38

Amikor Minoo kicsi volt, decemberben mindig úgy érezte, hogy a hónap soha véget nem érő, lassú vánszorgással közeledik a karácsony felé, mintha sosem akarnának elérkezni az ünnepek. Most viszont szinte rohannak a napok.

A félév során Minoonak szörnyű érzése támadt, mely egyre erősödött benne. Lemaradt a tanulással. Az osztályzatain nem lehet még észrevenni – de mintha nem sok választaná el attól, hogy lerontsa őket. Most meg próbál annyit behozni a lemaradásból, amennyit csak lehet. Egyfolytában a könyveket bújja, kávéval, édességgel és kólával felszerelkezve próbál ébren maradni, hogy minél rövidebb idő alatt magába szívjon minden információt. Az utóbbi időben mindennap kávéval megtöltött termoszbögrét hord magával az iskolába, hogy brillírozni tudjon az első órákon, s hogy el ne aludjon rögtön, arcával a padot borító hűs műanyag lapra borulva.

Az aulában félévzáró karácsonyi ünnepséget tartanak. Ida szólót énekel – Viktor Rydberg megzenésített versét, a Ragyog a tó, a part-ot –, mindezt olyan nyálas, soult imitáló siránkozással, amitől egy normális publikum nézőinek az arca úgy égne, mint a Reichstag. Ida azonban fergeteges tapsot kap, ragyog, mint a nap, miközben Ove Fost, a biológiatanár diszkréten elmaszatol a szeme sarkában egy könnycseppet.

Az igazgatónő rövid beszédet tart a közelgő új esztendő kínálta lehetőségekről, az újrakezdésről. Mindenki veszi a lapot, tudják, hogy tulajdonképpen Eliasról és Rebeckáról van szó, arról, hogy meg kell próbálniuk továbblépni, és maguk mögött hagyni a történteket. Minoo önkéntelenül Linnéát keresi a szemével. De Linnéa nincs jelen. Minoo rájön, hogy a Luca-nap estéje óta nem látta. Az is lehet, hogy azóta egyszer sem jött iskolába.

Az ünnepély után az osztályteremben gyülekeznek, ahol Max kiosztja a félévi értékelőket és osztályzatokat. Amikor átnyújtja Minoonak a borítékot, ugyanaz a személytelen mosoly jelenik meg az arcán, mint mostanában mindig.

A titkos egyetértést, mely sosem hiányzott, ha szemük összevillant, most mintha elfújták volna. De létezett-e egyáltalán? Vagy csak Minoo képzeletének játéka volt ez is?

De hát megcsókolt.

Milliószor végiggondolta ezt – mint valami mantrát, melyet annyiszor elismételt már, hogy az kezdi elveszteni a jelentését. Legsötétebb pillanataiban még az is fölmerül benne, hogy a Max házában töltött este egy az egyben képzelgés volt. Pszichózis, melyet az iskolai teljesítménykényszer, a halálos természetfölötti fenyegetés stressze idézett elő, valamint az a mérhetetlen mennyiségű fantáziálás, melyben Minoo egy tanára közbenjárásával veszíti el szüzességét...

Minoo a mögötte ülő Anna-Karinra sandít, aki épp most bontotta ki a borítékát.

– Na, milyen lett? – kérdezi nem titkolt kíváncsisággal.

Anna-Karin egy pillanatig tétovázik, mielőtt válaszolna.

– Kitűnő minden tárgyból. Mindegyikből. Még tornából is.

És melyiket érdemled meg igazából? Minoonak kedve volna faggatózni, de inkább szótlanul mosolyog.

– Gratula – mondja.

– Köszi – motyogja Anna-Karin.

Minoo kalapáló szívvel bontja föl a borítékot. De minden olyan, mint lenni szokott. Csak a tornaórai eredmény rosszabb Anna-Karinénál, de azt úgysem veszik figyelembe az átlag kiszámításakor.

Minoo elsők között hagyja el a termet. Egy „Kellemes karácsonyt!” sem bök oda Maxnak. Nem bírna elviselni még egyet abból az üres mosolyból. Amikor kiér az udvarra, és meglátja a mamája autóját a kerítés túloldalán, nyomban intenzív honvágya támad. Amint hazaérnek, bevonul majd a szobájába, karácsonyi ajándékokat csomagol, teletömi magát mézeskaláccsal...

A kerítésnél Gustaf áll.

A fiú mozdulatlan, őt nézi.

Minoo igyekszik eltűnni a szeme elől. A mama boldogan rádudál, Minoo visszainteget. Muszáj elhaladnia Gustaf mellett, hogy eljusson az autóig.

Gustaf nem tudhatja meg, hogy tudod. Tégy úgy, mintha mi sem történt volna, beszéli be magának Minoo. Ez csak Gustaf. A régi jó Gustaf Åhlander. A helyes focista fiú.

Aki szövetségre lépett a démonokkal.

Minoo erőt vesz magán, úgy lépdel, mint rendesen. Sietősen, de mégsem annyira. A szíve viszont úgy ver a mellkasában, mintha maratoni futna.

Gustaf teljesen hétköznapi jelenség fekete posztókabátjában, fehér sapkájában. Minoo ettől valahogy még jobban megrémül. Mivel Rebecka ebben a fiúban bízott meg a világon a legjobban. Benne, aki lehajította őt az iskola tetejéről. Pontosan így festhetett akkor is.

– Szia – köszön neki Gustaf, és melegen elmosolyodik, amikor Minoo elhalad mellette. – Kellemes karácsonyi ünnepeket!

– Kellemes karácsonyt! – hápogja vissza ijedten Minoo.

Minden önuralmára szüksége van ahhoz, hogy ne rohanva tegye meg az utolsó lépéseket az autóig.

Karácsonyoznak. Csak ők, hármasban – a mama, a papa és Minoo. Ez a karácsony sem tér el a többitől, a megrögzött szokások szerint zajlik minden. Karácsony első napján jó sokáig alszanak. Aztán 1990-es évekbeli „Lehet egy kérdéssel több?”-et játszanak, és a papa szokásához híven alaposan felbosszantja magát a kvízjáték rosszul megfogalmazott kérdésein. A játék után Minoo felmegy a szobájába, és az ajándékait nézegeti. Legjobban egy hatalmas méretű, gyönyörű kivitelezésű könyvnek örül, mely a preraffaeliták festészetét mutatja be.

Pontosan az, amire vágyott.

Elhelyezkedik az ágya fejrészénél, bekucorodik a nagy tarka párnák közé, s a könyvet a térdére teszi. Óvatosan lapozni kezd. Letűnt idők öltözékét viselő, sápadt, komoly arcú nők és férfiak jelennek meg a lapokon. Minoo megáll az Ophélia című festménynél – a fehér ruhás lány képénél, aki a hátán fekszik egy folyóban, a víz színén, nem sokkal halálos alámerülése előtt. A kép felmérgesíti Minoot. Ophélia olyan édes látványt nyújt, van valami erotikus ebben a képben. Mintha bármi édes báj vagy szexi kisugárzás lenne abban, hogy Hamlet szerelme vízbe fojtotta magát, miután mindenki, akiben valaha megbízott, becsapta őt vagy meghalt.

Minoo továbblapoz a könyvben, s mikor Rossetti Perszephonéjához ér, szinte hipnózisba esik a kép láttán.

Íme, a lány. Így nézett ki Max szerelme, aki öngyilkos lett. Minoo tisztában van vele, hogy az emberi psziché rendkívül komplikált, s hogy sem egyszerű válaszokra, sem egyszerű megoldásokra nem bukkanhatunk benne. Mégis. Egy része képtelen megérteni, hogy lehetett ennyire boldogtalan valaki, akit Max kitüntetett a szerelmével.

Lerakja maga mellé a könyvet. Behunyja a szemét. Ismét lepörgeti magában az eseményeket attól az estétől kezdve, melyet Max házában töltött, de most más irányt vesz a történet. Max nem szakítja félbe a csókot, hanem folytatja, egyik kezét Minoo pulcsija alá csúsztatja, le egészen a lány melléig.

Valahogy mégsem megy. Nem tud eléggé ellazulni, elveszni ebben a fantáziában. Úgy érzi, mintha figyelné valaki, mintha belenézne az agyába, és látná ezt a kizárólag „felnőtteknek szóló” filmet, ami éppen peregni kezd.

Minoo fülel. A mama odalent csörömpöl a konyhában. Rosszkedve van, tisztán kivehető a zajokból, ahogyan a tiszta edényeket kiveszi a mosogatógépből. A szülők kicsivel korábban azon vesztek össze, hogy a másik meglátása szerint mindketten túlhajtják magukat. Erre a papa elmen a szerkesztőségbe, hogy átnézze az összes ünnepek után nyomdába kerülő anyagot.

Minoo felkel az ágyról, a fürdőszobába megy. Ránéz a régi Engelsfors-térképre, melyről a Mocsárbánya a vérvörös hold éjszakája óta csodás módon eltűnt. Minoo lófarokba fogja a haját, mielőtt a mosdókagyló fölé hajol. Habbal keni be az arcát, azután lemossa az arclemosót, utoljára jéghideg vízzel öblíti le az arcbőrét, s még egy ideig vizsgálgatja magát a tükörben.

Fekete árny repül el mögötte hangtalanul, s eltűnik a fürdőszobaajtón át. Alaktalan. Akár füstfelhő is lehetne, vagy egy olyan folt, mint amilyeneket akkor lát az ember, ha előtte erősen megdörzsölte a szemét.

Kikukucskál a sötét folyosóra. Nem lát semmit.

Képzelődés, nyugtatgatja magát. Puszta képzelődés.

* * *

– Szép karácsonyt, csajok! – üvölti Vanessa.

Feltekeri a számítógéphez kapcsolt erősítőn a hangerőt, aztán felmászik az asztalra, kinyújtja a kezét, hogy felsegítse Evelinát és Michelle-t. Majdnem felbotlanak egymásban tánc közben. Vanessa az egyik tenyerét a plafonhoz nyomja, így legalább meg tud támaszkodni. A pólója jóval a köldöke fölé csúszik, ahogy a zene lüktetésére a testét hintáztatja. A cipője sarka gödröt váj Jonte konyhaasztalának olcsó fenyőből készült asztallapjába.

Vanessa és Evelina egymáshoz közel táncolnak, Michelle lemegy guggolásba, aztán megrázza a fenekét, és újra felemelkedik. A pasik szeme kocsányon lóg, Vanessa viszont nagy ívben tojik rájuk. A barátaira figyel, a két legjobb barátjára a világon.

Egy régi Beyoncé-Jay-Z-nóta a következő, mindhárman boldog, eksztatikus visításban törnek ki. Vanessáék nappalijában táncoltak rá kicsi korukban – náluk lehetett a legnagyobb hangerővel hallgatni a zenét –, a mama is annyira csípte ezt a számot, hogy gyakran bejött a szobába, és beállt közéjük táncolni. Akkoriban Evelina és Michelle szerint Vanessának volt a világon a legászabb mamája. Annak idején Vanessa sem gondolta másképp. Persze ez „N. E.”, azaz Nicke előtt történt.

A Vanessát elárasztó örömbe némi üröm vegyül, amikor eszébe jut a mama. Ez volt az első karácsony, amit egymástól távol töltöttek.

– Nessa! – ordítja túl Evelina a zenét. – Mi a helyzet?

Vanessa felnéz, meglátja Evelina mámoros tekintetét. Ha valakinek meg kell értenie, hát Evelina az az ember. Mióta a szülei elváltak, az ő mamája nagyjából minden Engelsforsban fellelhető barommal randizott már. Hetedikben Evelina néhány hónapig Vanessáéknál lakott, miután Evelina mamájának éppen aktuális hercege felajánlotta, hogy zuhanyozás közben beszappanozza Evelinát néhány nehezen hozzáférhető helyen. A ferdültségnek ez a szintje azért még Nickét is messze felülmúlja.

Igen, Evelina megértené. Michelle is, ami azt illeti. De hagyjuk még, hadd érjen be a dolog.

– Kurva jó! – üvölti vissza Vanessa ragyogó mosollyal.

Minden rosszat el akar felejteni, szeretne úgy ünnepelni, mintha nem lenne holnap. Ráadásul nem kizárt, hogy valóban nem lesz. Szóval nem árt belehúzni. Amikor Michelle átnyújt nek egy doboz sört, rögtön kiissza. Az üres dobozt úgy hajítja át a szobán, hogy Luckyt eltalálja a hátán.

Bal kezén megcsillan a gyűrű.

Hamarosan minden rendbe jön, gondolja. Minden rendbe jön.

Wille kiválik a csoportból, s az asztal mellé áll, Vanessa alá. A szemhéja nehéz, kicsit furán vigyorog. Vanessa leguggol, meginog egy pillanatra, aztán a kezébe veszi a fiú arcát, és hosszan megcsókolja. Willenek dohány- és alkoholíze van, amikor nedves meleg nyelve bent jár a szájában. Vanessa az asztal szélére ül, a lábát összekulcsolja Wille körül, és magához húzza a fiút. Aztán karjaival átöleli a nyakát. Lassú, nyugodt, sosem hallott dallam száll a hangszórókból.

– Eszeveszettül dögös vagy – suttogja Wille.

Meleg lehelete Vanessa füléből továbbterjed a lány egész testébe. Beszívja Wille alsó ajkát, aztán beleharap. Wille elneveti magát.

– Viselkedj! – suttogja, és lecsúsztatja kezeit a lány fenekéig.

– Elmegyünk valahova máshova? – kérdezi Vanessa.

Wille nem felel. Leemeli Vanessát az asztalról. Átölelik egymást, A dallam csak egyre duzzad, már betölti az egész szobát, ők átölelik egymást.

I’ll protect you from the hooded claw, keep the vampires from your door…^[9]

A zene, mint egy buborék, úgy zárja körül őt és Willét, mindenki más eltűnik a háttérben. A világon semmi más nem érdekes, csak az itt és a most, csak egymáshoz tapadó, meleget árasztó testük.

... my undying, death defying love for you, envy will hurt itself, let yourself be beautiful...

– Le kéne lépnünk innét – suttogja Wille a fülébe. – Hagyd a sulit a francba. Elhúzunk Thaiföldre. Nem hinném, hogy ott túl sok pénzre van szüksége az embernek. Fekhetnénk a tengerparton egész nap. Éjszaka dughatnánk és füvezhetnénk. Csak te meg én. Semmi más nem kell.

Vanessa sosem járt még Thaiföldön, mégis tisztán látja maga előtt: fehér homokpart, ragyogó kék tenger, Wille napbarnított teste, nincs többé vacogás. Lelépni, itt hagyni mindent, a mamát, a félelmet, a mágikus könyveket, az ólomsúlyú felelősséget. Miért is ne? De tényleg?

A dal hirtelen félbeszakad, valaki újra elindít egy hiphopszámot.

– Gyere – suttogja Vanessa, kézen fogja Willét, és elindul vele, fel az emeletre. A válla fölött visszanéz, látja, hogy Evelina és Michelle még mindig az asztalon táncolnak. Ropják a híres csúnya-táncot, de még így is nagyon vonzóan néznek ki. Lucky egy kék hajú lánnyal smacizik, Linnéa egyik barátnőjével. Linnéa viszont nincs sehol.

– Szeretlek – mondja Wille, amikor leheverednek Jonte ágyára.

Vanessa letépi magáról izzadt pólóját, közben Wille sietve kigombolja a lány farmerét, lehúzza a combjára, aztán lejjebb, a vádlijára, egy ideig harcol, hogy kiszabadítsa a lány lábfejeit a nadrágszárból Aztán lehúzza magáról is a pólóját, és lefekszik Vanessa mellé.

– Komolyan gondolod? – suttogja Vanessa.

– Hogy szerelmes vagyok beléd?

– Hogy elhúznál velem, csak úgy.

– Holnap indulunk – suttogja Wille kissé galuskásan. – Bepakolnunk sem kell, ruhára nincs szükség.

Megpróbálja letolni magáról a saját farmernadrágját is, a művelet közben leesik az ágyról. Vanessa nevet, felsegíti. Megcsókolja, kezével megsimogatja az alsóneműjén keresztül. Wille felnyög, letekeri róla a bugyiját, a mellét csókolgatja, a hasát, aztán halad lefelé.

Vanessát nem érdekli most sem a múlt, sem a jövő. Egyedül Wille számít, aki mindent elfeledtet vele.

Később Wille elmegy, hogy keressen magának egy kis sört. Vanessa felöltözik, a trikójának cigarettaszaga van. Bemegy a fürdőszobába, pisil és újrasminkeli magát. A mosdókagyló alatt félig teli borospalackot talál, nagyokat húz belőle, miközben rendbeszedi magát. Néhány teátrális csókot dob a tükörképének, pózol, megmutatja magának a cicijét, vihog. Kezd rendesen berúgni.

Amikor Vanessa kinyitja az ajtót, Linnéa áll odakint. Egyik vállával a falnak támaszkodik és cigarettázik. Rövid fekete ruhát visel, fűzőszerű felsőrésszel, a lábán neccharisnya és bakancs. Hosszú fekete frufruja alól kivillannak erősen festett szemei. Egy ideig méregetik egymást.

– Elég lerobbantnak tűnsz – mondja Linnéa végül, és sanda mosoly jelenik meg az ajkán.

– Kösz a bókot – feleli Vanessa, és ő is vigyorog.

Váratlanul érinti a találkozás fölött érzett öröme, úgy látszik, ez az este egyetlen végtelen szeretetáradás. Az is megfordul a fejében, hogy valaki talán ecstasyt rakott abba a borba.

– Lerobbant, de csini – teszi hozzá Linnéa.

– Te is csini vagy – mondja Vanessa. – Viszont nem tűnsz lerobbantnak.

– Ó, csak belül vagyok az – mosolyog Linnéa.

Vanessa nem tudja megállapítani, hogy vajon Linnéa is be van-e rúgva. Valószínűleg az a típus, akin sosem látszik.

– Igen, hát eléggé... kemény volt ez a pár nap – mondja Linnéa. Vanessában felmerül, hogy talán ily módon próbál bocsánatot kérni, amiért úgy viselkedett, mint egy vérszomjas őrült.

Linnéa nevet, nevetés közben előbukkan tökéletes fogsora.

Vazeg, tényleg iszonyú jól néz ki, gondolja Vanessa.

– De nem hülyeségből mondtam! – folytatja Linnéa. – Az igazgatónőben nem bízhatunk. Egyszerűen nem tud minket megvédeni.

Vanessa Linnéa karjára teszi a kezét, belebámul a sötét szemekbe. Úgy érzi, mintha kicsit bandzsítana. A jó életbe! Nem szabadott volna meginnia azt a bort. Linnéának viszont nem szeretné elárulni, milyen részeg, mert akkor Linnéa soha többé nem venné őt komolyan, pedig most egy nagyon fontos dolog elmondására készül.

– Lehet, hogy igazad van. De most nem számít. Össze kell tartanunk. Megígértük egymásnak.

Linnéa karja hűvösnek tűnik a keze alatt. Vanessa hirtelen megijed, hátha izzad a tenyere. Elveszi tehát a kezét Linnéa karjáról, ettől azonban majdnem elveszti az egyensúlyát és elesik.

– Apropó – mondja Linnéa. – Nem csak mi ketten vagyunk itt ma este.

Vanessa nem érti, miről beszél.

– Bizony! Még egy banya van a házban – suttogja Linnéa eltúlzott színpadiassággal. Aztán valamivel komolyabban hozzáteszi: – Talán nem ártana, ha megnéznénk, miben sántikál.