7

A szekér dülöngélve zötykölődik az úton. A lány térden áll, az imént sikerült kiszabadítania magát a fejére húzott zsákból. A reggeli levegő lehűti verejtékes arcát. Gyors pillantást vet a kocsis hajlott hátára, nagy karimájú fekete kalapjára.

Kicsit felegyenesedik, a kötéllel bajlódik. Túl keményen húzták meg a csomókat.

Az út egyik oldalán a sötét, hallgatag erdő tűnik tova, a másik oldalon tágas mezők terülnek el. A síkságon elszórtan kicsi szürke bódék húzzák meg magukat a derűs ég alatt. Keleten a pirkadati rózsás horizont felett ott ragyog a hajnalcsillag.

Minden bátorságát igyekszik összeszedni, hogy leugorjon a kocsiról. De vajon milyen messzire jut majd összetört testével, megláncolt lábaival? Túléli egyáltalán az esést? Hisz esés közben nem tudja kitenni maga elé összekötözött kezét.

De mindennél jóval erősebben visszatartja a reménytelenség.

Milyen élet várna rá, ha sikerülne is bemenekülnie az erdőbe?

Magányos élet, a kitaszítottaké. A világ végéig üldözhetik majd azok, akikben eddig megbízott. Akik becsapták, holott azt ígérték, vigyázni fognak rá.

A nap vörös korongja bármelyik pillanatban megjelenhet a látóhatáron.

Hamarosan megérkeznek.

Rebecka kinyitja a szemét. A füstszag szúrja az orrát. Erősebb, mint a tegnap reggeli.

Talpa alatt hideg a padló. A tegnapi zokniját veszi fel, egy sportmelltartót, egy ócska használt pólót, puha tréningalsót. Aztán kilopakodik a szobából, s óvatosan becsukja maga mögött az ajtót.

Bekukkant a kishúgai szobájába. Az ötéves Alma és a hároméves Moa még alszik. Rebecka a kislányok szuszogását hallgatja. Eltölti az a hatalmas szeretet és védelmező ösztön, amit olyan gyakran érez a testvérei közelében, s amitől elszáll az álmában átélt bánat és rémület.

Az előszobái órán meglátja, hogy még csak hat óra van. A mamája hálószobaajtó mögül érkező halk horkolásán, valamint a hűtőszekrény búgásán és időnkénti kattogásán kívül semmi mást nem hallani. A fivérek szobájában néma csend honol. Rebecka beköti a futócipőjét, leveszi szürke kapucnis pulcsiját a fogasról, és kilép a lakásból.

Miközben lefelé szalad a lépcsőn, máris érzi, hogy az endorfin a véráramába jutva elárasztja a testét. Amint kiér az utcára, szinte bugyborékolni kezd a túláradó örömtől. Ma megint szép az idő. A nap barátságos fényt szór a városnegyed lelombozó látványt nyújtó háromszintes téglaházaira.

Rebecka előveszi az ütött-kopott mp3-lejátszót a kapucnis pulcsi zsebéből, és felteszi a fülhallgatót.

Végigfut az utcán, aztán balra kanyarodik. Gyorsít a tempón. Ez az egyetlen eset, amikor szereti a testét. Futás közben. Amikor érzi, ahogy keresztülzúdul rajta a vér. A teste ilyenkor egy gép, üzemanyaga kalória és oxigén.

Szeretne egyszer úgy tekinteni a testére, mint ahogy Gustaf szokott, legalábbis állítása szerint. Rebecka saját szeme előtt minden porcikája az Elvarázsolt Kastély különféle torz tükreiben jelenik meg. Hatodikban kezdődött. Akkor fogyókúrázott először néhány barátnőjével. A többiek pár nap elteltével feladták, de Rebeckának meg se kottyant. Túl jól bírta. Azóta egyetlen nap sem telik el úgy, hogy át ne gondolná, mit ehet, és mennyit kell edzenie. Naponta többször összerakja a fejében az adatokat: kevés reggeli, kevés ebéd, valamivel kiadósabb vacsora egy extrahosszú futás fejében – hány kalória lesz a végeredmény?

Kilencedik osztály őszi félévében volt a legdurvább. Iszonyú keveset evett, és iszonyú jól titkolta. A hétvégéken néha képes volt magába erőltetni egy kis édességet és chipset, csak hogy a szülei gyanút ne fogjanak. Ezért ellensúlyozásképpen a rákövetkező héten még kevesebbet evett. Az egyik ilyen kompenzálós héten elájult a tornaórán. A tanár azonnal a védőnőhöz küldte, itt Rebecka félig-meddig beismerte, hogy egy kissé „elhanyagolja” az evést. De nem régóta, csak pár hete. Esküszik. És a védőnő elhitte neki. Hiszen ez a Rebecka olyan értelmes lány, nem az a fajta, akinek evészavarai lehetnek, gondolta a védőnő.

A tavaszi félévben valamelyest javult a helyzet. Aztán meg összejöttek Gustafval. Most már nem éhezteti magát, de még mindig gondol rá. A szörny, bár az idő nagy részében nyugton hagyja, vele van azóta is, a fülébe suttog, kivár.

Eléri a villanegyed határát. Előtte az Olssonék dombja, ahol minden évben meggyújtják a Walpurgis-éji máglyát. Fölfelé kaptat a hosszú, meredek lejtőn. A tetőre érve lelassít, megáll.

A szíve hangosan dobog a mellkasában. Arca forró. A fülében dübörögni kezd a zene. Leveszi a fülhallgatót.

A domb aljában folyik el a csatorna vize. A túloldalon van a templom, a temető. És a lelkészlak. Elias otthona.

Elias üres szobája. Két szülő, akik elvesztették a gyermeküket.

Ha majd kinéznek a házuk ablakán, Elias sírját látják maguk előtt, döbben rá Rebecka.

Egyszerre észreveszi, hogy sír. Mióta sírhat vajon?

Nem ismerte Eliast, és soha nem nyújtott neki élvezetet mások nyomorúsága, mint Ida Holmströmnek vagy a barátnőinek. Mégis sajog a szíve a fájdalomtól. Mert értelmetlen volt, ami történt. Mert Elias talán boldog lehetett volna végül, ha kitart egy kis ideig. És értelmetlen volt valami más miatt is, de erre nem talál szavakat.

Pulcsija ujjával letörli a könnyeket az arcáról, és megfordul.

A domb tövében áll valaki. Egy bicikli kormányát fogja. Fekete kapucnis pulóvert visel felhajtott kapucnival, az övéhez hasonlót. Rebecka nem látja az arcát, de tudja, hogy az illető őt nézi.

Egy örökkévalóságnak tűnik, míg a feketeruhás végre felpattan a kerékpárra, és elhajt. Rebecka hagyja, hogy teljenek a percek, s csak ezután veszi az irányt hazafelé.

Mire Rebecka hazaér, Alma és Moa már nyugtalanul fészkelődnek az ágyukban. Mindjárt hét óra. Rebecka hozzálát a reggelikészítéshez. Csöndben tesz-vesz, nehogy felébressze a mamáját, aki hajnalban ért haza a kórházból az éjszakai műszak után.

Kiteszi a tejet, a gabonapelyhet, a kenyeret, a savómézet az asztalra. Mióta a papa minden héten Köpingbe pendlizik, gyakran előfordul, hogy Rebecka segít reggel a kicsik elindulásánál. Anton és Oskar már iskolába jár, Alma és Moa ovis. Általában jól megy a dolog, de van úgy, hogy Hamupipőkének érzi magát, természetesen még az átváltozás előttinek. Most viszont, miközben folyton felrémlik emlékezetében a nemrég látott fekete kapucnis alak, kifejezetten jólesik, hogy valami teljesen hétköznapi dologgal foglalkozhat.

Rebecka benéz a fiúk szobájába. Oskar morogva fintorog, amint az ajtón át az előszobái fény az ágyára zúdul. Nemrég töltötte be a tizenkettőt. Megnyúlt a nyáron. Bár az arca még gyermekarc, Rebecka látja rajta, milyen lesz felnőttnek. Anton, aki mindössze egy évvel fiatalabb, nem sokkal marad le a bátyja mögött. De amikor alszanak, még mindketten úgy festenek, mint két ártatlan, védtelen kisgyerek.

Rebecka az ablakhoz megy, és kitárja a spalettákat.

Ezer oka lehet annak, hogy az a fekete kapucnis személy éppen akkor, éppen ott állt a domb alján. És ezer teljesen más oka is lehet, mint az, hogy őt követte. Csakhogy Rebeckának bármelyik más okot nehezére esik elhinni.

* * *

– Biztosan jó ötlet ma iskolába menned? – kérdezi a papa az asztalnál. Kettesben reggelizik Minooval, mivel a mama a kórházban van. A rádióban a P1-es csatorna hangjai a nagyvilág híreit taglalják. A mama nem bírja a reggeli rádióhallgatást, ezért Minoo papája mindig kihasználja, ha nincs otthon.

– Minél tovább várok, annál jobban kikészülök.

A papa megértően bólint, de valójában fogalma sincs az egészről. Ha Minoo ma itthon marad, azonnal szárnyra kap a hírverés. Esetleg arra gondolnának a többiek, hogy megbolondult. Vagy arra, hogy ő is öngyilkos lett. Aztán amikor megjelenne az iskolában, aznap körülbelül tízezerszer annyi vizsla tekintetet kellene elviselnie, mint ha már ma bemegy.

– Jobb is, ha túlteszem magamat rajta – mondja.

– Elvigyelek?

– Köszi, nem.

A papája aggódva néz rá, Minoo úgy érzi, muszáj témát váltania.

– Eldöntötted már, hogy fogtok-e írni róla?

– Egyelőre várunk, megnézzük, merre tart a dolog. Lehet, hogy kivizsgálják az iskola felelősségét az ügyben, a fiú szülei lehet, hogy ezt kérik majd. Akkor más lesz a helyzet.

Minoo megkönnyebbül. Elsősorban önző okokból. Minél hamarabb felejtődik el az egész, annál gyorsabban válhat megint névtelenné.

Fogat mos, bemegy a szobájába a táskájáért. Az ablakra néz, meghűl benne a vér, amikor a tegnap estére gondol. Az alakra, aki odakint állt.

A papa az előszobában vár, kezeit összekulcsolja az utóbbi évek során tekintélyesre nőtt pocakján.

– Biztosan mész?

– Igen, mondtam már – válaszolja Minoo, de nyomban megbánja, hogy olyan bosszús a hangja.

Odamegy a papájához, és megöleli.

Minoo gyakran félti a papáját – túl keveset alszik, túl sokat dolgozik, és vacak ételeket eszik. Az apai nagyapja, akivel sosem találkozott, szívinfarktusban halt meg ötvennégy évesen. A papa ötvenhárom. A mamája állandóan veszekszik vele ezért. A legtöbbször „beszélgetésnek” nevezett veszekedéseik fojtott hangon zajlanak, hogy Minoonak ne kelljen végighallgatnia, de a papa néha elveszti az önuralmát.

– A kórházban okoskodj! – üvölti.

Olyankor Minoo gyűlöli az apját. Ha már magával nem törődik, legalább a mama és az ő kedvéért vigyázhatna egy kicsit jobban.

– Telefonálj, ha úgy érzed – mondja a papa.

Minoo bólint, megint megöleli. Most egy kicsit még erősebben.

Minoonak nem kell belehallgatnia a pusmogásba az iskolaudvaron. Tudja, hogy mindenki ugyanarról tárgyal: Eliasról. Arról, hogy hogyan ölte meg magát. És azokról, akik megtalálták.

– Nézzétek, ott van! – mondja néhány másodikos fiú, amikor elmegy mellettük.

Belekapaszkodik a hátizsákja pántjaiba, és belép az iskolába. Lehajtott fejjel tör magának utat a túlnépesedett előcsarnokon át, amennyire csak bír, igyekszik láthatatlanná válni. Az egész iskola az aulában gyülekezik, hogy egy perc néma csenddel emlékezzenek meg Eliasról.

Pillantások és suttogó hangok követik az útján. Minden lépéssel egyre jobban elvörösödik a füle. Minoo nem bírja tovább, lerohan a lépcsőn az alagsorba, ahol az ebédlő található. Ilyenkor a személyzeten kívül senki nincs ott. A női vécé felé veszi az irányt.

Csak miután magára csukta az ajtót, akkor lélegzik fel. Az órájára néz. Ha vár még néhány percet, s azután pontosan a ceremónia kezdetére lopózik vissza az aulába, és leghátul ül le, akkor talán nem veszi észre a kutya se.

Az egyik tükörhöz lép. Megnézi az arcát.

Ezt csinálta Elias is, mielőtt... mielőtt megtette?

Ez a gondolat kísérti minden alkalommal, amikor tükörbe néz, nemsokára kényszerképzetté válik. Lehunyja a szemét, aztán kinyitja. Megpróbálja külső szemlélőként megvizsgálni az arcát, amilyennek Max látná.

Ha nem lenne az a rengeteg rohadt pattanás, egész jól néznék ki, gondolja. Legalábbis tök elfogadhatóan.

Aztán ismét elbizonytalanodik. Miképp lehetséges az, hogy az ember ennyi időt töltsön el a tükör előtt egy nap, és mégse legyen halvány fogalma sem arról, hogyan néz ki valójában?

Most felidézi azokat a pillanatokat, amikor egyedül volt Maxszal az osztályteremben. A férfi kezének a melegét. Ismét érzi ezt a meleget, szétárad az egész testében. Miért kellett elszaladnia? Mi történt volna, ha ott marad?

Nyílik az ajtó. Minoo megfordul. Linnéa az.

– Szia – köszön neki Minoo, és közben arra gondol, vajon a homlokára van-e írva, hogy mire gondolt az előbb.

– Szia – köszön vissza Linnéa, és beljebb lép.

Fekete farmernadrágot és hosszú, fekete kapucnis felsőt visel. Tetőtől talpig végigméri Minoot.

– Már megint bujdosol? – kérdezi Minootól alig látható mosollyal az ajkán.

Minoo gondolkozik rajta, hogy megharagudjon-e Linnéára, de nem megy neki. A tegnapi zord szavak – nem számítanak. Eltörpülnek a történtek súlya mellett.

– Ha lehet, felejtsd el, amit tegnap mondtam – mondja Linnéa, mintha olvasna a gondolataiban.

– Lehet, persze – rándítja meg a vállát Minoo megjátszott lazasággal. Azon töpreng, mit mondjon Linnéának. – Hogy vagy? – nyögi ki végül.

Nem a legzseniálisabb ezt kérdezni valakitől, aki a minap holtan találta a legjobb barátját egy vécén.

Linnéa arca azt sejteti, hogy valami epéset fog mondani. De végül ellágyul.

– Nem akartam ma bejönni – szólal meg halkan. – De úgy éreztem, muszáj. Eliasért.

Minoonak eszébe jutnak saját önző szempontjai, mindaz, amiért nem akart otthon maradni, és örül, hogy Linnéa nem rá néz. A lány tekintete teljesen máshol jár, mintha inkább belül, önmagában kutatna. Közben pink színű körmét rágcsálja az egyik hüvelykujján.

– Bárcsak többen ismerték volna – szólal meg Linnéa. – Olyan vicces tudott lenni. És megfontolt.

Minoo nem egészen tudja, mit is lehetne erre válaszolnia.

– Menjünk? – kérdezi egy kis hezitálás után.

Linnéa bólint, és elsőként lép ki az ajtón.

Az előcsarnok majdnem teljesen üres, csak néhány késő igyekszik az aula felé.

– Minden rendben? – kérdezi Minoo, mielőtt bemennek.

Az aulából kiszivárgó moraj egy óriási méhkaptár zúgására hasonlít.

– Nem – feleli Linnéa szigorú kis mosolyával. – De nálam úgysincs soha semmi rendben.