54

Mindannyian Nicolaus konyhaasztala körül zsúfolódnak. Nicolaus a mosogatópultnak támaszkodik, és szórakozott mozdulatokkal simogatja a Macskát.

Minoo idegességében olyan magasra húzza a vállait, hogy szinte fülbevalónak nézné őket az ember. Előredől, kezét az asztallapon tartja. Erősnek kell lennie. El kell mesélnie. Az asztal felett egymásra pillantanak Anna-Karinnal. Anna-Karinnak is fel kellett fednie a titkait a többiek előtt.

Minoo fejben többször elgyakorolta, mit fog mondani. Próbálta összeszedni a bátorságát. Leküzdeni a szégyenét, amiről valamennyire tudja, hogy nem kellene ilyet éreznie. De mit segít a tudás, ha az érzés olyan nyilvánvaló?

Most pedig mindenki őt nézi.

– Max az – szólal meg. – Max a gyilkos.

Egyáltalán nem így akarta kezdeni.

– Max? – kérdezi Anna-Karin.

– Milyen Max? – szól közbe Vanessa.

– A vezető tanárunk – feleli Anna-Karin. – Matfizes.

– Az a jóképű? – kérdezi Ida.

– De hogy lehetséges, hogy ő? – faggatja tovább Minoot Anna-Karin.

És Minoo lesütött szemmel mesélni kezd. Maxról, Alice-ról, a festményen látható nőről, a Maxnál töltött estéjéről, a csókról a viaduktnál, Gustaf másolatáról, mely egész végig Maxot takarta, és mindarról, amit Max beismert az osztályteremben.

Egyetlen dolgot nem említ, a neki szánt tervet, amiről Max is beszélt. A démonok vele kapcsolatos tervéről nem szól a többieknek. Mert olyan iszonytató.

– Hogy lehettél ennyire hülye? – teszi fel a kérdést Vanessa.

– Nem tudtam – dadogja Minoo. – Tegnapig nem tudtam...

– Nem erre gondolok – szakítja félbe Vanessa. – Az igazságszérumról beszélek! Bármi megtörténhetett volna! Hogy vetted a bátorságot, hogy egyedül próbáld ki rajta?!

– A saját felelősségemre tettem – feleli Minoo.

– Aha. Nehogy fölöslegesen le kelljen leplezned a kis titkotokat előttünk.

Minoo nem tudja, mit válaszoljon.

– Gustafot is akkor csókoltad meg, amikor már egy ideje mind azt gyanítottuk, hogy ő a gyilkos – egészíti ki Linnéa. – Nem így van?

– Gustaf csókolt meg engem, én viszont ellöktem magamtól.

– De egy másodpercre azért tetszett – mondja Linnéa. – Bár Gustafot hitted a gyilkosnak, tetszett neked a dolog.

– Ilyet nem mondtam.

– Nem volt rá szükség, hogy elmondd.

Linnéa élve boncolást végez rajta. Minden porcikáját feltartja a fénybe, hogy megmutassa, milyen visszataszító, milyen beteg lelkű ez a Minoo.

– Na, most már azért leállhatnál, a jó életbe! – mondja hirtelen Vanessa Linnéának. – Jonte drogot adott el Eliasnak, és te, te mit csináltál Jontéval?

Minoo nem tudja, kiről beszélnek, de Linnéán azonnal látszik a hatás. Elhallgat, visszaereszkedik a székére.

– Elég legyen! – szólal meg Nicolaus. – Nem hinném, hogy bármelyikük lelkiismerete patyolattiszta lenne. Mégis tovább kell lépnünk.

– Jó, de mit tegyünk? – kérdi Ida.

– Bármit is teszünk, sürgősen cselekednünk kell – mondja Anna-Karin. – Max most már tudja, hogy Minoo tudja.

Anna-Karin megjegyzése észhez téríti a társaságot.

Egész ősszel és télen erre vártak. Gyakoroltak, felkészültek. Most véget ért a várakozás. Nem maradt idő több gyakorlásra. Ahogy Minoo a többiekre néz, nem tudja eldönteni, van-e közöttük egy is, aki készen áll a találkozásra Maxszal. A férfival, aki már két embert meggyilkolt közülük.

– Gondolom, sejtitek, mi a véleményem – mondja Linnéa. – Az efféléknek, mint ő, nem szabadna élnie. Ez az ő választása volt.

– Egyetértek – szól hozzá Ida.

– Ő is ember – mondja Nicolaus.

– Ja – mondja Linnéa. – Ő is csak egy ember. Eszerint el lehet tenni láb alól, még ha a démonok áldását is hordja magán.

– Ne ölj! – szól rá Nicolaus.

– Szemet szemért, fogat fogért – kontrázik Linnéa.

– Már elnézést, de nem ugorhatnánk át a bibliai idézeteket? Nem ölhetjük meg, és kész! – mondja Minoo.

– Neked nincs beleszólási jogod – fordul hozzá Linnéa. – Te érzelmeket táplálsz iránta.

Minoo éppen tiltakozni kezdene, amikor Anna-Karin feláll az asztaltól, és Linnéára függeszti a tekintetét.

– Soha, de soha nem fogok közreműködni egy ember megölésében – mondja. – Nem léphetjük át ezt a határvonalat.

– Kettő-kettő az állás – kommentálja a helyzetet Linnéa. – Vanessa, rajtad múlik, mi lesz.

Minoo érzi, hogy mennyire abszurd az egész. Itt ülnek, és szavazni készülnek arról, hogy megöljenek-e valakit vagy sem.

– Anna-Karin véleményét osztom – feleli Vanessa.

Linnéa az asztalt nézi.

– Hát jó. Akkor nincs más megbeszélnivalónk – mondja aztán.

– Ó, de szupcsi, megint barátok vagyunk mindannyian – szólal meg Ida gúnyos hangon egy kicsivel később.– De most tényleg!

Rajtam kívül mindenki más simán túltette magát azon, hogy Minoo egy tanárral smárolt?!

Ebben a pillanatban a Macska elnyújtott nyávogást hallat, és olyan sebesen száguld ki a nappaliba, mint egy fekete villám.

Ida feje hirtelen előrebiccen, mintha valami rendkívül érdekes dolgot vett volna észre a hasán.

Minoot áramütésszerű érzés lepi meg. Egy felismerés. Olyan ez, mint az első éjszaka a népparkban. A kezdet kezdetén.

Ida széke nyikorogva-csikorogva eltávolodik az asztaltól, a széklábak nyomot hagynak maguk után a fapadlón.

Néma csend van az asztal körül. Mindenki Idát nézi.

A szék megáll. Ida lehelete alig kivehető füstfelhőt alkot. És aztán Ida... megnő?

Nem, jön rá Minoo. A széke emelkedik a levegőbe.

– Visszatért – motyogja Nicolaus.

Ida feje felemelkedik, tág pupillákkal mered a többiekre. Hajszálvékony ektoplazmasugár folyik ki a szája sarkán.

– Lányaim. Örülök, hogy újra látlak benneteket – mondja Ida azon a puha, meleg hangon, ami nem az övé. – De nagy baj, hogy még mindig nem bíztok meg egymásban. Ha győzni akartok, a legteljesebb bizalommal kell egymás felé fordulnotok.

Sorban a szemükbe néz, Minoo úgy véli, Linnéánál egy kicsit még tovább időz.

– Együtt kell szembeszállnotok az ellenségetekkel. Egyesítenetek kell az erőtöket. Csak így győzhetitek le. A kör a válasz. A kör a fegyver.

– Ennél valamivel többet kell adnod nekik!

Nicolaus hangja szólt. A gondnok Idához lép. A kezét kinyújtja, mintha hozzá szeretne érni a lányhoz, de nem merné megtenni. Ida a szemébe néz.

– Mindössze ennyit adhatok – feleli. – És tudom, hogy pontosan ennyire van szükségetek.

– Ki vagy? – kérdezi Minoo Idától. – Ő vagy? Az a 17. századi boszorkány?

Ida Minoora néz.

– Igen. De most nincs idő több kérdésre – feleli, miközben ezzel egyidejűleg Minoo fejében is megszólal a hangja:

Engedd el.

Ida egyenesen ránéz nagy pupilláival.

Minden ezen múlik, Minoo. Engedj a szorításból.

Enyhe füstszag tölti meg a szobát.