19

– Halló?

Anna-Karin belép az előszobába. A konyhából halk dudorászás hallatszik. A mama a Jazz-bacilust^[3] énekli. Fülemben csengnek a hangok, mondd, mi van velem? Testem a ritmusra lüktet, új érzés ez nekem...

Anna-Karin pedig azt érzi, hogy elvörösödik. Julia és Felicia mégis ugyanolyan behízelgően mosolyog rá, mint máskor.

– Milyen otthonos a házatok! – lelkesedik Julia.

– Annyira király lehet vidéken lakni – teszi hozzá Felicia. – Annyira cuki teheneitek vannak. Konkrétan a szemük tökre okos. Mintha egy csomó mindenről tudnának, neeem?

Anna-Karinnak világéletében hasonló volt a véleménye a tehenekről, de mindez Felicia szájából hallva óriási baromságnak tűnik.

Mióta iskolába jár, még sosem hívott meg senkit magához. Most is, habár tisztában van vele, hogy az ő kezében van az irányítás, nagyokat dobban a szíve az idegességtől. Mikor a mamája kijön a konyhából, tovább fokozódik az izgalom.

– Nézzenek oda! Szervusztok, lányok! Akkor hát ti vagytok Julia és Felicia!

A két lány mosolyogva köszön. Mindketten ezerrel hízelegnek Anna-Karin mamájának.

– Sütöttem fahéjas csigát – mondja a mama. – Gyertek a konyhába!

Mindannyian asztalhoz ülnek, a mama nagy tál langymeleg süteményt tesz eléjük és egy kancsó feketeribizli-szörpöt.

– Magatokra hagylak benneteket, lányok – csicsergi. – A tehénkéknek szükségük van rám!

Miután kiment a konyhából, újra rákezd a dalra. Hintázom, pörgök, forog velem a világ. A feje tetején minden, mi ez a láz?

– Tessék, vegyetek – kínálja a lányokat Anna-Karin, és odatolja Juliának és Feliciának a süteményes tálat.

Azok nyomban engedelmes rágcsálásba kezdenek.

– Figyu, Anna-Karin, szerintem a Jari abszolúte beléd van zúgva – mondja Julia, amikor a bejárati ajtó becsukódik Anna-Karin mamája mögött.

Anna-Karin elmosolyodik.

– Én is azt hiszem – mondja, és félig rágott fahéjas csigával teli szájjal vihogni kezdenek mind a hárman.

Jarin nem merte még kipróbálni az erejét. Annyi éven át figyelte a fiú minden lépését, persze kellő távolságból. Ma viszont, az utolsó óra után összeszedte a bátorságát, mikor Jari történetesen az ő szekrénye előtt haladt el.

– Jari, a rajzteremben felejtettem a táskámat. Nem tudnád elhozni? – kérdezte tőle.

Julia és Felicia néhány méterrel odébb álldogáltak. Túl hangosan tört ki belőlük a kuncogás.

Anna-Karin borzalmas másodperceket élt át, azt hitte, hogy Jari kiröhögi majd, hogy az erő nem fog hatni rá. De aztán elmosolyodott, azzal az összetéveszthetetlen mosollyal, amellyel mostanában szoktak mosolyogni rá az emberek, boldogan és meglepődve attól, hogy a lány hajlandó beszédbe elegyedni vele.

– Máris hozom – felelte Jari.

Három perccel később át is adta a táskát Anna-Karinnak. Homlokán verítékcseppek ragyogtak.

– De nem tudom, mert közben meg alig ismerjük egymást – mondja Anna-Karin a lányoknak a konyhaasztalnál.

– Tutira érdekled – köti az ebet a karóhoz Julia.

– Tutira – helyesel Felicia.

Anna-Karin kezdi kapizsgálni, mi az ábra. Az embernek egyszerűen jólesik, amikor a barátai a füle hallatára esküsznek meg olyan dolgokra, melyekről igazából halvány gőzük sincs. Dehogy, egyáltalán nem vagy kövér. Dehogynem, tökre téged akar. Biztosan menni jog.

Valaki diszkréten megköszörüli torkát a konyhaajtóban.

– Hahó!

Anna-Karin észre sem vette, mikor lépett be a nagyapja a bejárati ajtón. Most itt áll, és barátságosan mosolyog.

– Jó napot! – feleli Felicia és Julia kórusban.

– Julia és Felicia – mutatja be őket Anna-Karin.

– Örvendek a találkozásnak – mondja a nagypapa, és Anna-Karinra néz, mielőtt kifordulna az ajtón.

Az a másodpercnyi pillantás nem más, mint egy hatalmas kérdőjel. A nagypapa nem tudja eldönteni, mi történik Anna-Karinnak. Ahogy azt sem, hogy mi történik a mamával. Sok ilyen pillantás szegeződött rájuk az eltelt néhány hét során.

– Ez a nagypapád volt?

Anna-Karin szórakozottan bólint, s arra gondol, hogy a nagypapa látta a vörös holdat. Hogy talán ő tudja.

– Tök cuki a kisöreg. Olyan igazi nagyapós – folytatja Julia.

– Aha, tisztára – erősíti meg Felicia, és betermeli második fahéjas csigája utolsó falatjait. Odaadó nyeldeklése mindenki számára hallhatóvá teszi a torka mélyén zajló folyamatokat. Egy kissé gusztustalan élmény.

Azután csend lesz.

Julia és Felicia idegesen körülnéznek. Nagy megkönnyebbülésükre megszólal Anna-Karin sms-jelző csengője.

Anna-Karin megnézi a mobilját.

Minootól érkezett üzenete.

Először nem érti. Mintha egy számára ismeretlen nyelven írták volna. A szavak jelentését kutatja.

– El kell mennetek – mondja aztán Juliának és Feliciának. – Most rögtön.

* * *

Újra együtt vannak. Először, mióta azon a bizonyos éjjelen kezdetét vette az egész. Még Ida is eljött. A táncporond kerítésének dőlve áll, és ezüst nyakláncát tekergeti az ujjai körül. Sötétdrapp színű lovaglónadrág van rajta, sötétzöld kötött pulóver és egy pár fekete lovaglócsizma. Mellette a porondon egy zsák, melyből kikandikál a sisakja. Minoonak fogalma sem volt róla, hogy Ida lovagol. Rájön, hogy tulajdonképpen rendkívül keveset tud Ida életéről.

Már csak öt Kiválasztott maradt. Rebecka távolléte annyira tapintható, hogy ettől szinte jobban jelen van, mint valaha. Minoo látja a többieken, hogy ugyanezt érzik. Mintha egy színész egy előadás kellős közepén kámforrá vált volna. Az együttes többi tagja még tartja magát, elveszetten, tanácstalanul.

Minoo hátranéz. Meglátja, amint a rühes macska felkapaszkodik a porondra. Az állat leül a lépcső tetején, és nyalogatni kezdi az egyik mancsát. Közben mintha egyetlen zöld szemével mindegyiküket megfigyelés alatt tartaná.

– Sicc! – próbálja elűzni Nicolaus, de a macska meg se rezdül.

– Hagyja csak – mondja neki Anna-Karin. – Nem zavar senkit.

A macska viszonzásképp dühösen fúj egyet Anna-Karinra.

Minoo és Nicolaus egymásra néznek. A férfi bólint. Minoo a többiek felé fordul.

– Az, aki meggyilkolta Eliast, most Rebeckát is megölte.

– Honnan tudod, hogy nem öngyilkos lett? – kérdezi Ida. – Nem kizárt. Tisztára anorexiás volt, mindenki tudja.

Minoot elönti a méreg. Jó érzés. Elengedi magát.

– Fogd már be végre! – mondja tagoltan, hogy a lehető legvilágosabban fejezze ki magát.

Ida nagyra mereszti a szemét. Orcáján könnycseppek gurulnak lefelé.

– Nem veszem be ezt a baromságot! – üvölti. – Nem akarok meghalni. Nem akarok itt lenni veletek! – hangja belehasít a kristálytiszta őszi levegőbe.

– Aha, és mégis mi az elképzelésed? – mondja neki hűvösen Linnéa. – Választhatod az egyiket vagy a másikat, de a kettő együtt nem megy.

Minoot elönti a hála. Ha más nem, legalább Linnéa megértette, miről van szó.

– Miről beszélsz? – förmed rá Ida.

– Egyetlen dologban mindenesetre biztosak lehetünk – mondja Minoo.

Aztán egy hatásszünet alatt egyesével mindegyiküknek jelentőségteljesen a szemébe néz. Meg kell érteniük. Ebben a pillanatban.

– Ha nem fogunk össze, mindannyian meghalunk.

Ida olyan hevesen törli meg könnyes arcát a pulcsija ujjával, hogy kivörösödik tőle az arca, Eddig rendkívül hülyén viselkedtünk. Figyelmeztettek minket, mégsem hallgattunk a figyelmeztetésre – folytatja Minoo. – Egyedül Rebecka értette meg az üzenetet. Folyton azt mondogatta, mekkora hiba, hogy nem jövünk össze megint. És Rebecka azóta... halott, ami szintén azt bizonyítja, hogy végig igaza volt.

A többiek találva érzik magukat. Mindannyian elengedték a fülük mellett Rebecka kérését. Hogy ismét találkozzanak az együttműködés érdekében.

– Ezt felfoghatatlan... – szólal meg Ida elhaló hangon. – Hogy lehetséges, hogy Rebecka... halott?

Minoo nyel egyet, hogy lejjebb küzdje a gombócot a torkában, amitől alig jut levegőhöz, és beszélni sem tud.

– El kell kezdenünk az együttműködést – mondja. – Ezt akarta Rebecka is. Van valakinek ellenvetnivalója?

Ida tüntetően a csizmája orrát nézi.

– Számíthatunk a segítségedre, Ida? – kérdezi tőle Minoo.

– Igen – feleli Ida összepréselt állkapoccsal.

– Rám is számíthattok – mondja Linnéa.

– Rám is – mondja Vanessa.

– Rám is – mondja Anna-Karin.

– Én pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy támogassam magukat – mondja Nicolaus.

Minoo rájuk néz, hirtelen eszébe jut, mit mondott Rebecka:

Mi kell még ahhoz, hogy megértsék? Haljon meg még valaki? Elias halála nem elég?

Nyilvánvalóan nem volt az. De nem kezdhet el vádaskodni. Sehová sem vezetne.

– Rebecka éppen ma mesélte el nekem, hogy valaki követi – mondja a feddés helyett. – Azt hiszem, ugyanez a személy állt egyszer az én házam előtt is. Ti észrevettetek valamit?

– Eliasszal is történt valami a halála előtt – szólal meg Linnéa. – Félt. De már nem maradt ideje elmondani, hogy mitől.

Minoo bólint. Linnéa a könnyeivel küszködik. Minoo szívesen megvigasztalná, de most nem szabad elérzékenyülnie, mert az megtörné az illúziót. Neki most el kell játszania, hogy ő a csapat vezetője, legalábbis átmenetileg. Nem engedheti ki az irányítást a kezéből, mert akkor a többiek elveszítik a reményt. Pedig elmondhatatlanul fél, és oly parányinak érzi magát, de óriási önzés lenne, ha kimutatná. Az összetartozás új és törékeny érzése egy pillanat alatt semmivé foszlana.

– Más nem tűnt fel valamelyikőtöknek? – kérdezi.

A többiek a fejüket rázzák mindannyian. Minoo ismét nagyot nyel. Ha csak ő meg Elias meg Rebecka látta... Ez azt jelentené, hogy most rajta a sor?

– Ki kell derítenünk, hogy ki követ minket – mondja hangosan.

– Vagy hogy mi – teszi hozzá Nicolaus.

– És sokkal elővigyázatosabbnak kell lennünk, mint eddig. Anna-Karin...

Minoo elhallgat. Maga is elcsodálkozik rajta, milyen nehezére esik kimondani, amit szeretne. Rájön, hogy tulajdonképpen egy kicsit tan Anna-Karintól, pedig a lány nem úgy néz ki, mint akit könnyen fel lehet dühíteni bármivel – ahogy ott áll kapucnis posztókabátjában, kötött sapkával a fején.

– Mi van? – kérdezi Anna-Karin bosszús hangon.

– Te is tudod – feleli Minoo.

Ida némán fintorog.

– Senki nem érti, mit csinálok. Pont ez a pláne az egészben – mondja Anna-Karin.

Előretolja az állát, olyan lesz tőle, mint egy makacs kisgyerek.

– Tényleg ennyire biztos benne? – szólal meg Nicolaus most nyugodt hangon. – – Persze, lehetséges, hogy egyedül mi látunk előadása kulisszái mögé. De ha az iskolában véletlenül valaki más is a Kiválasztott nyomába eredt, akkor óriási veszélynek teszi ki magát. – Nicolaus hangja egyszerre tekintélyt parancsolóvá válik. – Tudomásunkra jutott, hogy az iskola a gonosz fészke. És az iskolában fosztották meg Eliast és Rebeckát is az életétől.

Anna-Karin arca tűzpiros.

– Egyáltalán honnan veszitek, hogy használom a különleges erőmet? Ki sem bírjátok nézni belőlem, hogy anélkül is népszerű lehetek?

Ida válaszul felhúzza a szemöldökét, de szerencsére csöndben marad.

– Nemcsak belőled nem nézzük ki – feleli Vanessa tárgyilagosan. – Senki nem válik népszerűvé egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ilyen egyszerűen nincs.

– Abba kell hagynod ezt a mesterkedést – mondja Minoo.

Anna-Karin mérges pillantást vet rá.

– És most mi a franchoz kezdünk? El tudunk indulni valamilyen nyomon? – kérdezi Vanessa.

Minoo a szeme sarkából Nicolausra néz. Ők ketten már kidolgoztak egy elméletet, most azonban, amikor ismertetnie kellene, az egész olyan erőltetettnek tűnik. Még sincs ennél jobb ötlete.

– Mielőtt Rebecka meghalt, bent volt az igazgatónőnél – fog hozzá.

Minoo Linnéára néz, reméli, hogy nála megértésre talál. És Linnéa valóban nem okoz csalódást.

– Elias is ott járt előtte – egészíti ki Minoo megállapítását.

– Adriana Lopezt körülbelül egy éve választották meg a városi gimnázium igazgatónőjévé – folytatja Minoo.

– Ácsi – szól közbe Ida. – Szerintetek a diri a bűnös?

– Még nem sikerült összegyűjtenem elég információt – folytatja Minoo figyelmen kívül hagyva Ida beszólását. – A neten találtam róla néhány adatot. Mielőtt idejött, egy stockholmi iskola igazgatóhelyettese volt. Azt megelőzően – úgy néz ki – tanárként dolgozott. Semmi furcsaságra nem akadtam vele kapcsolatban. Ki kell derítenünk, ki is ő valójában.

– Elég logikus lenne – mondja Vanessa. – Ha csak arra gondolok, hogy az iskola a gonosz fészke, ő meg ennek a borzalmas helynek a főnöke.

Minoo bólint. Nagy kő esik le a szívéről, amikor látja, hogy legalább nem röhögik ki kapásból a felvetése miatt.

– Eddig ez az egyetlen használhatónak tűnő nyom, amely a rendelkezésünkre áll – mondja Minoo. – De nyitott szemmel és nyitott füllel kell járnunk. Vanessa, a te nevelőpapád például rendőr. Ugye, elmesélné, ha valami furcsaságot tapasztalna a városban jártában-keltében.

– Tegyük fel – vágja rá Vanessa szűkszavúan.

Ebben a pillanatban Minoo rettenetesen kimerültnek érzi magát. Lehunyja a szemét, megpróbálja kizárni a külvilágot, megpróbál rátalálni a megmagyarázhatatlan erőre, mely idáig elvezette. De semmi nem maradt belőle.

Rebecka halott.

A felismerés most teljes döbbenetével sújt le rá, majdnem összecsuklanak alatta a lábai.

– Minoo? – ez Nicolaus hangja.

– Azt hiszem, haza kellene mennem.

* * *

Alighogy Nicolaus és Anna-Karin megérkeztek Minooval, és kitették őt a házához közel, elered az eső. Hangosan dobol az autó tetején, miközben kifelé hajtanak a városból.

Nicolaus leparkol a buszmegállóban, és addig makacskodik, míg Anna-Karin rááll, hogy kísérje el őt jó darabon a házukhoz vezető kavicsos úton. Nicolausnak van egy hatalmas fekete esernyője, melyet most kettejük fölé tart, miközben cuppogó léptekkel haladnak tovább a sárban. Anna-Karin ugrásra kész, hogy meg tudja védeni magát, ha a gondnok újra bírálgatni kezdené. Nicolaus azonban egyetlen szót se szól.

Már majdnem elérik a házat, amikor Nicolaus megáll. Az esőcseppek kopognak az ernyőn, a talajból édeskés földszag száll fölfelé.

– Anna-Karin, ez így nem mehet tovább – mondja Nicolaus. – Valakinek még baja esik.

Nincs az arcán semmi szigorúság, inkább aggodalom. Olyan, mint egy leánygyermekéért aggódó apa. Anna-Karin nem törődik a többiek véleményével, de Nicolaust nincs kedve elkeseríteni.

– Gondolkozom majd a dolgon – ígéri.

– Helyes.

A férfi finoman megpaskolja a vállát, aztán visszafordul.

Anna-Karin átvág az esőáztatta udvaron, beszalad a fészer kis teteje alá.

Nem szeretne még bemenni a házba. Nicolaust nézi, ahogy a férfi fekete esernyőjét tartva lassan eltűnik a sötétben. Tudja, hogy a gondnoknak igaza van. Hogy Minoonak igaza van. Hogy amit csinál, veszélyes. Mindig is tudta. Legbelül.

Egyszer kilencedikben vendégük érkezett az osztályba, egy exheroinista. Elmesélte, hogy amikor először próbálta ki a drogot, olyan érzés volt, mintha végre hazatalált volna. Anna-Karin most már tudja, miről beszélt. Különleges ereje megrészegíti, sőt, egyenesen betépve érzi magát. A mámor betölti azt a hatalmas fekete űrt, amelyet majdnem egész életén keresztül magával cipelt. És erről mondjon le?

Igen, dönti el végül. Nem éri meg a vele járó kockázat miatt. Nem éri meg, mert valakinek az életébe kerülhet.

Anna-Karin belefúrja szemét az őszi sötétbe. Választása elégedetté teszi. Felnőttnek érzi magát tőle.

Amint az enyém lesz Jari, szövi tovább a gondolatmenetet. Azonnal abbahagyom.