48

Minoo a számokat bámulja maga előtt a papíron. Másodfokú egyenletet old meg. Az ilyen általában nem okoz neki gondot, most azonban sehogy sem akar összejönni.

Kicsöngetnek. Ebédszünet. Székek zörögnek, összecsapódó könyvek, táskák cipzáradnak hangja hallatszik. Minoo Maxra néz a szeme sarkából, Max egy pillanatig visszamosolyog rá, aztán eltakarja száját a kávésbögrével. A szíve nagyot dobban, mikor ezt látja. Titkos, bizalmas szövetségük helyreállt.

Minoo hamarosan betölti a tizenhetedik életévét. Egy év múlva nagykorú lesz. Felnőtt a társadalom szemében. Egy év semmi, mondta Max. És hajlandó megvárni.

Majdnem elviselhetetlen látni őt mindennap, most, amikor már tudja, hogy a férfi viszontszereti. Egy szép napon esetleg nem bírja tovább, odarohan a katedrához, és mindenki szeme láttára lesmárolja Maxot. Még szerencse, hogy elmegy innen a nyáron.

Minoo követi a fősodort a lépcsőházba. Gustaf órarendjét előre megnézte. Egy időben van ebédszünetük. Beszéljen vele már az ebédlőben? Vagy várja meg a tanítás végét?

Az ominózus viadukt alatti délután óta sikerült elkerülnie a találkozást a fiúval. Gustaf többször is közeledni próbált az iskolában, de Minoonak mindig sikerült elslisszolnia. Mostanra meghányta-vetette, mit is kellene mondania neki, de rájött, hogy lehetetlen eltervezni egy ilyen beszélgetést. Fel kell készülnie a rögtönzésre.

Mikor a földszintre érve bekanyarodik az ebédlőhöz vezető folyosón, meglátja Linnéát.

A lány hátával egy szekrénysornak támaszkodik. Erik Forslund és Robin Zetterqvist állnak előtte. Mikor Linnéa megpróbál lelépni onnan, Erik keze felemelkedik, és nagy csattanást hallatva belever a szekrényajtóba, közvetlenül Linnéa feje mellett. Linnéa Erik foglya.

A mellettük elhaladó diákok úgy tesznek, mintha mit sem látnának. Már mindenki elfelejtette azokat a napokat, amikor Erik bevizelt az iskolaudvaron, Robin pedig lepottyanó morzsákra ácsingózva posztolt Anna-Karin asztala körül. Most újra ők itt a királyok.

Minoo megigazítja a hátizsákját, és közelebb megy.

– Na és mennyit kérsz? – hallja Erik kérdését.

– Menj arrébb – feleli Linnéa, és megpróbálja ellökni a fiút.

– Vagy most már ingyen is eljössz egy körre?

Minoonak egyszerre inába száll a bátorsága. Mindenkit elnyelt az ebédlő. Még közelebb megy, szeretné, ha lépteinek hangja határozottan csengene.

– Felelj már! – mondja Robin.

– Hagyjátok abba! – kiáltja Minoo.

Szavai visszhangot vernek a kihalt folyosón. Erik megfordul. Undorodva néz Minoora.

– Nem tudtam, hogy egy csajjal jársz – mondja Robin Linnéának.

– Mi van? Irigykedsz? – felesel vele Linnéa. – Neked persze nagy valószínűséggel az életben nem lesz szerencséd egy valamirevaló pinához.

Linnéa egy bónuszmosollyal is megjutalmazza Robint. Minoo egy pillanatra azt hiszi, hogy Robin mindjárt megüti Linnéát. Nem kérdés, hogy öklével boldogan leradírozná azt a mosolyt a lány arcáról.

Aztán mégis inkább Linnéa táskáját ragadja meg, és kiborítja a tartalmát a földre. Sminkfelszerelés, cigaretta, mobiltelefon, írószerek, tankönyvek és Linnéa fekete jegyzetfüzete – mindez szanaszét repül a padlón.

Linnéa a cuccai után veti magát, Erik azonban lefogja őt, miközben Robin a holmikat rugdossa. Rátapos Linnéa mobiltelefonjára, aminek elreped a kijelzője.

– Engedjétek el! – szól rájuk Minoo.

Linnéa megpróbál szabadulni Erik szorításából. Mikor ez nem sikerül, hátraveti a fejét, hogy lefejelje a fiút, de kudarcot vall. Robin ettől csak egyre inkább tűzbe jön.

– Na, lássuk csak... – kezdi.

Minoo odamegy hozzá, ki akarja tépni kezéből a jegyzetfüzetet, de Robin csak röhög rajta, miközben könnyedén biztos távolságban tartja magától kinyújtott karjával. A másik kezével a noteszt lapozgatja, majd olvasni kezd:

„A többiek csak ülnek ragyogó szemekkel, mintha ők lennének a világ legjobb kisgyerekei, AL pedig a Mikulás. Már nem sokáig bírom tovább. A legcikisebb M, állandóan ő akar lenni az osztályelső. Fejfájást kapok tőle.”

Minoonak semmi kétsége nincs afelől, hogy „M” csakis ő lehet. Nagyon fáj neki a dolog, de most az a legfontosabb, hogy megszerezze a könyvet, mielőtt mindannyian lelepleződnek. Újabb támadásba lendül Robin ellen, s ez alkalommal hozzá is ér a noteszhez, egy oldal majdnem kiszakad kapaszkodó ujjai szorításától, de Robin ismét eltaszítja.

– Nincs valami azokról az esetekről, amikor a heroinjáért dug a csaj? – kérdezi Erik.

– Várjál, várjál, mindjárt... – mondja Robin, és továbblapoz a noteszben.

Linnéa megpróbálja levetni magáról Eriket. Tekereg, ide-oda rángatózik a fiú kezei között. Erik csak nevet rajta, s még szorosabban szorítja magához.

– Te szereted ezt, mondd, hogy igen! – lihegi a lány fülébe.

– Eressz el! – sziszegi Linnéa.

Robin tovább keres.

– „El kell mondanom a többieknek” – kezdi Robin az olvasást. – „Minden annyira bonyolult. ”

Felnéz Linnéára, gúnyosan mosolyog.

– Mindjárt elbőgöm magam – mondja, majd visszatér a noteszhez. – „Már a legelején el kellett volna mondanom valamit. Most mindent elrontanék vele. Gyűlölnének, ha megtudnák."

Linnéa felordít, hangosan, magából kikelve. Üvöltése messze visszhangzik a folyosón. Egy pillanatra minden megáll. Ez pont elég. Linnéa vasalt bakancsával Robin lába közé rúg. A kemény puhába ütközik. Robin vonyít fájdalmában, négykézlábra ereszkedik, a jegyzetfüzet kiesik a kezéből, és arrébb csúszik a padlón.

Minoo lehajol érte, felkapja.

– Hülye-picsa-meg-öl-lek – sziszegi Linnéának Erik, mintha egyetlen szó lenne, és hátra tekeri a lány karját.

Minoo sosem verekedett még. Gyerekkorában sem. Nem volt testvére, akivel veszekedhetett volna, óvodában pedig mindig jó kislány volt. Most viszont kibújik a hátizsákjából. A zsák nehéz, könyvekkel van tele.

Linnéa felüvölt, amikor Erik még egyet csavar a karján. Minoo kikapcsolja az agyát, s hagyja, hogy az ösztönei vezessék.

Nagy ívben lendíti meg a táskát. Erik fejét találja el, elég erősen ahhoz, hogy a fiú megtántorodjon, és a szekrénynek zuhanjon.

Linnéa kitépi magát Erik kezéből. Leveti magát a padlóra, és felkapkodja a holmiját. A púderesdoboz szétesik, amikor felemeli, fehér por kavarog a levegőben.

– A noteszt! – kiáltja Minoonak.

Az adrenalin keresztülzubog Minoo testén, mikor meglátja a Linnéa mögött feltápászkodó Eriket. Szinte nem jut el a tudatáig, amit Linnéa mond.

Linnéa lábra áll, kezében a táskájával. Kiragadja Minoo kezéből a noteszt, és futásnak ered.

Minoo is futni kezd. Linnéa sokkal gyorsabb nála, egy pillanat múlva már el is tűnik a kijáraton át. Minoo lefelé rohan az ebédlő lépcsőjén.

– Rohadt kurvák! – kiabálja Erik valahol mögötte a folyosón.

* * *

Vanessa az Áfonya óvoda kis kertjét nézi Wille autójából, a mászókát és a behavazott homokozót, öt potrohos hóember áll díszőrséget a régi jó, alacsony épület előtt.

Vanessa a műszerfal órájára néz. Belefér még. Ha a mama vagy Nicke nem döntött úgy, hogy ma előbb érte jön...

– Baromira izgulok – mondja.

Wille áthajol az ülésen, és arcon csókolja.

– Megvárjalak?

– Nem szükséges.

– Biztos?

– Igen. Attól csak stresszelni fogok, ha tudom, hogy idekint ücsörögsz és vársz.

Ez az igazság egyik fele. A másik az, hogy aztán szeretne egyedül lenni.

– Oké, elugrom Jontéhoz – mondja Wille. – Este találkozunk.

Vanessa magában tart egy megjegyzést azt illetően, hogy még ezer más dolog van, amivel Wille foglalkozhatna ahelyett, hogy Jontéhoz megy. De már sokszor kedve lenne hányni magától és ettől a kioktató hangtól.

A felnőttlét legrosszabb érzései kerülgetik mostanában, ha együtt van Willével. Még életében ennyit nem sóhajtozott, mint amióta összeköltöztek. Mintha átváltozott volna a saját mamájává.

Wille még egy szót sem szólt a tegnapelőtt átküldött mailről, amibe különböző engelsforsi álláshirdetés-linkeket másolt neki a< munkaközvetítő honlapjáról. Vanessa pontosan érti, hogy nem a világ legklasszabb munkája beállni a fűrésztelepre vagy az önkormányzat irodáit takarítani éjszakánként. De ez csak átmenetileg lenne így. Amint ő is befejezi a gimnáziumot, elköltözhetnének a városból. Azt csinálhatnának, amit akarnak. Együtt.

Vanessa kiszáll az autóból. Wille az ablakon keresztül integet neki, miután becsapta maga mögött az ajtót. Szereti Willét. Csak azt nem tudja, elég lesz-e ez a szeretet ezután.

– Vanessa! Ezer éve nem láttalak! Ma te jöttél Melvinért?

Amira már akkor is itt dolgozott, amikor Vanessa járt óvodába. Ő volt Vanessa kedvenc óvónénije. Ugyanazokat a kantáros szoknyákat viseli ma is, mint annak idején, és Vanessának, ha csak meglátja, a nagy mesedélutánok, a csipkebogyótea kortyolgatása jut róla eszébe, és az a történet, amikor tetten érte kettejüket – Kevint és őt – a kis házban.

– Nem, csak szeretnék beköszönni hozzá – feleli Vanessa. – Odaadhatok neki egy ajándékot? Van erre valami szabály vagy egyezség... ?

Amira a Vanessa kezében lógó zacskóra pillant. Vajon tudja-e Amira, hogy Vanessa elköltözött otthonról?

– Jó – mondja aztán Amira. – Most kivételesen eltekintünk a házirendtől. De ugye nem probléma, ha megkérlek rá, hogy egy kicsit vonuljatok félre, hogy a többi gyerek ne lássa? Máskülönben lesz itt zenebona.

– Persze – feleli Vanessa. – Köszönöm.

– Menj csak be az étkezőbe, mindjárt hozom.

Az alacsony asztalt, amely mellett a gyerekek tízóraizni, ebédelni és uzsonnázni szoktak, leszedték. A tarka cirkuszi állatsereglettel díszített sötétkék rolók félig le vannak húzva, homályos a helyiség. Műanyag- és felmosáshoz használt fertőtlenítőszag van. Minden a kis emberek szükségletei szerint kialakítva. Nehéz belegondolni, hogy nemrég ő is ilyen kicsi volt.

– Gyere, Melvin. Itt van Vanessa – hallatszik Amira hangja. Vanessa megfordul.

Melvin az ajtóban áll, távolságtartóan figyeli Vanessát. Egy kék-fehér csíkos póló van rajta, a gumis derekú farmere, a lábán piros gumitalpú zokni. A haja megnőtt, fürtökbe tekeredik a halántékán. Vanessa lerakja a szatyrot, szerencsére megállja, hogy ne kiáltsa el magát: „Mennyit nőttél!”, mint valami idegesítő vén rokon.

– Boldog születésnapot! – mondja inkább, térdére ereszkedik, és kitárja a karját.

Melvin ránéz. Aztán megfordul, és Amira szoknyájába rejti az arcát.

Mintha ezer kicsi tűt szúrnának Vanessa szívébe. Merthogy Melvin pontosan ezt csinálja minden alkalommal, amikor számára ismeretlen emberek jönnek hozzájuk látogatóba. Vanessa leereszti a karját.

– Félénk vagy egy kicsit, igaz? – kérdezi. Amira kedves hangján a kisfiút, – Rég találkoztunk. Lehet, hogy Melvin...

Vanessa hangja elakad. Itt van mindjárt a sírás. De nem szabad megtörténnie. Nem bőgheti el magát a kisöccse születésnapján, hogy egész életére egy ilyen traumatikus élmény maradjon ez a találkozás.

De hát a traumatikus élményt már megszerezted neki, szólal meg benne egy hang. Gondoltál egyet, kimentél a lakásajtón és eltűntél. Még szép, hogy nem bízik benned. Lehet, hogy nem is emlékszik már rád.

Vanessa az orrán keresztül lélegzik, s közben megpróbálja lenyelni a torkán akadt gombócot.

– Hoztam neked ajándékot – mondja Melvinnek, miközben kiemeli a csomagot a szatyorból, és leteszi kettejük közé a földre.

– Tessék – mondja még.

Melvin kissé kételkedve ránéz. Aztán néhány óvatos lépést tesz előre. Megáll.

– Tettő – mondja, kinyújtja a kezét, s feltartja két ujjacskáját.

– Igen, kétéves vagy – feleli Vanessa, és igyekszik néhány pislantással eltüntetni a könnycseppeket a szeméből. – Milyen ügyes vagy!

Melvin egy pillanatra elmosolyodik. Vanessa közelebb tolja hozzá az ajándékot. A kisfiú tömzsi kis ujjaival megtapogatja a papírt, itt-ott feltépi a csomagolást, Vanessa pedig titokban feltépi a ragasztót.

Végül Melvin előhúzza a puha plüsspingvint. Amint Vanessa meglátta a nagy szemű játékállatot, meg akarta venni Melvinnek. Most azonban elbizonytalanodott, hogy jól választott-e.

– Ó, de szép kis pingvin! – szólal meg Amira.

Melvin maga elé tartja a pingvint. Vanessa lélegzet-visszafojtva vár. Ha Melvin utálni fogja az ajándékát, akkor most már tényleg idefekszik a padlóra, és addig bömböl, amíg Amira fel nem veszi őt az ölébe.

– Tetszik a pingvin? – kérdezi Vanessa.

– Pingu – feleli Melvin, és boldogan megrázza a madarat, Vanessát nevetségesen hatalmas boldogság tölti el, akkora, hogy most meg majdnem ettől fakad sírva.

– Megölelhetlek? – kérdezi Melvint.

Nem tudja visszafogni magát. Annyira szeretné a karjába venni. Érezni azt a kicsi meleg testet.

Melvin nagy szemeket mereszt rá, mint akit halálra rémisztettek.

– Nem – feleli.

Aztán megfogja a pingvin egyik szárnyát, és kitotyog vele a szobából. Amira tekintete csupa együttérzés, amikor Vanessára néz.

– Csak félénk lett egy kicsit. Hát jó régóta nem láttátok egymást – mondja neki.

Na persze. A mama nem bírta tartani a száját. Nicke meg nyilván előadta a történetet Jannike zűrös nagylányáról, aki elköltözött a város drogbárójához, és menthetetlenül rossz útra tért. Vanessa szeretne még maradni egy kicsit, hogy mindent elmagyarázhasson Amirának, hogy átállíthassa őt a saját oldalára. De nem lehet. El kell innét mennie, mielőtt kirobban belőle a sírás.

Így aztán elbúcsúzik, és kisiet az épületből.

Az ovi egy domb tetején áll. Majdnem egész Engelsforst látja innen. Ezt a ronda kisvárost tele olyan emberekkel, akik azt hiszik magukról, hogy a világ legjelentősebb helyén laknak. Úristen, hogy mennyire utálja őket. Úristen, mennyire szeretne elmenni innét.

Mostanra persze, amikor végre sírhatna, minden könnye elpárolgott.

Sehova sincs kedve menni. Nem akar hazamenni sem Willéhez és Sirpához, sem a mamához és Nickéhez. Nem érzi magát otthon már sehol.

* * *

Kicsöngetnek a nap utolsó órájáról. Minoo a könyvtár előtt áll, igyekszik nyugodt képet vágni. Gustafék termének az ajtaját nézi. De az csukva marad. Ove Post most is elhúzhatott egy boncolási gyakorlatot.

Az igazgatónő érkezik. Egyenesen Minoo felé tart.

– Mit csinálsz itt? – kérdezi Minoot, mintha valami gyanús volna abban, ha az ember az iskolakönyvtár előtt ácsorog.

Minoonak az az érzése támad, hogy az igazgatónő titokban Gustaf osztálytermét figyeli.

– Egy barátomat várom.

Az igazgatónő még egy darabig a szemébe néz, aztán bólint, és elindul.

Végre Gustaf osztálytársai is elkezdenek kiszállingózni a folyosóra. Minoo idegesen pötyörészni kezd a mobilján, reményei szerint úgy fest, mint aki egy fontos sms írásával van elfoglalva.

Nem látja meg Gustafot, csak amikor a fiú már ott áll mellette.

– Szia – köszön Minoonak.

– Szia! Igazából rád vártam! – mondja Minoo. A hang profi. Kifejezetten laza, elengedett.

Gustaf boldognak tűnik.

– Igen?

Minoo Gustaf orrgyökét fixírozza, ezt a fiú szemöldökei közötti pontot. Így talán elhitetheti vele, hogy a szemébe bír nézni, mint egy teljesen normális embernek, akinek semmi rejtegetnivalója.

– Arra gondoltam, kitalálhatnánk valamit a hétvégére – mondja Minoo. Borzasztóan szurkol, hogy Gustaf ne vegye igazi randevúfelkérésnek a javaslatot. A fülei pedig úgy lángolnak közben, hogy attól tart, rögtön lepottyannak a fejéről, mint két napon szárított paradicsom.

– Szuper. Mihez van kedved? – kérdezi a fiú.

– Semmi különöshöz, csak jó volna találkozni. De nálunk vendégség lesz, rokonok jönnek – hazudik Minoo. – Lehetne esetleg nálad?

Íme, a spontaneitás királynője.

– Hát persze. Edzésem van, de négy körül már nyugodtan jöhetsz.

– Egyedül leszel? – kérdezi Minoo, és a paradicsomérzés azonnal átterjed az egész arcára, ahogy meghallja a saját hangját. –

Csak azért kérdezem, hogy tudunk-e majd zavartalanul beszélgetni, Rebeckáról például. Nem kell, ha nem akarod. De tudod...

– Tudom – feleli Gustaf.

– Akkor holnap – mondja Minoo.

Gustaf váratlanul előrehajol és megöleli. Minoonak erőt kell vennie magán, hogy ki ne hátráljon az ölelésből. Még pontosan emlékszik rá, hogyan húzta magához a fiú a viaduktnál a sötétben. Ez a mostani teljesen másmilyen érzés.

– Annyira örülök, hogy találkozni fogunk – mondja Gustaf. – Úgy éreztem mostanában, mintha kerülnél.

Minoo megint a fiú orrgyökére néz.

– Dehogy kerüllek! – feleli. – Miért tennék ilyet?