4

Jóformán az iskola összes tanulója kint áll az udvaron. Lökdösődnek, tolakodnak. Felfokozott, de fojtott párbeszédek zajlanak. Senki nem tudja biztosan, ki halt meg, de úgy hírlik, Elias Malmgren. A tanárok mindenkit hazaküldtek ugyan, de láthatóan senkinek sem áll szándékában elindulni, mielőtt kihozzák a holttestet.

A holttest. Rebecka beleborzong. A főbejárat előtt várnak Gustafval. A fiú mögötte áll, hátulról átöleli.

– Ígérd meg, hogy téged soha nem ér semmi baj – szólal meg halkan Rebecka.

Gustaf kicsit szorosabban öleli magához a lányt, ajkai megérintik Rebecka fülét.

– Megígérem – mondja.

Aztán finoman arcon csókolja.

Rebecka időnként még mindig alig fogja fel, hogy együtt járnak. Gustaf, amióta csak ismeri, a legnépszerűbb srác az iskolában. Ő az, akinek a nevével a csajok telefirkálják a füzeteiket a tanórákon. Rebecka is közéjük tartozott, sosem hitte volna, hogy a fiú észreveszi. Egy lány volt a tömegben. Biztonságot adó, szinte kellemes érzés volt arra gondolnia, hogy Gustafot úgysem kaphatja meg. A helyi futballsztár. Egy évvel idősebb Rebeckánál. Iszonyú jól néz ki, mint egy hollywoodi filmszínész, és majdnem ugyanolyan elérhetetlen.

De aztán a kilencedikesek tavaszi bankettjén minden megváltozott. Smároltak. Egy hétre rá, egy este az évzáró után megint smároltak. Rebecka megivott két cidert, úgyhogy éppen eléggé be volt csípve, hogy meg merje kérdezni:

– Mi most járunk?

– Naná! – felelte a fiú, és ráragyogtatta azt az eszméletlen mosolyát.

– Naná!

A nyár folyamán Rebecka élete teljesen átalakult. Mostanra már mindenki tudja, ki ő. De ennél jóval gyökeresebb változások is végbementek benne. Szinte rémülettel tölti el, ha arra gondol, hogy Gustaf lett a mindene. Olyan gyönyörű ez a fiú. Nem tud betelni a nézésével. Sose unja el a csókolgatását.

Elég ambivalens érzés ez, hogy így vált valakivé. Mintha bármikor elragadhatnák tőle minden kincsét. Tisztán látja maga előtt – amint egy nap mindenki rájön majd, hogy ő, Rebecka, se nem túlságosan okos, se nem valami szórakoztató, még csak nem is annyira szép. Legjobban attól a naptól fél, amikor Gustaf döbben rá minderre.

Sustorgás támad a tömegben. Az iskola kapuja kinyílik, a mentősök lépnek ki rajta, letakart hordágyat cipelnek. Ahogy a mentőautó felé indulnak, köréjük seregük a tömeg. Nyakukat nyújtogató diákok próbálják kivenni, hogy ki fekszik a takaró alatt. A mentősök beemelik a hordágyat az utastérbe, és bezárják az ajtókat, aztán nyugodt léptekkel a vezetőfülkéhez mennek, beszállnak. Felharsannak a szirénák.

Valószínűleg azért kapcsolják be őket, hogy szétrebbentsék az autó körül tülekedőket, gondolja Rebecka. Máskülönben miért sietnének annyira egy holttest elszállításával.

– Ő az – szólal meg egy lihegő hang.

Ida Holmström áll ott állandó kíséretével, Juliával és Feliciával. Ők hárman: Niki, Viki és Tiki – a Kacsamesék kiskacsái szőkített kiadásban.

– Elias Malmgren – folytatja Ida.

– Honnan veszed? – kérdezi Gustaf.

– Kihallgattunk néhány tanárt – feleli Julia.

Ida gyilkos pillantást vet Juliára, nem rejti véka alá, hogy mennyire idegesíti, amiért a másik félbeszakította személyes show-műsorát. Aztán óriási kutyaszemekkel Gustafra pillant.

– Hát nem szörnyű?

Mielőtt Rebecka összejött Gustafval, Ida mindig levegőnek nézte. Az évzáró utáni napon azonban felhívta Rebeckát, hogy megkérdezze, eljön-e fürödni a Mesterséges-tóba. Mintha világéletükben barátnők lettek volna. Bár Rebecka azonnal átlátta a visszás helyzetet, nem merte visszautasítani az invitálást. Valójában halálosan fél Idától.

– Sosem bírtam megérteni az öngyilkosokat – töri meg a csendet Felicia.

Ida egyetértően bólint.

– Szerintem is tökre önző dolog. Képzeld, mit érezhetnek a szülei, konkrétan.

– Nyilván nem érezhette magát valami jól a bőrében – teszi hozzá Rebecka, és nyomban el is hallgat, annyira nyálasnak hallja saját hangját.

– Tuti, hogy totál depis volt – vágja rá Ida. – De hát baja mindenkinek van elég, mégsem öljük meg magunkat kapásból. Ha mindenki ennyire sajnálná magát, hamarosan kihalna az emberiség.

– Szerintem buzi volt – mondja Felicia.

– Aha, azok gyakrabban lesznek öngyilkosok, olvastam valahol – tájékoztat Julia.

– Ne adjátok már a hülyét, nem emlékeztek, milyen csúnyán kicikizték miatta? – szakítja őket félbe Gustaf.

– Tudom, Gé.

Rebecka megpróbálja eltüntetni az arcára kiülni akaró grimaszt. A „Gé” becenév Ida saját találmánya. Senki más nem használja rajta kívül.

– ...de most őszintén – folytatja Ida —, szerintetek létezik, hogy valaki arra kényszerítette Eliast, hogy pont azokat a ruhákat hordja, és kisminkelve járjon suliba?

Julia és Felicia helyeselnek, Ida a támogatástól még jobban felbátorodva folytatja.

– Konkrétan, szerintem, ha annyira gáz volt neki ez az egész, legalább megpróbálhatott volna egy kicsit alkalmazkodni, lehetett volna valamivel normálisabb. Nem úgy értem, hogy saját hibájából közösítették ki, de nem nagyon tett ellene semmit.

Rebecka Idára bámul, a lány szemmel láthatóan nem zavartatja magát. Arckifejezése egyenesen várakozással teli, amint Gustafra pillant.

– Ida, ne már – szól rá a fiú. – Hogy mekkora gonosz ribanc vagy! Hát soha nem unod meg? Azért néha pihenhetnél is egy kicsit.

Ida pajkosan kacsint egyet, aztán erőltetetten felnevet.

– Atyám, milyen jó fej vagy te, Gé – mondja, majd Julia és Felicia felé fordul, azok elbizonytalanodva egymásra pillantanak. – A pasiknak mindig tök durva a humoruk.

Rebecka kézen fogja Gustafot. Büszkeség tölti el, bár rettentően zavarja, hogy ő maga hozzá se szólt az eszmecseréhez.

* * *

Az igazgatói iroda kopott sötétzöld kanapéján ketten ülnek, Minoo és Linnéa. Az igazgatónő a szomszédos helyiségben, az igazgatóhelyettes szobájában egy egyenruhás rendőrrel tárgyal.

Linnéa úgy szorongatja a mobilját, mintha hívást várna valahonnan. Minoo minden erejével igyekszik elkerülni, hogy Linnéára bámuljon. A másikról lerí, hogy egyedül arra vágyik, hogy végre nyugton hagyják.

A szoba megdöbbentően pici. Az egyik könyvespolcot különböző színű mappákkal pakolták teli. Az ablakban cserepes növények kókadoznak. Meglehetősen mocskos, világoszöld-fehér kockás függöny lóg a karnisról. Az ablakokra is ráférne egy kis pucolás. Az íróasztalon egy ósdi számítógép mellett takaros oszlopokba rendezett irathalmok állnak. A szék ronda, de minden bizonnyal ergonomikus. Az egész szobában az egyetlen kirívó tárgy egy szitakötőmintás Tiffany-lámpa.

Minoo életében először tesz látogatást az igazgatónőnél.

Az igazgatói irodába csak olyankor rendelik be az embert, ha valami balhét csinált, illetve ha valami szörnyűség történt.

Középső tagozatos korában Minoo gyakran képzelődött arról, hogy valami drámai esemény zajlik az iskolában, tűz üt ki, vagy mindenkit túszul ejt egy szökésben levő bankrabló. Minél idősebb lett, annál inkább érezte, mennyire gyermetegek ezek a fantáziák. A mostani eset azonban minden képzeletét felülmúlta.

A valóság borzalma nem vethető össze a filmbéli borzalommal. A valóság nem okoz izgalmat, csak elrettent, és az ember mocskosnak érzi magát tőle. A legnagyobb különbség az, hogy a valóságot nem lehet kikapcsolni. Minoo tudja, hogy Elias látványa élete végéig elkíséri majd.

Bárcsak mégis behunytam volna a szememet, gondolja.

– Egyszer már láttam halottat – szólal meg Linnéa váratlanul.

Minoo odafordul, Linnéa még mindig a mobilra szegezi tekintetét, tintafoltos ujjai között tovább forgatja a telefont, körmein gondosan felvitt pink körömlakk világít.

– Ki volt az? – kérdezi tőle Minoo.

– Nem tudom a nevét, egy öreg néni. Alkoholista. Szívinfarktusa lett és meghalt. Ennyi. Kábé ötéves lehettem.

Minoo nem tudja, mit mondjon. Az ő élete annyira másmilyen.

– Az ilyet többé soha nem felejti el az ember – motyogja még Linnéa.

A smink teljesen szétmaszatolódott a szeme körül. Minoo akkor döbben rá, hogy ő még csak el sem sírta magát. Linnéa biztosan kőszívűnek tartja. De Linnéa egyszerűen csak ránéz és megkérdezi:

– Nem jártunk hetedikben egy osztályba?

Minoo bólint.

– Hogy is hívnak? Minnának?

– Minoonak.

– Ja, persze!

Linnéa nem mutatkozik be. Vagy nem érdekli a téma, vagy talán arra gondol, hogy Minoo úgyis tudja. És hogy a csudába ne tudná! Annak idején Linnéa Wallinról beszélt az egész felső tagozat.

– Lányok – az igazgatónő hangja szól. Minoo felpillant.

Adriana Lopez tiszta vonásai semmilyen érzelmet nem árulnak el.

– A rendőrtiszt beszélni szeretne veletek – folytatja az igazgatónő.

Minoo lopva Linnéára néz. Elképed a lány gyűlölettel teli pillantásán, mellyel az igazgatónőre emeli tekintetét. Úgy tűnik, az igazgatónő is észrevette, mert egy mozdulat közepén megdermed.

– Elias barátja voltál, igaz? – teszi fel a kérdést a lánynak.

Linnéa hallgatásba merül. Az igazgatónő megfordul, és odasúg valamit a szobába lépő rendőrnek.

– Bent maradhat – feleli neki a férfi.

A rendőrtiszt, Vanessa Dahl nevelőapja – Minoo rögtön felismeri azzal küszködik, hogy kényelmes ülést találjon az összecsukható széken. Végül egyik lábát keresztbe rakja a térdén. A pozitúra nem igazán vall tekintélyes hatósági személyre.

– Niklas Karlsson vagyok. Először a neveteket szeretném felírni.

Kicsiny jegyzetfüzetet vesz elő és egy ceruzát. Minoo látja, hogy a ceruza vége meg van rágva. Tehát egy ceruzarágó rendőrről van szó. Egyenruhás rágcsálóról.

– Minoo Falk Karimi.

– Igen. Téged pedig megismerlek – fordul Niklas Linnéához.

Meglehet, az iménti kijelentést a rendőr barátságosnak szánta, ám korántsem hangzik úgy. Minoo egész testében megfeszül, amikor Linnéa mobiltelefont szorongató kezére esik a pillantása, a műanyag borítás csak úgy recseg-ropog a lány markában.

Ne mondj semmit, gondolja magában Minoo. Linnéa, kérlek, ne csinálj hülyeséget. Csak magadnak ártasz vele.

– El tudom képzelni, milyen borzalmakon mentek most keresztül – kezdi Niklas, miközben a megértő rendőr szerepébe bújik. – Az ilyen válsághelyzetben szakértői segítséget is igénybe vehettek.

– Az iskola már felkért néhány pszichológust – szúrja közbe az igazgatónő. – Az egyik máris a rendelkezésetekre áll.

– Van már pszichológusom – szólal meg Linnéa.

– No, ez nagyon jó – mondja Niklas. – Ismertétek Eliast?

– Én nem – motyogja Minoo.

Niklas Linnéára néz. Alig bírja leplezni a fekete hajú, szétmaszatolódott sminkű lány iránti megvetését.

Az se lenne sokkal rosszabb, ha nyíltan felvállalná, gondolja Minoo.

– Ti viszont barátok voltatok, nem? – kérdezi Niklas.

– Igen – feleli Linnéa, és lesüti a szemét.

– Eliasnak elég sok gondja volt, ha jól tudom.

Egyetlen biccentés érkezik válaszul.

– És már korábban is többször kísérletet tett az öngyilkosságra.

– Egyszer – feleli Linnéa.

– Aha – mondja a rendőr. – Hát akkor azt hiszem, ennyi. Az igazságügyi orvosszakértő természetesen meg fogja vizsgálni. Az eset azonban elég nyilvánvaló.

A rendőr hangjában van valami elképesztően lesújtó. Minoonak kedve lenne elordítania magát. És mi van, ha Eliast megölték, de a tettes úgy rendezte meg a gyilkosságot, hogy öngyilkosságnak nézzék? A rendőrség simán elmegy a dolog mellett?

Ilyen ez az egész szar város, méltatlankodik Minoo magában. Csak az lehetsz, akinek mások hisznek.

– Hát akkor – Niklas felemelkedik a székről. – Haza tudtok menni gond nélkül?

Minoonak ez eddig eszébe se jutott.

– Felhívom a mamámat – feleli.

– És te? – kérdezi az igazgatónő Linnéát.

– Nem probléma – feleli a lány.

Az igazgatónő viszont még nem fejezte be. Minoo látja rajta, ahogy tapogatózni próbál, keresi a megfelelő szavakat. Még mielőtt belefogna, Minoo sejti, hogy Eliasról szeretne mondani valamit, és biztosan nagyon elhibázza majd.

– Linnéa – kezd hozzá az igazgatónő. – Borzalmasan sajnálom, ami történt. Elias különleges ember volt.

Linnéa rekedt, izgatott hangon válaszol:

– Miért nem neki mondta ezt?

Az igazgatónő mozdulatlanul áll, néma csöndben. Ajkai szólásra nyílnak, de egy hang sem jön ki rajtuk.

– Szerintem jobb, ha most nem izgatjuk fel magunkat – mondja a rendőr, és oltalmazó ábrázatát az igazgatónő felé fordítja.

Linnéa feláll, és szó nélkül elhagyja a szobát.

Minoo kérdő tekintettel az igazgatónőre néz.

– Most már elmehetsz – érkezik a válasz.

Minoo visszamegy az osztályterembe a táskájáért. A székeket már felrakták a padokra. Porszemcsék örvénylenek az ablakon beeső napfényben. A helyére megy, a táskáját azonban nem találja.

– Minoo?

Minoo megfordul. Az ajtóban Max áll, kezében az ő táskájával.

– Gondoltam, majd én vigyázok rá.

– Köszönöm.

A kezük összeér, ahogy a férfi odaadja a táskát, Minoo csaknem kiejti a kezéből. A karjaiból megint kiszaladt minden erő.

Fix, hogy nem vagyok komplett, ha ilyesmit érzek, amikor nem sokkal ezelőtt valami egészen iszonyú dologban volt részem, gondolja magában.

– Hogy érzed magad? – kérdezi Max.

– Nem tudom – feleli Minoo, és meglepi, milyen könnyű volt őszintének lennie.

A férfi megértően bólint.

– Mikor annyi idős voltam, mint te, öngyilkos lett egy hozzám elég közel álló személy.

A hangja egészen nyugodt, de Minoo látja, hogy a férfi bal keze ökölbe szorul. Van a fájdalomnak egy fajtája, amely sosem múlik el.

– Nem ismertem Eliast – mondja Minoo. – Linnéa viszont igen.

Hirtelen észreveszi, hogy Max megfogja a vállát. Kezének melege szinte átsüt a lány pulóverén.

– Ha szeretnél valakivel beszélgetni, itt vagyok. Csak ezt akartam, hogy tudd.

– Rendben – feleli a lány.

Többet nem mer mondani. Úgy érzi, megbicsaklana a hangja.

– Igazán sajnálom. Senkinek nem szabadna olyat látnia, amit te láttál. Vigyázz magadra! – mondja, majd kissé még meg is szorítja Minoo vállát, mielőtt elengedné.

Minoo hirtelen azt veszi észre, hogy egész testében reszket. A rémület a mellkasába fúrja éles karmait, alig jut levegőhöz. Ki kell innen jutnia.

– Most mennem kell – mondja. – Köszönöm!

Kirohan a teremből, leszalad a lépcsőn. A napfény elvakítja, amikor kinyitja az ajtót, és kilép az iskolaudvarra. A bejárat mellett Linnéa cigarettázik törökülésben.

Minoonak hevesen ver a szíve, légszomja van, nehezére esik a beszéd. Elnéz az utcán parkoló piros autó irányába. A mamája az. Az ablakon keresztül látja kirajzolódó profilját.

– Szeretnéd, hogy elvigyünk? – préseli ki magából.

– Nem – válaszolja Linnéa.

– Biztos?

– Miért futottál?

– Hát... Nem is tudom. Muszáj volt kijutnom onnan.

Linnéa ujjaival elpöcköli a cigarettát.

– Elias öngyilkos lett – mondja aztán.

– Ezt hogy érted?

– Nem sokkal azelőtt beszéltem vele. Este átjött volna hozzám. Beszélgetni akart... – egy pillanatra megakad a mondandójában. – Előtte összevesztünk. De köztünk nem volt... Valamit el akart mondani. Csak nem kellett volna neki...

Linnéa nem fejezi be a mondatot.

Nem tudja beismerni maga előtt sem, gondolja Minoo. Hogy a legjobb barátja elhagyta. Hangosan azonban ezt mondja Linnéának:

– Miért nem szóltál erről a rendőrségnek.

– A rendőrségnek – dohog Linnéa.

Hirtelen megkeményedik a pillantása.

– Miért, nem kellene tudniuk róla? – kérdezi Minoo.

– Tudod is te, kinek mit kell tudnia! Te, aki ott punnyadsz abban a pöpec kis villában a pöpec családoddal.

Minoo tekintete összetalálkozik Linnéáéval. Elszégyelli magát. Valójában igazat ad neki. De közben arra gondol, hogy talán nem Linnéáé az egyetlen létező igazság. Minoo talán sokkal többet látott az élet napos oldalából, Linnéa pedig jobban ismeri az árnyékosat. Vajon melyik valóság az igazibb?

Linnéa gúnyosan elmosolyodik.

– Na m lesz? Nem szaladsz végre a mamád karjaiba?

Minoot hirtelen elönti a düh.

– Sajnállak – feleli, és az autó fele indul.

– Érdekel is téged, hogy velem mi van! – kiáltja utána Linnéa.