32

Frasse csaholni kezd, és az első csengőhangra kirohan az előszobába. A farka hozzáverődik Vanessa lábához, amikor a lány ajtót nyit Willének, aki ott áll, virágcsokorral a kezében. A haját hátrafésülte, fekete farmert és dzsekije alatt fekete pulóvert visel. Rendezett külsejű felnőttnek néz ki, aki egy kicsit kiöltözött az alkalomnak megfelelően. Vanessa majd’ elolvad. Wille összeszedte magát a kedvéért.

– Virágot is vettél?

– Ezt a mamádnak hoztam – feleli Wille, s hagyja, hogy Frasse megnyalja a kezét.

Vanessa boldogan szájon csókolja a fiút.

– Te vagy a legtutibb – suttogja, és majdnem felbotlik a kutyában, amikor visszaindul a konyhába.

A mama és Nicke már asztalhoz ültek és most várnak. Arcukat a nemtetszés rendíthetetlen maszkja mögé zárják, s ez akkor sem változik meg, amikor Wille a szobába lép. Egyedül az építőkockáival játszadozó Melvin mosolyodik el.

– Szevasz, kisöreg – mondja neki Wille viszonzásképpen, és barátságosan összeborzolja a haját.

Azután átadja a virágot a mamának.

– Sziasztok, köszönöm a vacsorameghívást – mondja.

– Vanessának köszönd. Szép virágok, kedves tőled – teszi hozzá gépiesen a mama, és leveszi a csokorról a kezei közt hangos zörgést produkáló papírt.

Wille kezet ráz Nickével, aki hátradől a székén, és egy zsarnok vigyorával néz a fiúra. Vanessa gyűlöli ezért, de egy szót se szól. Ez a vacsora meg fogja mutatni, hogy ő már felnőtt, higgyen a mama vagy Nicke bármit.

A mama a szekrényekben kutakodik egy megfelelő váza után. Mikor megtalálta, teletölti vízzel, és beleteszi a virágokat. Gerberák, Vanessa kedvencei. Úgy néznek ki, mint a rajzfilmek virágai.

– Nagyon szépek – mondja a mama, és a vázát a terített asztalra állítja.

– De örülök – – feleli Wille.

Aztán teljes csönd lesz a konyhában. Vanessa örül, hogy van mit csinálnia. Felhúz egy pár fogókesztyűt. A sütőből kiáramló forró levegő az arcába csap, amikor kinyitja a sütő ajtaját. A lasagnéhoz használt sütőforma annyira forró, hogy a kesztyűkön keresztül is éget. Vanessa összeszorítja a fogát, nehogy valami cifra káromkodás szaladjon ki a száján, aztán sebesen lerakja a formát, az kisebb puffanással landol a tűzhelyen.

– Milyen jó az illata! – mondja Wille.

– Vanessa egész nap a sütő mellett állt – jegyzi meg a mama. – A lányok is itt voltak, besegítettek.

– Nem is sejtettem, hogy tudsz főzni – mondja Wille Vanessának.

– Én sem – feleli Vanessa, miközben egy szeletelőkés segítségével hozzálát az étel szétosztásához.

A sütőforma peremén még bugyborékol és gőzölög az étel, a sajt a tetején épphogy sötétbarna, ahogy kell, ám a kés váratlanul kemény ellenállásba ütközik. Vanessa reméli, hogy egyszerűen csak a kés életlen. A lasagne rengeteg időt töltött a sütőben.

Előveszi a salátaszedőt a fiókból, és beleteszi a salátába.

– Nagyon szép lakás – mondja Wille.

Tipikus felnőtt megjegyzés. Vanessát meghatja Wille eltökélt próbálkozása, amivel igyekszik elindítani valamilyen asztal körüli beszélgetést, de a mama és Nicke semmi segítő szándékot nem mutat.

– Hát igen, van fedél a fejünk fölött – ennyire telik a mamától.

– Ugyan, nagyon szép. Nagyon klassz tapéták...

Wille hangja elhal a mondat végén.

Szerencsére Melvin nyafogni kezd, hogy éhes. A mama beemeli az etetőszékbe, és közli, hogy elkészült a vacsora. Melvin tapsol, mindenki nevet, bár kissé mereven, mégis megkönnyebbülten, mivel van, aki szórakoztassa őket, tehát nincs szükség rá, hogy egymással beszélgessenek.

Végül a gőzölgő lasagnés sütőforma is az asztalra kerül. A saláta, a kenyér és a vaj mindenkitől elérhető távolságban helyezkedik el. Vanessa leül a székére. Az első adagot Willének tálalja. Mégiscsak ő a vendég.

– Igazán finom lehet, gusztusosan néz ki – mondja a mama, amikor Vanessa felé nyújtja a következő darabot.

– Te nem fogyózol, Jannike? – kérdezi Nicke. Vanessának ismét le kell küzdenie magában a késztetést, hogy rá ne ordítson a férfira.

Idegesen nézi Willét, mikor a fiú az első falat lasagnét a szájához viszi. Rémületére ropogós hangot hall, amint Wille rágni kezd. A fiú furcsa képet vág. Vanessa nem tudja eldönteni, hogy azért, mert túl forró a tészta, vagy mert olyan undorító.

– Arra gondoltam, koccinthatnánk az eljegyzésünkre – javasolja. – Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan boldog ettől, mint én és Wille. De remélem, megváltozik majd a véleményetek.

A mama felemeli a borospoharát. Egy mosoly fut át az arcán, mintha le akarná tudni a kötelességét.

– Egészségetekre – mondja aztán.

Nicke meglengeti a söröspoharát a levegőben. Aztán nagyot kortyol, s elfojt egy büfögést, az így aztán összezárt ajkai közül pöfög elő.

Wille üdítőitalt iszik, mint Vanessa, mindezt azért, hogy jól nevelt fiatalembernek tűnjék. Vanessa iszik egy kortyot, és az asztal fölött összenéz Willével. A fiú óvatosan rágcsál, és közben visszamosolyog Vanessára. A hangulat egyre nyomasztóbb. Ez még Melvin figyelmét sem kerüli el. Csöndben üldögél az etetőszékében, és az előre felaprított ételben turkál a kis villájával.

A mama és Nicke a tányérjukat bámulják evés közben, mintha valami nagyon érdekes lenne ott, például egy kukucskálólyuk, amelyen keresztül ellátnak egészen Kínáig. Az evőeszközök természetellenesen erős hangot adnak, amikor a tányérokhoz érnek.

Nyisszentés. Karc. Csikorgás. Nyisszentés. Karc. Csikorgás. Karc. Nyisszentés.

Vanessának semmi étvágya, de azért vág magának egy kis téglalapnyi lasagnét, és bekapja.

A tésztadarabok kemények és rágósak, mint az olvadt műanyag, mely hűlés közben fokozatosan újra megszilárdul. És nyoma sincs benne az íznek. Ez a kompozíció az ízek világában a szürke szín megfelelője. Vagy a bőrszínű drappé.

– Ez egyszerűen ehetetlen – szakad ki belőle, és ellöki magától a tányért.

– Miket mondasz, nagyon finom – mondja Wille.

– Mmm – mondja a mama teli szájjal.

– Én még kérek repetát – teszi hozzá Wille.

Nicke egy szót se szól. Odamegy a hűtőhöz, kivesz egy ketchuposflakont, és majdnem teljes tartalmát a tányérjára önti.

– Aha – mondja aztán. – Mivel is foglalkozol mostanában, Wille?

Wille Vanessára sandít. Mindketten tudják, hogy Nicke tudja, hogy Willének nincs munkája.

– Nehéz munkát találni ebben a városban.

– El tudom képzelni. Ugye, nem végezted el a gimnáziumot? – kérdezi Nicke.

– De azt elvégeztem – feleli Wille.

Kínosan érzi magát, hallatszik a válaszán. Annak idején egy hajszálon múlt, hogy elbukjon. Vanessa azt kívánja, bárcsak mellette ülhetne, hogy megszorítsa a kezét az asztal alatt. A mama megköszörüli a torkát.

– Sirpa hogy van?

– Jól, köszönöm. A nyakával volt egy kis probléma.

– Ó, de sajnálom – feleli a mama.

Vanessa fejében megfordul, hogy vajon ő és a mamája ugyanarra gondolnak-e ebben a pillanatban. Arra, amit Vanessa mondott neki, hogy inkább azt szeretné, ha Sirpa lenne a mamája.

– Nagyon nehéz az a munka – folytatja aztán a mama. – Néha szinte azt hiszi az ember, hogy a közért az otthona. Bármikor arra járok, mindig ott ül a pénztárban.

– Igen, nehezebb, mint sokan gondolnák – mondja Wille.

Nicke egész idő alatt nyílt megvetéssel szemléli Willét. Most a mama felé fordul, és higgadtan így szól hozzá:

– Hát persze, hogy megállás nélkül dolgozik. Egy felnőtt fiúgyermeket kell eltartania. Egy egészséges, erőtől duzzadó srácért kell meggebednie.

Az asztal körül beálló sűrű csöndre Melvin is felfigyel, abbahagyja a játszadozást a tányérjára rakott étellel. Felnéz. Tágra nyílt szemei mindent látnak, mindent értenek.

– Ezt azért nem kellett volna – mondja a mama Nickének.

Bár nem túl meggyőző a hangja. Nem azt fejezi ki vele, hogy „igazságtalan volt ezt mondanod, nem értek veled egyet”, hanem inkább azt, hogy „ilyet nem mondunk ki hangosan”.

– Mint már említettem – szól hozzá Wille –, nem valami könnyű ebben a városban munkát találni.

– És? Megakadályoz valami abban, hogy elköltözzél? – kérdezi Nicke. – Igen?

Aztán elégedett pillantást vet Vanessára, de Vanessa kerüli a tekintetét, Willére néz. Ők ketten összetartoznak. Még soha nem érezte ilyen egyértelműen. Ők az egyik oldalon, a másikon – velük szemben – a világ. És tényleg miért üljön itt, mint egy jó kislány vagy udvarias felnőtt, mikor az úgynevezett felnőttek az asztal körül gonosz, agresszív gyerekekként viselkednek?

Wille virágcsokra egyszerre olyan elszomorító látványt nyújt az asztal közepén.

Vanessa Nickéhez fordul.

– Nem tudnál végre egyszer úgy viselkedni, mint egy tisztességes ember?

– De kicsim, ne kezdj el veszekedni – mondja a mama, és közben úgy néz Vanessára, mint minden gond és baj okozójára.

Vanessát elönti a düh. Nem tudja többé visszatartani. Ez már túl sok az igazságtalanságból. Ez már elviselhetetlen.

– Bocsáss meg, de valószínűleg elkerülte a figyelmedet, hogyan viselkedik Nicke egész vacsora alatt. Aztán meg persze amint neheztelni merészelek, én leszek a veszekedés kirobbantója.

– De Vanessa...

– Mindig vele értesz egyet! Szuper kis csapat vagytok! Te meg Nicke. Hibátlan emberek, tökéletesek. Én meg egy borzadály, egy veszekedős, elviselhetetlen perszóna.

– Vendégünk van, ha nem vetted volna észre – feleli a mama.

– Ja, értem. Most bezzeg jól jön, hogy a vendégre hivatkozhatunk. De amikor Nicke cseszegeti az én vőlegényemet, akit azért hívtam ide, hogy a ti társaságotokban ünnepeljük meg, hogy eljegyeztük egymást, azzal semmi bajod sincs, igaz?!

– Nem ezt mondtam.

A mamának mindenre ez a válasza. „Nem ezt mondtam.” És utána az a szomorú pillantás. A mama azt hiszi, hogy az a legokosabb, ha semmivel kapcsolatban nem foglal állást, ha semmit nem mond ki kerek perec, csak sejteti, mire gondol. Mert így eljátszhatja az ártatlan vádlottat, amikor valaki a falhoz állítja.

– A csudába veled! – kiáltja Vanessa. – Mi a szarnak főztem ezt az undorító kaját, minek hívtam ide Willét, hogy voltam képes azt hinni, hogy megváltozik bármi is, mikor már jó előre eldöntötted magadnak, hogy mit képviselsz?!

A mama nagy szemeiben csak sértődöttség csillog.

– Itt gubbasztasz és halálba sajnálod magadat – folytatja Vanessa. – Pedig én vagyok, akinek nem volt más választása, mint hogy elviselje a lúzereket, akiket hazacipeltél magaddal. Wille sokkal jobb, mint bármelyik azok közül a pasik közül, akikkel valaha összeakadtál. És ezerszer jobb annál...

Nicke felé bök anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatná.

– Netta méjgesz – csatlakozik Melvin a beszélgetéshez.

– Aha, mérges vagyok – mondja Vanessa, s a kisöccsére néz. – És majd te is az leszel, ha nagy leszel, és kezdesz rájönni, milyenek a szüleid.

– Talán jobb, ha én most elmegyek – szólal meg Wille.

– Te csak ne menj sehová – ellenkezik Vanessa. – Én is itt lakom.

– Willével értek egyet – mondja Nicke. – Legjobb, ha most hazamegy.

– Nem, a legjobb az volna, ha te tűnnél el!

– Na, most már aztán elég legyen, az istenfáját! – bőgi el magát Nicke, és öklével az asztalra csap.

Melvin sírva fakad, Vanessa odarohan hozzá, hogy a karjába vegye, de a mamája megelőzi, kiemeli az etetőszékből, kis arcát a melléhez nyomja, megsimogatja a fejecskéjét. A kisfiú sírása vonyításba csap át, hosszú, szívszaggató és – az igazat megvallva – fülsértő sikolyok hagyják el a torkát.

– Jól van, jól van – vigasztalja a mamája, miközben vádlón néz Vanessára.

– A francba, nem én ijesztettem meg!

– Elég legyen most már, Vanessa! – mondja a mama. – Wille, legjobb, ha hazamész.

– Viszlát! – köszön el Nicke, és gúnyosan vigyorog. – Találkozunk lent az őrsön! Ha jól sejtem.

– Köszönöm a vacsorát – feleli Wille.

Betolja maga után a székét, aztán a tányérját a mosogatópultra teszi.

– Veled megyek – mondja Vanessa.

– Nem mész sehová, amíg meg nem beszéltük ezt a dolgot! – kiált rá a mamája, hangerejével lekörözi Melvin süvöltését.

Vanessa a mamája szemébe néz, vegytiszta gyűlölet árad szét a testében.

– Menj a pokolba! – feleli neki.

Kimegy az előszobába, Wille már a cipőjét húzza. Vanessa is felveszi a sajátját, közben magára kapja a dzsekijét, és a táskájáért nyúl.

– Ha most elmész, vissza se gyere! – ordítja a mama.

– Nem is jövök! – ordít vissza Vanessa.

– Netta nem med el! – óbégat Melvin.

Vanessa szeretné befogni a fülét. Nem akarja hallani Melvint. Túlságosan szereti ahhoz. De most inkább megkeményíti a szívét.

Wille sarkában lefelé szalad a lépcsőn. Látja a fiú tarkóját. Arra gondol, hogy talán végleg elhagyja az otthonát, talán sosem jön vissza többet. Megpróbálja bebeszélni magának, hogy van értelme megtennie, hogy érdemes, Wille miatt.