55

Üres a másik ágy a nagypapa kórtermében, ott friss ágyneműt húztak. Egyedül vannak a szobában. Anna-Karin, a mama és a nagypapa.

A családom, gondolja Anna-Karin.

A mama ujjaival a nagypapa ágyának acélkeretén dobol. Ez azt jelenti, hogy mindjárt ki kell mennie, hogy elszívjon egy újabb cigarettát. Már elpanaszolta, milyen szörnyű, hogy nincs egy dohányzóhelyiség az egész épületben, még egy erkély sincs, s ezért minden alkalommal le kell mennie egészen a főbejáratig.

Anna-Karin a mama tömzsi kis ujjait nézi, melyek azóta magukon viselik a forrázás nyomát. Az ujjak egyszer csak mozdulatlanná válnak.

Egy rövid pillanatra Anna-Karin azt hiszi, ő kényszerítette véletlenül a mamáját, hogy hagyja abba a dobolást. Idegesen lesi az arcát, de semmi különöset nem vesz észre rajta.

Nem tudja elengedni a mamáját a tekintetével. Lehet, hogy most találkoznak utoljára. Elég nagy a kockázata annak, hogy Anna-Karin nem éli túl az éjszakát.

A mama feszengeni kezd.

– Téged meg mi lelt? – kérdezi Anna-Karintól.

– Semmi.

– Hát jó. Akkor én kimegyek rágyújtani – mondja a mama, és feláll.

Miután eltűnt, a nagypapa kinyitja a szemét. Mintha mostanáig lapított volna. Teli szájjal Anna-Karinra mosolyog.

– Gerda? Te vagy az? – kérdezi.

– Nem, nagypapa. Én vagyok az. Anna-Karin. Az unokád.

De mintha nem hallaná őt. Erőtlenül integet, hogy menjen közelebb. Anna-Karin előrehajol. A nagypapa fürkésző szemekkel néz rá.

– Eljött az idő, igaz? – kérdezi. – Itt a háború?

Anna-Karin bólint. Itt van.

Minoo alakította ki végül a tervet, miután a 17. századi boszorkány elhagyta Ida testét. Egy tervet, melyben Anna-Karin játssza a legfontosabb szerepet. Egy tervet, amiben egyikük sem hisz igazán, ezt tudja. De Maxot meg kell állítaniuk, mégpedig azonnal.

A nagypapa belehunyorog a fénybe. Vizet kér, Anna-Karin odanyújtja neki a kék színű műanyag csőrös poharat, óvatosan megdönti a szája felé. Olyan, mintha egy kisgyereket itatna.

– Bárcsak elég fiatal és erős lehetnék az egyenruha-viseléshez – mondja a nagypapa álmodozó hangon, miután eleget ivott. – Annyira kicsi voltam, amikor kitört. Az apám, ő bizony elment a háborúba.

– Ne gondolj most erre – mondja neki Anna-Karin. – Azzal törődj csak, hogy minél előbb meggyógyulj és gyere haza.

– Attól aztán nem kell félned, hogy háborús uszító vagyok, Gerda – feleli a nagypapa. – De pacifistaféle sem vagyok. Vannak háborúk, amelyeknek le kell zajlaniuk. Ügyek, melyekért küzdenünk kell. A helyes cselekedetek néha azzal járnak, hogy vásárra visszük a bőrünket.

– Tudom – feleli a lány.

– A medve akkor a legveszélyesebb, ha sarokba szorítják. Emlékezz majd erre – mondja a nagypapa.

– Emlékezni fogok.

Úgy látszik, a nagypapa mindent elmondott, amit akart. A teste elernyed, szemét ismét lehunyja. Anna-Karin megfogja a kezét, és addig tartja a kezében, amíg meg nem győződik róla, hogy mélyen alszik.

– Szia, nagypapa – suttogja. – Szeretlek.

* * *

A szélvédő túloldalán a befagyott Mesterséges-tó terül el. Wille egészen kint a part szélén állította le az autót. Enyhe az idő. Ma egyetlenegy korcsolyázó sem merészkedik a jégre.

Vanessa meglátja magát az oldaltükörben. Megöregedett. Nem ráncok szántják az arcát vagy ilyesmi, de öregebb lett. Felnőttebb. Van a pillantásában valami, amit azelőtt nem látott.

Letekeri egy kicsit az ablakot, belélegzi azt a nedves, lágy illatot, ami mindig elárulja, hogy a látszat ellenére nincs már messze a tavasz. Minden csendes. Csak a halk szél susog a fák közt.

– Máris hiányzol – mondja Wille.

– De hát itt vagyok.

– Te is tudod, mire gondoltam.

Vanessa tegnap este, amint hazaért Sirpához, elmondta, hogy hazaköltözik a mamájához. Sirpán látszott a megkönnyebbülés, bár törekedett rá, hogy elrejtse.

Wille segített Vanessának autóval hazavinni a táskáit a Törnrosvägenre.

A lány tudja, hogy Wille fél, hogy elhagyja őt. Arról azonban fogalma sincs a fiúnak, hogy neki talán ez élete utolsó napja.

Fölötted még mindig ott jugg nGéadal.

Vanessa kinéz az ablakon. Ott a hely, ahol nyaranta tábortüzet szoktak rakni. Aztán a kis csalitos, kettejük titkos rejtekhelye, ahol ilyenkor csak alacsony fák állnak, csupasz ágakkal. Annyi minden történt, mióta utoljára jártak itt a vérvörös hold éjszakáján. Holnap reggel már vége. Ma este felkeresik Maxot. Bárhogy végződjék is, a történetnek vége szakad.

Wille akasztja meg a töprengésében, amikor kezét a kezébe veszi és erősen megszorítja.

– Mire gondolsz? – kérdezi Vanessától.

– Semmi különösre.

Hogy mondhatná el, hogy arra gondol, vajon viszontlátja-e még ezt a helyet a nyáron?

– Tudom, mennyire reménytelen vagyok – mondja Wille. – De igyekszem. Csak rá kell jönnöm, mit szeretnék csinálni. Lehet, hogy azelőtt könnyebb volt a magamfajtának, amikor még nem volt ennyi választás. Tudod, az ember dolgozhatott a bányában vagy valami hasonló, egy egész életen át.

Vanessa Willéhez fordul, viszonzásul erősen megszorítja ő is a fiú kezét.

– Biztos irtó klassz lehetett abban az időben élni – mondja. – Valószínűleg a tűzhely mellett ácsorogva leltem volna halálomat, miközben épp a tarlórépa-főzeléket kavargatom, és állva megszülöm a tizenhetedik gyerekünket.

Vanessa nevetni próbál, de Wille csak nézi, nézi.

– Nem akarok nélküled élni – mondja aztán.

Vanessa Wille felé nyúl a karjával, szorosan átölelik egymást. Puhán megcsókolja a fiút, minden más gondolatot elhajt a közeliikből. Nincs múlt és nincs jövő.

Még közelebb húzza magához Willét. Rá egyáltalán nem jellemző, kétségbeesett hevességgel kapaszkodik belé. Olyan közel akarja érezni magához, amilyen közel csak lehet, és ez nem könnyű feladat, amikor egy sebváltókar minduntalan közéjük férkőzik.

– Gyere – mondja Willének, majd átmászik az ülések között, lefekszik a széles hátsó ülésen, és leveszi a dzsekijét.

* * *

Minoo leragasztja a borítékot, és berakja az éjjeliszekrénye fiókjába. „Drága mama és papa”, kezdődik a levél.

Természetesen nem írja meg az igazat a ma esti terveikkel kapcsolatban. Viszont egy ennél fontosabb igazságot oszt meg velük az érzelmeiről. Arról, hogy szereti őket. Hogy ha valami történne vele, mielőtt megtalálják a levelet, soha ne higgyék azt, hogy az ő hibájuk volt.

Ha nem sikerül ma éjszaka ártalmatlanná tenniük Maxot, akkor holttestüket valószínűleg már holnap megtalálják. Öt fiatal lányét, akik a sokszor emlegetett öngyilkosok összeesküvésének valamely nagyszabású záróbuliján önkezükkel véget vetettek életüknek.

Minoo felkel az ágyból, kimegy a hallba, aztán leszalad a lépcsőn. A mama és a papa véletlenül egy helyen tartózkodnak mindketten. A könyvüket olvassák a nappaliban. Halk komolyzene szól. Ravel.

Minoo meglepően nyugodtnak érzi magát, pedig halálra kellene rémülnie. Mindazok után, amin keresztülment, most először egyértelmű a cél. Tudják, ki a gyilkos, és meg akarják őt állítani.

Engedj a szorításból. Minden ezen múlik, Minoo. Engedd el.

A szavak szinte testrészeivé váltak. Nem érti, mit jelentenek, mégis van a lényében valami, ami tudja.

Mint amikor kifundálta a tervet. Miután Ida összeroskadt a széken Nicolaus konyhájában, és újra a régi önmaga lett. Akkor ugyanis Minoo fejében egyszer csak ott volt a terv, teljesen magától értetődő volt az egész.

Anna-Karinnak először arra kell kényszerítenie Maxot, hogy törje meg a démonok áldását. Aztán arra kényszeríti, hogy menjen el a rendőrségre, és adja fel magát mint Elias és Rebecka gyilkosa.

Tehát Anna-Karin vezeti a támadást, de mindenkinek jelen kell lennie.

A kör a válasz.

Minoo visszaemlékszik a betörésre az igazgatónő házába, amikor ő és Vanessa moccanni sem tudtak, mielőtt meg nem fogták egymás kezét. A Luca-napi ünnepségen, amikor Ida és Anna-Karin kézen fogták egymást, csak akkor osztozhattak Ida látomásában. És Vanessa, Ida és Minoo kézen fogták egymást a rituálé alatt, amikor létrehozták az igazságszérumot.

Az a sok duma, hogy összetartoznak, összekapcsolódnak, mindez nem félreértés – hanem ténykérdés.

Együtt erősebbek. Amikor összekapcsolják az energiáikat, természetesen nagyobb az összeg, mint a részek külön-külön.

Ma este elmennek Maxhoz. Becsöngetnek az ajtaján.

Az első támadást Anna-Karinnak a láthatatlan Vanessa segítségével kellene végrehajtania. Be kell szorítaniuk Maxot a házba. Azután Linnéa, Ida és Minoo is követné őket, hogy erejüket átadják Anna-Karinnak, amíg a küzdelem folyik.

A kör a fegyver.

Minoo egy percre megáll a nappali ajtajában. Elnézi a mamát és a papát. Végiggondolja, mi mindent írt bele a levélbe. Reméli, hogy mindez elég lesz, hogy megértsék, mennyire szereti őket.

A mama felnéz a könyvéből, és Minoo belép a szobába. Leül a kanapéra a szülei közé.

– Jobban vagy már? – kérdezi tőle a mamája.

– Igen, de nem hinném, hogy az influenza a ludas – válaszol Minoo.

Életében először lógott az iskolából.

– Mintha örök idők óta nem ültünk volna itt hármasban – mondja a mama, egyik karjával átöleli Minoot, és szórakozott mozdulattal megsimogatja a haját.

– Ühüm – mondja Minoo, és odabújik hozzá.

– Még nem árultad el, hogy van-e valami különleges kívánságod a születésnapodra. Már nincs sok idő, tudod. Az utolsó órában vagyunk, ha még le szeretnénk adni egy megrendelést.

– Mindenem megvan – feleli Minoo, és komolyan gondolja.

A papa nem néz föl a könyvéből, az teljesen magába szippantotta. Így a jó, pontosan így kell lennie. Egy közönséges kedd este. Minoo szeretne még így elücsörögni közöttük, a zongoramuzsikát hallgatni és lapozásuk halk surrogását.