14

A City Galéria intézménye mindazt egyesíti magában, amit Vanessa gyűlöl Engelsforsban. A kihalt üzletközpont nemcsak ronda, hanem mindenekelőtt – a kínos kudarc megtestesülése.

Hat évvel ezelőtt hatalmas csinnadrattával nyitotta meg kapuit pompás ünnepség keretei között, melyen ingyenlufikat osztogattak a gyerekeknek. Mára szinte kizárólag bezárt üzleteket talál itt az ember, valamint az alkoholisták kedvenc törzshelyét, a Sture & Co.-t. Az egész épület sötétségbe burkolózik, mivel időtlen idők óta nem cserélték ki a kiégett lámpakörtéket a mennyezeten. A Kristálybarlang több mint két év elteltével az első új próbálkozás.

Csengő hangja szólal meg, amikor Vanessa benyit az ajtón. Erős füstölőszag tölti meg a helyiséget. A falakat meleg sárgára festették, a szobában mindenütt könyvekkel, álomfogókkal, delfinképekkel, illatos gyertyákkal és rejtélyes dobozokkal megrakott polcok és asztalok állnak. És természetesen kristályok – minden mennyiségben, méretben és színben.

A pult mögött idősebb nő ül, pletykaújságot lapozgat. Bőrét agyonbarnította a nap, a fején ennek megfelelő mértékben agyonszőkített hajzuhatag. Jegesen csillogó, rózsaszínű ajakrúzst visel, a szemhéját szinte lehúzza a nehéz türkiz szemhéjfesték. Farmerruháján pici hímzett arany-pillangók díszelegnek.

Ez volna hát Mona Månstråle, Holdsugár Holda? Vanessa meg nem tudná mondani, mire számított, annyi biztos, hogy nem egy nyolcvanas évekbeli videoklip szereplőjére. Ahogy a pulthoz lép, cigarettaszag és émelyítő parfümillat csapja meg az orrát.

– Jó napot! – vág bele.

– Mit szeretnél? – hörög rekedt hangon Mona anélkül, hogy egy másodpercre felnézne az újságból.

Vanessát elönti a méreg. Ez az üzlet minden kétséget kizáróan lasszóval fogja a kuncsaftjait. Mona Månstrålének örömkönnyek közön kellene rózsaszirmot hintenie a lába elé.

– Bocs a zavarásért.

Mona Månstråle lassan leereszti az újságot, és Vanessára pillant.

– Mit szeretnél? – ismétli meg az előbbi kérdést.

– A mamám itt járt, jósoltak neki. Jannike Dahl. Ez a neve. Maga felajánlott neki egy „kettőt az egy áráért” opciót.

Vanessa a pultra rakja a blokkot, Mona felveszi, olyan lassan, mintha azt akarná jelezni, hogy eszébe sincs összetörnie magát Vanessa kedvéért. Felteszi a szemüvegét, mely eddig a nyakában lógott, majd alaposan szemügyre veszi az eléje tolt papírdarabot.

Aztán Vanessára néz, és közben hosszú, mély sóhaj hagyja el az ajkát.

Vanessa kis híján sarkon fordul. Pedig már hetek óta tervezi, hogy eljön, ma jár le az ajánlat. A mama annyira csalódott lenne. Annyira szeretné, hogy Vanessa valami kis érdeklődést mutasson az álomfejtés, az affinnáció és az aurafényképezés iránt.

– Valami baj van? – kérdezi Vanessa.

Mona horkan egyet, felkel, megkerüli a pultot. Egy okkult könyvekkel telerakott polc és egy Vanessának csípejéig érő rézsárkány között bordó bársonyfüggöny lóg. Mona félrehúzza a függönyt és belép mögé, miközben int a lánynak, hogy kövesse.

A szoba kicsi és levegőtlen. Körben a fehér falakon hanyagul felszegezett bársonyfüggönyök lógnak, a barackszínben pompázó linóleum viszont tökéletesen keresztbe tesz a misztikus hangulat kialakítását szolgáló egyéb törekvéseknek. A szoba közepén két kárpitozott plüss-szék áll – vörös színűek valamint egy lila színű aranyrojtos terítővel borított asztal. Mona oda mutat a kezével, Vanessa feltételezése szerint a gesztus arra utal, hogy üljön le. A szék párnájából kiálló hegyes rugó a fenekébe fúródik, miközben elhelyezkedik rajta.

– A francba! – mondja Vanessa, és addig fészkelődik, míg sikerül kevésbé fájdalmas pozitúrát találnia. – Ez rossz, ez a szék.

– Te vagy inkább túl cingár – mormolja Mona, és helyet foglal Vanessával szemben.

Vanessából majdnem kiszalad egy megjegyzés Mona pompásan kipárnázott hátsóját illetően, de visszafogja magát.

Mona karperecei csak úgy zörögnek, mialatt gazdájuk az asztal alatt matat. Azután kenegetni kezdi a kezét. Vanessa még időben a flakonra pillant, hogy megnézze, vajon valami mágikus hatású olajról van-e szó, de kiderül, hogy kézfertőtlenítő gél. Mona felé nyújtja a kezét.

– Ide a mancsokkal! – utasítja Vanessát.

Vanessa habozva Mona tenyerébe teszi a kezét. Amint bőrük egymáshoz ér, Vanessát furcsa érzés keríti hatalmába. A láthatatlanná válás érzésére emlékezteti. Mintha egy szélfuvallat simogatná meg belülről.

Az utóbbi hetekben egyre ügyesebben irányította a láthatatlanná válását. Megérzi, amikor elérkezett az idő, és általában még éppen jókor sikerül leállítania. Néha már az is előfordult, hogy magától elő tudta idézni. Ez persze sokkal nehezebb. Az első próbálkozás annyira megerőltetőnek bizonyult, hogy az orra vére is eleredt.

Mona megvizsgálja a kezét. Vanessa hirtelen nyugtalankodni kezd. Hisz valójában semmit sem tud Monáról. Aztán még gyorsabban kezd verni a szíve, miután magában utánaszámol az eltelt heteknek, és rájön, hogy Mona pontosan Elias halála előtt érkezhetett a városba.

Mit mondjak, nem volt valami briliáns ötlet felkeresni ezt a helyet, Vanessa, mondja magának. Meg kell adni, idióta ötlet volt.

– Egy önálló, fiatal nőt látok itt, aki szeretné a maga útját járni – szólal meg Mona.

– Ühüm. Ezt aztán profi módon kitalálta – feleli Vanessa, s érzi, hogy máris lassabban ver a szíve.

– Mi nem foglalkozunk holmi találgatásokkal! – Mona bosszús pillantást vet rá, mielőtt folytatná. – Ki szeretnél törni, hogy körülnézz, hogy felfedezd a nagyvilágot!

– Azta! Hát nem mindennapi csaj lehetek, ez már biztos!

Nincs itt semmi vész. A Mona által előadott dolgok Vanessa bármelyik kortársára érvényesek lennének. Mona sarlatán, egy átverés, mint a mama gurui általában. A sarlatán ebben a pillanatban úgy összeszorítja a száját, hogy felső ajka felett láthatóvá válik az összes kis ránc. Majd úgy tűnik, elhatározásra jut.

– Oké. Na, csináljuk akkor rendesen.

Most erősebben fogja meg Vanessa kezeit'.

A lányt új érzés lepi meg. Olyan, mint amikor Ida lebegni kezdett a népparkban: mintha a levegő elektromossággal telne meg. Vanessa karján felborzolódik a szőr. Visszatartja a lélegzetét.

– Egy férfit látok – szólal meg ismét Mona. – A viszonyotok elég bonyolult.

– Tényleg? – mondja Vanessa színlelt közömbösséggel a hangjában.

– Nem lesz tartós kapcsolat.

– De hát ilyet nem mondhat ki csak így?!

Mona gúnyosan elmosolyodik.

– Talán szeretnéd befejezni? Nehéz az igazságot elviselni?

Vanessa fogát összeszorítva hallgat. Mona tovább kutatja a jobb tenyerét. Mutatóujját csiklandósan végighúzza az egyik vonalon.

– Látod ezt? Ezek a vonalak egész végig egymásba fonódnak. Életed szerelme nem az, akit annak hiszel, de olyan valaki, akivel már találkoztál. Jaj, jaj... hát nem lesz könnyű dolgotok, de egymáshoz vagytok láncolva.

Mona elneveti magát – nem is jó szó erre: Mona kotkodácsolni kezd.

– Mégis mi olyan fergetegesen vicces? – kérdezi Vanessa.

– Majd megérted.

Mona elengedi Vanessa jobb kezét, és felveszi a balt.

– Téged valaki nagyon becsapott, legalábbis így érzed. Egy szülőt látok itt, aki... – fog neki Mona, de hirtelen előrehajol, az orra majdnem Vanessa tenyeréhez ér. – Aha! – szakad ki belőle.

Vanessában meghűl a vér, nyelve száraz szájpadlásához tapad. Egy szót nem bír kinyögni. Mona győzedelmes pillantást vet rá.

– Ez az! Tudtam! – mondja. – Várj csak!

Mona feláll, és odamegy egy feketére festett szekreterhez. A legfelső fiók éles hangon nyikordul egyet, amikor kihúzza. Vanessa megremeg a hangtól. Mona hangosan kotorászik a fiókban, aztán megtalálja, amit keresett.

Vanessa egy pillanatra meglátja a nejlonzacskót, benne a sárgásfehér köveket. Mona eltűnik a szobából. Kisvártatva azonban visszatér, szája sarkában cigaretta füstöl, egyik kezében vörös márvány hamutál, a másikban a korábbi zacskó hintázik.

– Szükségem van néhány kicsit súlyosabb dologra – mondja Mona.

Óvatosan kinyitja a zacskót, és tartalmát az asztalra szórja. Vanessában meghűl a vér, amikor felfedezi, hogy a zacskóban látott kövek nem is kövek valójában.

Hanem fogak. Emberi fogak.

– Látod ezeket a bevéséseket? – folytatja Mona, miközben két metszőfogat tart Vanessa elé.

Vanessa hátrahőköl.

– Ne légy már ennyire buta – szól rá Mona. – Örülj neki, hogy nem állatürüléket használok vagy belsőségeket.

Vanessa pillantása lejjebb óvakodik az asztal felé. A csillogó fogakat egymást keresztező fura bemetszések díszítik. Minden fogon egy vésett motívum található.

– Ezek ogham jelek – világosítja fel Mona. – Sok ezer évvel ezelőtt a druidák használták őket, de néhányan úgy vélik, hogy még ennél is régebbről származnak a jelek, s a Közel-Kelet ősi holdistennő-kultuszaiban használták őket.

A markába gyűjti az összes fogat, összecsukja a tenyerét és megrázza. A fogak zörögnek, ahogy egymáshoz koccannak. Aztán kinyitja a tenyerét, a fogak az asztallapra potyognak, Vanessa az előbbi elektromosságot érzi a szoba levegőjében. Mintha valaki egy sajtreszelőt finoman végighúzna a fején.

Mona néhány fogat megfordít, hogy mindegyiken látható legyen a belevésett jel. Ezután szemügyre veszi az eredményt, mialatt szippant pár slukkot a szája sarkában lógó cigarettából.

– Ez a jel, az úath, rémületet vagy félelmet mutat – magyarázza, és egy őrlőfogra mutat. – Ez pedig... Nem. Ezt valószínűleg nem szeretnéd megtudni.

Mona kihívó pillantást vet a lányra.

– De még mennyire, hogy szeretném!

– nGéadal a halál jele. A halál lebeg fölötted.

Mona ismét szív egyet a cigarettából, tovább növekszik a parázsoszlopocska, olyan hosszú már, hogy pillanatokon belül lepotyog. Mona leveszi a szemüvegét.

Vanessa alig kap levegőt. Mintha zsugorodni kezdene a szoba, mintha bármelyik pillanatban a falak közé szorulhatna, melyek rögtön összeroppantják.

– Nem kell mindent szóról szóra érteni – folytatja Mona, mint aki valami roppant hétköznapi dolgot árult el az előbb.

Vanessa rogyadozó lábakkal áll fel, a kijárat után tapogatózik az ajtónyílásban felakasztott bársonyredők között, aztán végre a másik oldalon találja magát, a normális világban, ahol lélegezni lehet.

– Szia – szól valaki. Vanessa körülnéz.

Linnéa áll a polcok között. Gyöngyházfényű porcelánangyalt tart a kezében.

– Hihetetlen. Hogy lehet valami ilyen csudálatosán ronda? – mondja Linnéa.

Vanessa a hárfán játszó hurkás angyalkára néz. Egyedül Linnéa képes ilyen groteszk dísztárgynak úgy helyet találni az otthonában, hogy az kifejezetten jól nézzen ki.

Mona kijön a boltba, egyetlen pillantással végigméri Linnéa párducmintás műszőrme kabátját, alatta a szétvagdosott, majd biztosítótűkkel újra összefércelt pulcsit, a pöttömnyi rózsaszín tüllszoknyát és a magas szárú bakancsot.

– Zsebeket kiüríteni! – recsegi Mona.

– De miért? – kérdezi Linnéa.

– Messziről felismerem a tolvajokat.

– De hát egy darab zsebem sincs – feleli Linnéa.

Fölényes mosollyal körbepördül. Mona elkapja a műszőrmét, alaposan megvizsgálja, s megállapítja, hogy Linnéa igazat beszélt.

Mona fújtat mérgében. Vanessa meg arra gondol, hogy épp Linnéára volt szüksége az őrült láncdohányos, haláljeles nő után.

Együtt távoznak Mona Månstråle fojtó levegőjű üzletéből.

– Mi a fenét kerestél annál a banyánál? – kérdezi Linnéa, és ba-kancsszárából egy doboz cigit húz elő, amikor kiérnek a bevásárlóközpontból.

A meggyújtott cigarettát odanyújtja Vanessának, aki elveszi tőle, bár igazából csak olyankor kívánja a cigarettát, amikor részeg. Aztán Linnéa rágyújt még egyre. Elindulnak.

– A mamám ötlete volt, hogy feltétlenül keressem fel az üzletet – feleli Vanessa. A jóslatról nem akar beszélni, legszívesebben örökre elfeledné. – Hát te mit kerestél arra? – kérdez vissza gyorsan, mielőtt Linnéának eszébe jutna tovább kíváncsiskodni.

– Csak beugrottam pár dologért – feleli Linnéa gúnyos vigyorral, és megmutatja a másik bakancsszárába rejtett füstölőcsomagot.

Vanessa nem titkolja, hogy tetszik neki a dolog.

Mikor a Storvallsparkenhez érnek, megállnak a szökőkútnál.

– Te jártál azóta a Mocsárbányában? – szólal meg végül Linnéa.

Vanessának most eszébe jut Rebecka. A lány többször igyekezett rávenni Vanessát, hogy jöjjön ki a népparkba. Ő pedig minden egyes alkalommal elutasította, mondván, hogy találkozója van Willével, vagy Michelle-lel és Evelinával. Nem szeretne az aznap este történtekre gondolni. Nem akarja, hogy része legyen az életének.

– Nem. Miért, te? – kérdezi meg Linnéától.

– Nem – feleli Linnéa alig hallhatóan. – Meg akarom tudni, miért halt meg Elias. De fogalmam sincs, hogy csináljam.

– Lehet, hogy nem ártana ismét találkoznunk a többiekkel – mondja kisvártatva Vanessa. – Megpróbálhatnánk végre kideríteni, mi folyik itt.

– Ha én ki akarok deríteni valamit, azt egyedül csinálom – feleli kurtán Linnéa.

Vanessa szív egyet a cigarettából, igyekszik leplezni, mennyire undorítónak találja.

Linnéa háta mögött felfedezi az egyik részeget. Az öreg rendszeresen a parkban lóg. Most érdekes táncot lejt a szürkésbarna gyepen. Agysejtjeiből nem sok maradhatott meg. De elég barátságos férfi. Vanessa mindezt azért tudja ilyen jól, mert az illető az egyik alkoholista azok közül, akiknek régen borravalót adott, ha vásároltak neki ezt-azt a Systemet italboltban, mivel ott kiskorúakat persze nem szolgálnak ki. Azután találkozott Willével.

Linnéa a földre dobja a cigijét, és gondosan eltapossa a bakancsa talpával. Egyszerre mintha zavarban lenne. Vajon attól tart, hogy Vanessa mindjárt megkérdezi tőle, hazamehet-e vele?

– Nekem most haza kell mennem – – mondja Vanessa, hogy megnyugtatásképpen jelezze, eszében sincs ebben a pillanatban Linnéa puszipajtásává válni.

Linnéa nem felel. Mögötte a részeg a haját borzolja. Botladozó táncos léptekkel, rángatózó végtagokkal elindul feléjük.

– Heló! – kiáltja.

– Heló, heló! – kiáltja vissza Vanessa, miközben abban reménykedik, hogy ezzel le is zárják a párbeszédet.

A férfi azonban nem áll meg.

– Linnéa, szívem vigasza, boldogságom! – kiabálja azon a szörcsögős, eltorzult hangon, mely előbb-utóbb minden alkoholista torkába beköltözik.

– Egy haver, mi? – kérdezi Vanessa, és Linnéára pillant. A hangjában nevetés bujkál.

A másik nem válaszol, hanem elmegy onnét. Vanessára rá se hederít.

– Linnéa! – kiabál utána a szeszkazán.

Abbahagyja sajátos táncát, dülöngélve járkál fel s alá, mialatt üres szemekkel, tátott szájjal bámul Linnéa után. Amit azután Linnéa mond neki, oly halkan hagyja el a lány száját, hogy Vanessa alig érti meg:

– Szevasz, papa!