-e, hogy idehozta a nagypapát. Olyan csupasz és elhagyatott minden, a konyha, a kis hálókamra és mellette a lepusztult fürdőszoba. A lány aggódva nézi a nagyapját, aki gondolataiba merülve ül. Aztán Anna-Karin az ablakhoz tolja, ahol régen ücsörögni szokott.

Leguggol a nagypapa mellé, ő is kikukkant. Elnéznek a nagy ház irányába. A rétek felé, ahol nem legelésznek már a tehenek. A kora nyári alkonyatot nézik a fenyőfák tetején.

Gyönyörű ez a hely, gondolja Anna-Karin.

Megérti, miért pont ezt a tanyát választotta annak idején a nagymama és a nagypapa, pont ezen a helyen, réges-rég, amikor Engelsfors még szépreményű város volt, amely előtt lakói hite szerint egy jobb jövő állt.

– Anna-Karin – szólal meg a nagypapa.

Anna-Karin látja a nagypapa tiszta tekintetét.

– Staffan nem volt rossz ember – folytatja a nagypapa. – A papád. Félt ugyan, de nem volt rossz.

Anna-Karin egy pillanatra elnémul. Keresgéli a szavakat.

– De miért tűnt el?

– Nem tudom. Ez köztük maradt. De szeretett téged, Anna-Karin. Nagyon is. A maga sajátos módján.

– Nem eléggé – motyogja Anna-Karin, miközben érzi, hogy meleg könnycseppek gördülnek le az arcán.

A nagypapa kinyújtja a kezét, és letörli a könnyeket.

– Hiba volt, hogy eltűnt. De hát azt hiszem, nem igazán emésztette az a hatalmas szerelem, s ez elég is volt. Mia valamiért ezekhez a fiúkhoz vonzódott. Azokhoz, akik nem nagyon tudtak adni. De azért volt Staffanban szeretet, és ami volt, azt te kaptad meg tőle. Nem mondom, hogy eleget adott, de azért szeretném, hogy tudj róla.

Anna-Karin megfogja a nagypapa kezét. A bőre simább, mint azelőtt bármikor. Mintha elvékonyodott volna.

– Egész életemben dolgoztam – mondja a nagypapa. – Dolgoztam, ettem, pihentem, aztán kezdtem újra elölről. Most viszont, ebben a legutóbbi időben gondolkoztam. Igazságtalan voltam veled, Anna-Karin.

A lány a fejét rázza.

– Ne mondj ilyet, nagypapa...

– Öreg vagyok már, azt mondok, amit akarok – szakítja félbe Anna-Karint a nagypapa. – És azt mondom, hogy hibát követtem el. Nem törődtem azzal, hogy érzed magad. Amikor azok a kis gazemberek bántani kezdtek téged az iskolában, Mia mindig azt mondta nekem, hogy hagyjam, ne avatkozzak bele, bizony vele is ilyenek voltak az iskolatársai, mégis túlélte. Azt mondta, hogy csak rontanék a helyzeten, ha rájuk szólnék. Pedig meg kellett volna tennem.

Megszorítja Anna-Karin kezét. A lány érzi, hogy a nagypapa visszanyerte régi erejének legalább egy kis részét. A pillantása is erről árulkodik.

– Meg tudsz nekem bocsátani, Anna-Karin?

– Nekem kell bocsánatot kérnem. Az én hibámból keletkezett a tűz.

– Na, idefigyelj, most aztán válaszolnod kell a kérdésemre – vág közbe a nagypapa. – Máskülönben soha nem lesz nyugtom.

Anna-Karin szipogva mély levegőt vesz, majd bólint.

– Te csak szeretted volna visszaszerezni egy részét mindannak, amit mások mindig elvettek tőled – folytatja a nagypapa. – Túl messzire mentél, de az én hibámból is. Világosan kellett volna beszélnem veled. El kellett volna mondanom, hogyan bánj kesztyűs kézzel az adottságoddal, s figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy ne élj vissza vele.

Anna-Karin meg sem lepődik igazán.

– Te végig tudtad, ugye?

– Csak azt, amihez van elég sütnivalóm, és az bizony nem túl sok – feleli a nagypapa. – Most pedig szeretnék kijutni a friss levegőre.

Kigurulnak az udvarra. Nicolaus az autójából integet nekik, mikor elhaladnak mellette.

Anna-Karin végigtolja a nagypapát a két rét között húzódó kavicsúton. A nagypapa visszasüllyed a köd lepte világba, de beszél tovább. Svédül és finnül erről-arról.

Hol Gerdának nevezi őt, hol Miának, hol Anna-Karinnak. A rókacsaládról mesél, amelyik az erdő szélén lakott egy rókalyukban. Aztán arra inti az unokáját, hogy őrizkedjen a hamis prófétáktól. Elmondja a norvég menekültek történetét, akiket a tanya korábbi gazdája fogadott be a második világháború alatt. Lefesti a késő éjszakákat, amikor Anna-Karin szüleivel kártyázott, miközben Gerda mama laskát sütött, és együtt dalolt a régi gramofonlemezek énekeseivel. Anna-Karint érdekelné, hogy a mama nem ugyanezeket a dalokat énekelte-e az ősszel.

Végül elhallgat a nagypapa. Anna-Karin megfordul a székkel, és visszatolja az autóhoz.

A nagypapát visszaviszik a Solbacken idősek otthonába.

Csak átmenetileg lesz így, mondja a mama. Amíg ő és Anna-Karin berendezkednek az új bérlakásban a városközpontban.

De Anna-Karin tudja. Van ugyan egy szoba itt a nagypapának, csakhogy a mama semmit sem hozott át a holmijából az új lakásba. Nyilván eldöntötte már, hogy a Solbackenben hagyja az apját.