50

A nap beszűrődik a félig nyitott redőnyökön keresztül Nicolaus szobájába. Anna-Karin az egyik széken ül. Előrehajol, a lábfejét bámulja. Piros zokni van rajta. A bal nagylábujja kikandikál a zokniból.

Már mindent elmesélt anélkül, hogy egyetlenegyszer a férfi szemébe nézett volna. Mesélt neki a mamáról. A forró vízről. Jariról. A „balesetről”. Hogy igazából megtámadták. Hogy megpróbálta eljátszani a hőst, s aztán mekkora katasztrófa lett belőle. Most fejezte be a nagypapa történetét. És ennél többet már nem tud elmondani. Mindent elmesélt, Nicolaus pedig még mindig hallgat.

Anna-Karin végighúzza a lábát a földön, valami ragacsos dolog tapad a zoknijára. Lehajol és lekapar a lábáról valami fehér rágógumiszerű anyagot.

– Ektoplazma – mondja Nicolaus. – Tartottak itt egy rituálét a minap. Hát igen, maga is közvetve résztvevője volt, ha jól értettem.

Anna-Karin fölnéz. Nicolaus meleg pillantása meglepetést okoz. Anna-Karin egész végig arra várt, hogy le fogja szidni őt a gondnok. A könnyeivel küzd. A nagypapánál tett tegnapi látogatás óta vissza-visszatérő sírásrohamok gyötrik. Mintha az évek során felgyülemlett szomorúság most egyszerre akarna kiáradni.

– Gyűlöl engem? – kérdezi a férfit.

– Nem, dehogy.

– De a többiek igen, nincs igazam? Muszáj gyűlölniük.

– Senki nem gyűlöli magát, Anna-Karin – mondja Nicolaus békésen. – Persze azért el kellett volna mesélnie nekünk korábban.

Anna-Karin bólint.

– Szégyelltem magamat.

– Mindannyian teszünk dolgokat, amelyek miatt szégyenkezünk – mondja Nicolaus.

– De én nagyon sok ilyet tettem.

Nicolaus félrebiccenti a fejét, egy kicsit úgy, ahogy a nagypapa szokta.

– Gondolja csak meg. Tekintsen rám, az én sorsomra. Egyetlen küldetésem, hogy maguknak, e hét embernek kísérője legyek. És már ketten odavesztek. Ha valakinek szégyenkeznie kellene, az én vagyok.

– És szégyelli magát?

– Igen, szégyenkeztem – feleli Nicolaus. – De rájöttem, hogy az önsajnálat csak arra jó, hogy elbújjak oda, hogy ott rejtőzzem el a világ elől. Mérgezett vigasztalást nyújtott.

Anna-Karin nem szól semmit. A fehér csomócskát gyúrogatja az ujjai között. A csomócska kifejezetten meleg.

– Maga sok hibát követett el. De éppúgy, ahogy meg kell tanulnia megbocsátani az embertársainak, meg kell tanulnia megbocsátani önmagának is. Mindig van kegyelem, Anna-Karin. Ha van bátorsága elfogadni.

Anna-Karin hagyja, hogy Nicolaus szavai leülepedjenek. Megint a nagypapára gondol.

És szeretni foglak, bármilyen butaságot is csinálsz. S ha valami nagy hibát követnél el, akkor is szeretnélek, s ha valaki bántani merészel, hát az utolsó csepp véremig harcolnék azért, hogy megvédjelek.

– Félek, hogy mit fognak szólni a többiek – szinte suttog, amikor ezt mondja. – Könnyebb volna egyenként elmondani nekik... Vagy legalább nem egyszerre mindenkinek.

– Kezdje azzal, akinek a társasága a legkevésbé feszélyezi. Aztán összehívjuk a többieket.

Anna-Karin bólint.

– Eszembe jutott valami azon az estén – mondja aztán. – Az illető, aki megtámadott... Gustaf vagy a másolata vagy aki volt, mindegy. Ez a valaki rám hasonlít.

– Ezt most hogy érti?

– A hangra gondolok a fejemben, ahogy irányított. Majdnem olyan volt, mint amire én vagyok képes más emberekkel. Az, aki meg akar ölni minket, minden bizonnyal egy földboszorkány.

* * *

A sorházakból álló negyed, ahol Gustaf családjának háza áll, a város szélén található. A hótakaró szikrázik a délutáni napfényben. A hosszú, csupasz nyírfaágakat vékony jégréteg borítja, amitől úgy néznek ki, mintha üvegporral vonták volna be őket. A réten túl a csatorna fekete vize örvénylik tova. Minoo azon elmélkedik, vajon hányszor tette meg Rebecka Gustafval ugyanezt az utat.

Minoo mellett lábnyomok jelennek meg a hóban, amerre jár. Ő is, Vanessa is beteget jelentettek, influenzára panaszkodtak, hogy megússzák a napi tréninget a népparkban. Az igazgatónő minden további nélkül bevette a hazugságot. Minoonak nincsenek kétségei az igazgatónő intelligenciáját illetően, de meglepően könnyű hazudni neki.

Befordulnak az utolsó utcába, még mielőtt elérnék az erdőt. A kétemeletes sorházak egyforma előregyártott sötétvörös faelemekből épültek, egyformán feketék az ablakkeretek.

Megállnak Gustaf ajtaja előtt.

Minoo szinte azt kívánja, bárcsak egyedül hajthatta volna végre ezt a küldetést.

Mert mit is mond majd Gustaf, amikor azt hiszi, hogy kettesben vannak? Leleplezi majd Minoot? Kiderül abból, amit mond, hogy Minoo halott barátainak gyilkosával smárol? És ha igen, mit válaszoljon neki, és mit szól majd Vanessa az egészhez?

Minoo megnyomja a csengőt. Aztán mélyet sóhajt, érzi, ahogy Vanessa egy pillanatra megszorítja a kezét. Nem egészen tudja eldönteni a szorításról, mit jelent: „rajta, vágjunk bele!”, „jó lesz minden, meglátod” vagy „szedd össze magad, az istenért, úgy nézel ki, mint aki mindjárt összecsinálja magát!”?

Gustaf pár pillanat múlva ajtót nyit. A haja még nedves a zuhanyozás után. így néhány árnyalattal sötétebben keretezi az arcát, ettől a szeme csak még fényesebben világít.

– Szia! – mondja. – Gyere be!

Minoo leveszi a cipőjét, és egy kiterített újságpapírra teszi.

– Éppen kaját készítek – mondja Gustaf, és eltűnik a konyhában. – Ugye szereted a tonhalat?

Minoo utálja a tonhalat. Macskaeledel. De remélhetőleg nem kell majd rengeteget ennie belőle.

– Aha, nagyon! – kiáltja vissza.

A csukott bejárati ajtó felé leskelődik. Valahol ott áll Vanessa, leveszi a cipőjét, és egy zacskóba rakja. Hirtelen az egyik cipő tompa puffanással a padlóra esik, és láthatóvá válik.

– Minden rendben?

Minoo megfordul. Az ajtónyílásban ott áll Gustaf.

– Csak elejtettem a cipőmet – feleli Minoo, miközben a gyanakvás jeleit keresi a fiú arcán.

Nem talál ilyet.

– Mindjárt jövök – folytatja Minoo, mire Gustaf visszamegy a konyhába.

Minoo visszafordul, s látja, amint a cipő eltűnik a semmibe. Sokatmondóan felhúzza a szemöldökét, mikor Vanessa felé fordul, aztán bemegy a konyhába.

Gustaf megteríti a konyhaasztalt. A papája is ott ül. Összehajtogatja az újságját, majd feláll, amikor Minoo belép a helyiségbe.

Minoo némán elkáromkodja magát. Annyival egyszerűbb lett volna minden, ha Gustaf egyedül van otthon. De azért Gustaf papájára mosolyog. Kezet nyújt, hogy bemutatkozzék.

– Lage – mondja a férfi.

Lage elég idős, az azonban látszik rajta, hogy fiatalkorában ugyanolyan jóképű lehetett, mint Gustaf. A tartása egyenes, sűrű haja acélszürke. Kézfogása erős, meleg, s olyan, mintha a jobbjában eltűnne Minooé, pedig neki sincs kicsi keze.

– Sokat hallottam rólad – mondja aztán.

Minoo azon gondolkozik, mit válaszolhatna. A félelemtől leblokkol. Csak mosolyog, s azt reméli, inkább félénknek hat, mint udvariatlannak. Lage kisimít néhány ráncot az összehajtogatott újságon – az aznapi Engelsforsbladet hever előtte –, és a homlokához emeli, mintha tisztelegne.

– Megyek, békén hagylak benneteket – mondja. – Lent leszek a pincében, az új pályával piszmogok, ha szükségetek volna valamire.

– Az új pályával? – kérdezi Minoo, miután a férfi eltűnt a pincébe vezető lépcsőn.

– Odalent modellvasutazik – feleli Gustaf, és két poharat állít az asztalra. – Elég király. Felépítette a város makettjét, amilyen régen volt Engelsfors, és hozzá a vasutat, pontosan úgy, ahogy a valóságban is kinéz. Egy csomó pályaszakasz van errefelé, amit a bánya és a gyár bezárása óta nem használnak.

– Tök... király – mondja Minoo.

Gustaf nevet rajta, és kólát tölt mindkettejüknek.

– Jól van na, lehet, hogy béna szót használtam – feleli. – Ülj le.

Minoo leereszkedik a székre, Gustaf azonnal nekilát, csak úgy lapátolja magába az ételt. Minoo óvatosan piszkálja a tonhalat, miközben Gustafot figyeli, és azon morfondírozik, hogy a konyhának melyik részén lehet Vanessa. Ráöntötte-e már a szérumot Gustaf ételére. Érez-e majd a fiú bármilyen ízt? Mi fog történni vele? Nem lehetséges, hogy van egy nem emberi része, amelyik azonnal felfogja a dolgot, és reagálni fog a beavatkozásra? Vagy már rég tudja, mire készülnek?

Minoo becéloz egy nagy salátalevelet. Körülményesen összehajtogatja az evőeszközeivel, majd villájával keresztüldöfi a kicsi zöld csomagot. A villát felemeli, kitátott szájához viszi, s ezután minden pontosan úgy történik, ahogy előre sejtette: a salátalevél abban a pillanatban kinyílik, amikor a szájába rakná. Az egész állát beborítja a borecetes dresszing.

Mintha Vanessa kuncogását hallaná. Gustaf rámosolyog.

– Hihetetlen, hogy minden alkalommal ez történik – mondja Minoo.

– Nekem pont így megy – feleli Gustaf. – Látnod kéne, amikor tacost eszem.

Minoo nem csodálkozna, ha Gustaf bátorításképp hazudna neki. Még soha az életben nem látott Gustaftól egy ügyetlen mozdulatot sem.

– A tacos nem számít – mondja a fiúnak. – Olyan kaja, aminek alapvető összetevője a megaláztatás.

Gustaf felnevet.

– Rebecka mindig mondta, milyen vicces vagy.

Ebben a pillanatban Minoo meglátja, hogy Gustaf italának felszíne alig észrevehetően mozgásba jön.

Vanessa beletöltötte a szérumot.

– Úgy megörültem, hogy találkozni akartál – folytatja Gustaf. – Te és én, mi voltunk azok, akiket Rebecka a legjobban ismert.

Ezért valahogy fontosnak tartom, hogy tartsuk a kapcsolatot. Érted, mire gondolok?

– Igen – feleli Minoo.

Erőt kell vennie magán, hogy ne egyfolytában Gustaf poharát bámulja.

– Sokszor mesélt rólad – mondja a fiú.

Aztán szájához emeli a poharat, iszik néhány kortyot. Minoo is iszik kicsit a sajátjából.

Ne bámuld, mondja magának. Nehogy leleplezzél mindent a nagy bámészkodással.

– Szerinted nincs egy kicsit fura íze ennek a kólának? – kérdezi Gustaf.

Most. Megtörténik.

– Nincs.

Minoo határozottan megrázza a fejét, és iszik még néhány kortyot a biztonság kedvéért.

– Az előbb nyitottam ki ezt az üveget – mondja Gustaf töprenkedőn.

Aztán vállat von.

– Remélem, nem kaptam el azt az influenzát. Amikor beteg vagyok, valahogy mindennek olyan fura íze lesz a számban.

A következő pillanatban kiissza a poharát.

Anyám, csusszan ki majdnem Minoo száján.

Pár másodpercre mintha megbénulna, arra számít, hogy Gustaf mindjárt lefordul a székről, kezeivel a torkát kaparászva.

– Egy kicsit szédülök – mondja a fiú.

Minoo nyel egyet.

– Ne menjünk a szobádba? – javasolja.

Gustaf úgy látszik, zavarba jön.

– Hogy lefeküdj egy kicsit pihenni – teszi hozzá Minoo.

– Igen, talán az lesz a legjobb.

Fakó hangjából hiányzik minden meggyőződés, de azért felemelkedik a székéről.

Jézusom, gondolja Minoo. Hát Ida nem éppen így reagált. Mi van, ha túladagoltuk?

Lépéseket hall a pincelépcső felől. Súlyos, gyors léptek hangját. Minoo gondolatai nekiiramodnak. Mert hol is rejtőzhet Gustaf doppelgångere úgy általában, van-e egy doppelgånger számára jobb búvóhely, mint a pince. Az sem kizárt, hogy Lage papa is része a tervnek, sőt mi több, esetleg ő áll az egész mögött, vagy talán óriási baklövés az egész feltételezés, és Lage meg Gustaf ártatlanok, neki viszont az imént sikerült halálos mennyiséget lenyeletni Gustafval egy mágikus szérumból, amitől pillanatokon belül meg fog halni.

Minoo felpattan a székről, átöleli Gustafot. A fiú úgy fest, mint aki mindjárt elájul.

Nyílik a pinceajtó. Lage lép ki rajta.

– Meg akartam kérdezni, hogy maradt-e egy kis kaja nekem is... – kezdi, de aztán meglátja Gustafot.

– Gurra, mi van? Holtsápadt vagy.

– Először jól voltam, aztán szédülni kezdtem, most megint jó.

Lage odamegy hozzá, egyik kezét a fia homlokára teszi.

– Meleg mindenesetre nem vagy – mondja elgondolkodva.

– Minoo szerint le kellene feküdnöm egy kicsit, szerintem se hülyeség – mondja Gustaf.

– Lehet, hogy egy kicsit túlerőltette magát az edzésen – mondja Minoo, és Gustafhoz fordul. – Gyere, menjünk fel a szobádba.

Lage aggódó tekintettel néz Gustafra.

– Gyere le értem, ha rosszabbul lesz. Itt leszek.

– Jó, rendben – mondja Gustaf.

– A mamám orvos – locsog Minoo. – Ez a mostani influenzajárvány nagyon alattomos. Amikor lecsap, úgy belebetegszik az ember, hogy csak na.

Minoo karon fogja Gustafot, s hagyja, hogy a fiú felvezesse az emeletre.

– Meg tudnád gyújtani a lámpát? – kérdezi Minoo, mikor belépnek a sötét szobába.

– Igen – feleli a fiú, miközben súlyos puffanással az ágyába rogy.

Eltelik egy másodperc, és Minoonak leesik a tantusz. Úgy működik a dolog, mint amikor a kiskölykök szórakozásképp a szavakon lovagolnak, és pontosan arra válaszolnak, amit az ember kérdezett.

– Hol van a lámpakapcsoló? – kérdezi Minoo.

– Az ajtótól jobbra eső kapcsológomb.

Minoo felgyújtja a mennyezeti lámpát. A sötétség egy pillanat alatt szertefoszlik. Az ágy, melyen Gustaf fekszik, vetetlen. Máskülönben rend és tisztaság van a szobában .

Az ágy mellett a falon Rebecka és Gustaf közös fotója lóg. Arcuk betölti az egész képet, ezért lehetetlen kitalálni, hol készült. Az látszik a fényeken, hogy a szabadban. Boldogok. Ebben a század másodpercben, amelyikben a kamera a pillanatot örökre rögzítette, fogalmuk sem volt még, mi vár rájuk.

Gustaf talán tudta, emlékezteti magát Minoo. A képen talán teljesen mást látni. Nem egy boldog párt, hanem egy gyilkost és az áldozatát.

Minoo most könnyű lökést érez a vállán. Nem nehéz felismerni. Vanessa jelezte vele, hogy nem ártana a tettek mezejére lépni. Igaza van. Nem tudják, meddig hat a szérum. Egy csepp körülbelül egy percig hatott Idára. Minoo számításai szerint most legalább tíz percük van. De egy részét már elvesztegették. Gustaf ráadásul nagyobb testű ember, mint Ida.

Minoo az ágy szélére ül. A kérdéseit tartalmazó, előre összeállított lista a farmerzsebében lapul. Még nem veszi elő.

– Szeretted Rebeckát?

– Igen – válaszol Gustaf a legkisebb hezitálás nélkül. – A világon őt szerettem a legjobban.

– Amikor ellátogattál a sírjához, bocsánatot kértél tőle.

Gustaf bólint. Egy könnycsepp bújik elő a szeme sarkából, legördül a halántékán, s eltűnik szőke hajszálai közt. Mozdulatlanul fekszik. Riadtan néz Minoora.

– Volt bármi közöd a halálához?

– Igen – feleli a fiú.

Minoo ereiben meghűl a vér.

– Mondd el – Minoonak nagyon össze kell szednie magát, hogy ki tudja ejteni a szavakat.

– Az én hibám volt. Mindenki beszélte, hogy Rebeckának evészavarai vannak, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy megkérdezzem tőle. Nem akartam szomorúságot okozni neki, és nem akartam, hogy megorroljon rám. Nem értettem meg, hogy mennyire komoly a dolog. Meg kellett volna próbálnom beszélni vele.

Továbbra is tágra nyílt, riadt szemekkel néz Minoora.

– Szerinted Rebecka öngyilkos lett, ugye? – kérdezi a lány.

A kérdés láthatóan teljesen összezavarja fiút.

– Igen – feleli. – Leugrott az iskola tetejéről. Az én hibám volt. Ha jobb lettem volna hozzá, sosem történik meg.

Minoo a fényképre sandít, és arra gondol, vajon Rebecka látja-e őket valahonnan. Reméli, hogy nem. Mivel iszonyatosan szégyelli magát azért, amit éppen tesz.

– Vele voltál a tetőn? – kérdezi Minoo.

– Nem. Odalent vártam. Az igazgatónőnél volt, azon a beszélgetésen, Gustaf Minoo karjára teszi a kezét. Az ujjai hidegek.

– Abban reménykedtem, hogy az igazgatónő majd felhozza az evészavar-problémát. Hogy kiszedi belőle valahogy. És én megúszom. Olyan eszméletlenül gyáva voltam.

– Tettél valami különlegeset az ősszel? Kapcsolatba léptél valakivel?

– Nem értem a kérdést.

Minoo ismét türelmetlen lökést érez a vállán, egy emlékeztetőt. Rohan az idő.

– Kapcsolatba léptél démonokkal?

Gustaf megint zavartnak tűnik. Mint egy gyermek, akitől túl felnőtteset kérdeztek.

– Foglalkoztál természetfölötti dolgokkal? – folytatja Minoo.

– Nem.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Gustafnak fogalma sincs, miért kérdez Minoo ilyeneket.

– Lehet, hogy nem tudsz róla. Próbálj meg visszaemlékezni. Történt valami szokatlan?

A fiú a fejét rázza.

– Nem szoktál időnként egy hangot hallani a fejedben, amelyik utasít, hogy tegyél meg dolgokat?

Gustaf ismét a fejét rázza.

– Ha azt mondom, „a vérvörös hold”, mit mondasz rá?

– Vérnarancs?

– Van doppelgångered?

– Nem – feleli Gustaf tehetetlenül. – Nem hiszem.

– Na jó, hát én ezt nem élem túl – mondja hirtelen Vanessa.

Minoo tökéletesen érti, mit érezhet a másik lány. Gustafot ennyire ijedtnek és védtelennek látni szinte elviselhetetlen. Ő is körülbelül úgy érzi magát, mint a spanyol inkvizíció egy személyben. De maradt még egy kérdés. Minoo azért fohászkodik, hogy Gustaf ne mondjon semmit a csókról, mivel tőle eltérően Vanessa nem fog mindent elfelejteni.

– Követtél engem a város utcáin valamelyik nap? És összetalálkoztunk aztán a viaduktnál?

– Nem.

– Ott találkoztunk, és... beszéltünk egymással. Emlékszel erre?

– Nem.

– Mind ez idő alatt pedig a temetőben voltál. Akkor látogattál el először Rebecka sírjához. Egyszerre voltál két helyen. Hogyan lehetséges ez?

Gustaf a fejét vakarja.

– Nem értem! – mondja. – Annyira furákat kérdezel!

Minoo nem bírja tovább. Megpróbálja lefejteni a fiú ujjait a karjáról, de azok fogva tartják. Minoo óvatosan végigsimít az ujjain, hogy valami módon megnyugtassa.

Sikerül. A szorítás enged, Minoo kiszabadítja magát, és feláll.

– Bocsánat – mondja.

– Nem tudom, miért kérsz bocsánatot.

– Ezért az egészért.

– De hát én kedvellek, Minoo – mondja meglepetten a fiú.

– Én is kedvellek téged – mondja Minoo, s rájön, hogy tényleg így van. – Azt kívánom, bárcsak elmesélhetném neked, mi történt, amikor Rebecka meghalt. De nem a te hibád volt.

– Minoo, mi a francot csinálsz? – suttogja Vanessa.

De Minoo mintha észre sem venné – s ezt nem is olyan nehéz eljátszani egy láthatatlan személy esetében.

– Megpróbálnál emlékezni majd egyvalamire? – kérdezi Minoo. – Tartsd meg magadban valahol. Megígéred, hogy megpróbálod?

– Megígérem – feleli Gustaf.

– Nem a te hibád volt. Rebecka szerelmes volt beléd.

Újabb könnyek jelennek meg Gustaf szemében, Minoo bólint, igyekszik beleégetni a fiú tudatalattijába ezt a pillanatot.

– Soha nem hagyott volna el önszántából – mondja neki Minoo. Gustaf óvatosan elmosolyodik.

– Nagyon elfáradtam – mondja.

– Akkor szerintem aludj egyet!

Gustaf becsukja a szemét. Minoo és Vanessa a szobában maradnak, amíg el nem alszik. Azután kiosonnak, óvatosan, hogy fel ne ébresszék.