53

Minoo utolsó előtti órája lyukasóra. Felmegy az iskolaépület legfelső szintjére, végig a padlásajtóig vezető folyosón. Az itt található vécéket újra megnyitották. Az összefirkált ajtókat kicserélték a téli szünet alatt, de máris elkezdtek megtelni újabb üzenetekkel.

SORROW FOUND ME WHEN I WAS YOUNG

SORROW WAITED SORROW WON[11]

Némelyik Eliasnak szól, némelyik Rebeckának, de sok felirat teljesen más emberekről, más életekről mesél.

Minoo lenyomja a kilincset és belép. Ahhoz képest, hogy egy iskolai vécéről van szó, szinte természetellenes tisztaság fogadja az embert, úgy tűnik, hogy bár az ajtót telefirkálják, ritkán térnek be ide. Valami visszatartja őket.

Csillog a fehér csempe Minoo körül. Hát visszajött ide, ahol minden elkezdődött.

Odamegy a fülkéhez, amelyikben Elias meghalt. Természetesen nincsenek már meg a nyomok. Mire számított?

A mosdókagylók felé fordul. A tükröket elvették. Lehet, hogy attól tartanak, hogy valaki utánozni fogja Eliast?

Minoo csak örül, hogy nem kell szembenéznie a tükörképével. Elég sokat tanulmányozta már eddig is, hosszasan, gyakran. Mindig utálta az elébe táruló látványt.

Amikor Anna-Karin azt mondta, hogy hasonlít a képen látható szép nőre, először nem akarta elhinni. De miután Anna-Karin a reinkarnáció szót használta, minden a helyére került.

Most fel kell ébredned.

Legyen bátorságod hozzá, hogy úgy nézz magadra, ahogyan mások néznek rád.

„Reinkarnáció”. Ezt a szót használta Max is.

Szeretlek, Minoo. Az első pillanattól kezdve, amióta megláttalak.

Nem akkor látta meg először.

Minoo hasonlít a képen látható nőre. A képen látható nő Alice-ra hasonlít. A nagy szerelmére. Ezért nem tudta megölni Minoot. Az olyan lett volna, mintha Alice halálát kellett volna végignéznie még egyszer.

Nem akarom megtenni. Nem akarok engedelmeskedni.

Max tette. Meggyilkolta Eliast. Meggyilkolta Rebeckát. Megpróbálta megölni Minoot és Anna-Karint.

Minden olyan rettentő pontossággal egybevág, mégsem tudja elhinni.

Előveszi a kicsi barna üveget a kardigánja zsebéből.

Biztosra kell mennie.

* * *

– Ha hazaköltözöl, muszáj lesz megállapodnunk néhány szabályban.

Vanessa és a mamája egyedül ülnek a Monique-ban. Vanessa ötlete volt, hogy itt találkozzanak, semleges terepen. Mostanra kezdi egy kissé megbánni a választást. Szívesebben lenne olyan helyen, ahol gátlástalanul üvölthet a mamájával. És adott esetben rácsaphat egy ajtót is.

– Szabályban? – ismétli el felhúzott szemöldökkel, amit a mamája mondott.

A mama a teáskanalát forgatja a kezében. Alig ivott még valamit a kávéból, és a mazarinkosárka még érintetlenül fekszik a tányérján.

– Igen, nem lehet úgy folytatni, mint eddig.

– Ezzel egyetértek – mondja Vanessa, és kortyol egyet a kávéjából abban a meggyőződésben, hogy teljesen másra gondolnak.

– Nem voltam elég kemény veled. Túl korán eljárhattál otthonról, buliztál, fiúkkal találkoztál és így tovább.

– Anyja lánya, mi? – dohog Vanessa.

A teáskanál megáll. A mama Vanessa szemébe néz.

– Igen – feleli. – Feltételezem.

– De most ennek vége, igaz? Itt az idő, hogy rendes mama legyél, ugye?

Miért csinálom ezt? – gondolja közben. – Miért rontom el már a legeslegelején?

– Ha így fogsz viselkedni...

A mama fel akar állni.

– Bocsánat – mondja Vanessa.

A szó undorító utóízt hagy a szájában. De a mama visszaül. És ez a fontos.

– Muszáj megértened az én szemszögemből is a helyzetet – folytatja Vanessa.

– Szerinted nem teszek erőfeszítéseket?

Vanessa még egyet kortyol a kávéból, csak hogy befogja valamivel a száját. Máskülönben elordítaná magát: „nem!”.

– Őszintén szólva nem tudom – mondja aztán. – Nem úgy tűnsz, mint akit érdekel a dolog. Nem adtál hírt magadról. Még karácsonykor sem.

Gyorsan eldarálja a szavakat, nehogy remegni kezdjen a hangja.

– Hogyne érdekelne! – feleli a mama.

Vanessa nem nagyon mer megbízni ebben a hangban, vállat ránt.

– Megkértem Sirpát, hogy ne áruljon el. Hetente legalább egyszer beszéltünk – folytatja a mama. – Azt gondoltam, legjobb, ha akkor jössz majd hozzám, amikor készen állsz rá.

Kezével átnyúl az asztal felett, de Vanessa hátradől a székében.

– Miért akarsz tulajdonképpen hazaköltözni? – kérdezi a mama, mintha mi sem történt volna. – Nem állnak jól a dolgok közted és Wille között?

– Willével és velem minden a legnagyobb rendben – mondja Vanessa, miközben hallja saját dacos hangját, s hogy a hazugsága milyen nyilvánvaló.

Kinéz az ablakon.

– Nem jó érzés Sirpával szemben – mondja aztán.

– Csak ennyiről van szó? – kérdezi a mama.

Vanessa lesüti a szemét, a kezeire pillant. Csak most veszi észre, hogy ő is a kanalát forgatja.

Tudja, hogy mit szeretne mondani. Hát miért esik ennyire nehezére?

– Hiányoztok. Melvin meg te.

– Nekünk meg te hiányoztál. De nagyon.

A mama hangja fátyolos. Vanessa nem mer ránézni. Fél, hogy elbőgi magát.

– Csak szeretném, hogy menjen ez a dolog – mondja a mama. Mélyet sóhajt. – Szeretném, ha egy család lehetnénk.

– Én is ezt szeretném – feleli Vanessa. – De muszáj tisztáznunk valamit: Szerinted nincs abban legalább egy icuri-picuri igazság, hogy azért talán Nicke sem viselkedik mindig úgy, mint egy Grál-lovag? Hogy talán nem kizárólag az én hibám, amikor kudarcot vallunk?

– Sosem mondtam ilyet, hogy kizárólag a te hibád – válaszol a mama azon a mártírkodó hangon, amit Vanessa a legjobban utál.

Ökölbe szorítja a kezét, hagyja, hogy a körmei apró vörös félholdacskákat vájjanak a tenyerébe.

– Valamit elkezdtél mondani a szabályokról – szólal meg aztán kesernyés hangon.

– Csak hétvégén mehetsz el esténként – feleli a mama.

Vanessa nem tiltakozik. Eléggé profin lóg el otthonról, és az észrevétlen visszasurranás sem jelentett soha problémát.

– Nem akarlak eltiltani Willétől – folytatja a mama. – De szeretnélek megkérni valamire. Vanessa, könyörgök, légy óvatos. Bele ne keveredj valamibe. Megígéred nekem?

– Nem egészen világos, miről beszélsz, de persze, persze.

– És talán az sem lenne baj, ha Wille nem jönne többet hozzánk.

Miközben ezt mondja a mama, igyekszik elkerülni Vanessa tekintetét. Vanessa rögtön érti, hogy ezek a Nicke által szabott rohadt kis feltételek.

– Nem hinném, hogy egyáltalán kedve lenne hozzá – feleli keményen. – Azután, ahogy múltkor bántatok vele.

– Megértem.

Ez talán nem hangzott olyan súlyos kijelentésnek. Mégis, Vanessa érzi, hogy a mama még soha ilyen közel nem járt ahhoz, hogy elismerje Nicke hibáját.

– Egyébként megjavítottuk a vízvezetéket a zuhanyozóban – folytatja a mama, és majdnem elmosolyodik. – Legalább nem forrázzuk le magunkat minden áldott reggel.

– Sikerült Nickének... ?

– Nem – feleli a mama. – Ki kellett hívnunk egy mestert. Szétbontottak mindent, amit Nicke csinált, és újrakezdték. Kétszer annyiba került, mintha eleve velük csináltattuk volna meg.

Ebben a pillanatban Vanessa felfedez egy igazi mosolyt a mama szája sarkában. Szóval talán mégis van egy kis remény.

* * *

Az utolsó óra fizika. Párban dolgoznak. Minoo hagyja, hogy a társa, Levan építse meg a rámpát, amelyen majd legurítanak egy kis kocsit azért, hogy... valamiért. Egyáltalán nem tud a problémára figyelni. Nem tud gondolkodni. Nem akar Maxra nézni. Nem akar Anna-Karinra nézni. Ügyelnie kell rá, hogy el ne kezdjen levegő után kapkodni. Levan épít, méricskél. Minoo keze gépiesen jegyzetel.

Minoo a másik kezét zsebre dugja, megérinti az üvegcsét. Max katedrán álló kávésbögréjére sandít. Öt perc van hátra az órából. Max a terem végében időz, háttal Minoonak. Kevin Månssonnak segít.

– Mindjárt jövök, csak kifújom az orromat – mondja Minoo Levannak.

Lassan előremegy, a papírtörlőkendő-tartó srégen a katedra mögött található.

Szeme sarkából Maxot nézi. A férfi még mindig Kevin fölé hajol, valamit magyaráz neki. Minoo azt kívánja, bárcsak hallaná, miről beszélgetnek, hogy megtudja, vajon a közepén tartanak-e a társalgásnak, vagy éppen befejezik. Vicces, hogy a Kiválasztottak élete és a világ jövője Kevinen áll vagy bukik – ha a fiú elég lassú felfogású ahhoz, hogy hosszabb ideig igénybe vegye Max idejét, úgy Minoonak lesz érkezése végrehajtani, amit kell.

Minoo előveszi a kicsiny pipettás üveget a kardigánja zsebéből. Csúsznak az ujjai, az üveg is majdnem kisiklik közülük, de nem ejti el végül.

Lecsavarja a pipettával ellátott kupakot. A bögre alig néhány deciméter távolságra van tőle. Körülbelül fél deci feketekávé lehet benne.

Max az óra végén mindig felhajtja a maradék kávéját.

Minoo idegesen elnéz a válla felett Max irányába. Mindenki a rámpájával van elfoglalva. Max még Kevin asztalánál áll. Most vagy soha.

Rajta, tedd meg, mondja magának Minoo.

Kinyújtja a kezét, összecsippenti a pipetta apró gumis végét, aztán visszahúzza a karját. Nem biztos benne, hogy sikerült egyáltalán kipréselni valamit. Az üvegcsében mindössze néhány csepp volt. Kalapáló szívvel felpillant.

Max már ellépett Kevin asztalától, és most hátratett kézzel körbejár a teremben.

Meglátta? Minoo nem tudja. Fogalma sincs.

Az arca semmit nem árul el. Mint általában.

Minoo kifújja az orrát, legalábbis úgy csinál, mintha orrot fújna, aztán visszamegy a padjához. A küldetés első részét teljesítette.

Ekkor megszólal a csengő rekedt hangja. Levan már összepakolta a felszerelést, morcos pillantást vet Minoora. Ő csinált meg mindent.

– Ne haragudj, annyira fáradt vagyok ma – mondja Minoo bocsánatkérően.

– Persze – válaszol a fiú kurtán, miközben bepakol a táskájába. Minoo a maga részéről olyan hosszúra nyújtja a pakolást, amilyen hosszúra csak tudja, miközben arra vár, hogy az utolsó diákok is kivonszolják magukat az ajtón. Mitől ilyen lajhárok pont ma? Szeretne rájuk ripakodni, hogy tűzzenek már el a csudába, ahogy máskor szoktak.

Végül egyedül marad Maxszal. Max a kezében tartja a kávéscsészét.

Kiitta már? Minoo a vonásait fürkészi, hátha meglátja a választ.

– Minden rendben? – kérdezi a férfi.

Minoo igyekszik visszamosolyogni rá, amitől remegésbe jön a szája sarka.

– Aha, persze. Miért?

– Csak látom, hogy van valami.

Minoo a katedrához megy. Tekintetét a férfiéba fúrja. Azokba a gyönyörű zöldesbarna szemekbe. Egy gyilkos szempárba.

Max Minoot nézi, miközben megissza a csésze tartalmát. Mozog az ádámcsutkája, miközben lenyeli az italt.

Megköszörüli a torkát, aztán nyel még egyet.

– Nem nagyon... fülledt itt a levegő? – kérdezi.

Minoo ebből már tudja, hogy hatott a szer.

– Te voltál? – suttogja. – Te ölted meg Eliast és Rebeckát?

Miközben a válaszra vár, olyan érzés keríti hatalmába, mintha a mindenségen zuhanna keresztül az űrben, minden ezredmásodperccel egyre sebesebben.

– Igen – feleli Max.

És íme a válasz. A mindent megváltoztató.

A Max iránt érzett szerelme, mely hatalmasnak és örök életűnek tűnt, nincs többé. Soha nem hitte, hogy az ember egyik pillanatról a másikra képes kiszeretni valakiből. De az a Max, akit ő szeretett, nem létezik. Sosem létezett.

– Te bújtál Gustaf bőrébe a viaduktnál? – kérdezi Maxtól.

– Igen, szerettem volna a közeledben lenni.

– Miért pont Gustaf?

– Úgy láttam, hogy kedveled őt. Gustafot mindenki szereti. Rebecka megbízott benne.

– Ismered a többi Kiválasztottat?

– Csak téged és Anna-Karint. Hárman még hiányoznak.

Minoo elmondhatatlan hálát érez, amiért Vanessa, Linnéa és Ida nincsen közvetlen veszélynek kitéve.

A következő pillanatban iszonyú gondolat hasít belé. Anna-Karin utalt rá tegnap, ő meg mostanáig nem igazán számolt vele.

A gyilkos attól kezdve bárki külsejébe belebújhatott...

– Próbáltad más külsejét magadra ölteni? Az enyémet vagy Anna-Karinét?

– Kísérleteztem vele – hangzik a felelet. – De valamilyen oknál fogva kizárólag férfiak bőrébe tudok ezen a módon belebújni. Ők is mondták nekem, hogy vannak olyanok, akiknek számolniuk kell ezzel a korláttal – azok csak a saját nemüknek megfelelő álcát ölthetnek.

– „Ők”?

– „Ők, akik megáldottak” – feleli Max szemrebbenés nélkül. – Ők beszéltek rólatok is. És arról, hogy mit kell tennem.

– Láttad őket? Találkoztál velük?

– Nem. Eleinte csak a hangjukat hallottam álmomban. Most már viszont velem vannak, amikor ébren vagyok, akkor is. Mindenütt ott vannak velem. Most éppen azt mondják, hogy hallgassak, de nem tudok.

– Miért? – kérdezi Minoo. – Miért ölsz meg minket?

– Szerződést kötöttem velük. De ezt most megváltoztatták.

Max üveges tekintettel Minoora néz és mosolyog.

– Neked nem kell félned, Minoo. Új terv készült a számodra.

Minoo tarkóján felállnak a szőrszálak.

– Terv? – kérdezi.

– A részleteket még nem közölték. A lényeg az, hogy beleegyeztek: életben maradsz, Minoo. Nekem csak ez számít.

– Azzal persze semmi bajod, ha megölsz olyanokat, akik véletlenségből nem annyira számítanak neked?

– Nem mondanám, hogy örülök neki, de szükségszerű megtennem.

– Szükségszerű?

Max pislog egyet. Eddig tartott a szérum hatása. A férfi úgy néz rá, mintha csak most tudatosodna benne, hogy mindvégig Minoo állt előtte.

– Miről is beszéltünk? – kérdezi a lányt.

Minoo kinyitja a száját. De azt egyetlen szó sem hagyja el. Mintha végképp kifogyott volna minden hazugságból.

Max pedig látja rajta.

Vagy éppen a démonok mesélik el neki, hogy mi történt? Rájuk mindenesetre nem hatott a szérum. Max tekintete megkeményedik.

Minoo az ajtó felé indul, de a férfi elkapja a csuklóját, megszorítja. Aztán magához húzza a lányt.

– Eressz.

Minoo hangja oly erőtlen, mint azokban az álmokban, amelyekben az ember hiába szeretne üvölteni, csak suttogás jön ki a torkán.

– Mit tettél? – kérdezi a férfi.

– Semmit.

– Mit tettél? – ismétli meg Max a kérdést.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogja Minoo. – Mennem kell.

Max végre elereszti.

– Nem foglak bántani, Minoo – mondja kérlelő hangon.

Minoo hányni szeretne, amikor arra gondol, hogy megcsókolta a férfit.

Miképp lehetséges az, hogy kétszer is megcsókolta, anélkül, hogy rájött volna, hogy ő a gyilkos? Hogyan fogja elmondani a többieknek?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondja, és kirohan a teremből, le a lépcsőn.