8

Rebecka és Gustaf egymás mellett ülnek az aulában, majdnem leghátul. Az aula jóformán semmit sem változott, amióta az iskola megépült. Nagy terem a bejárattól kezdve lefelé lejtő padlózattal egy megemelt, faelemekből épített színpadig. A magas, mocskos ablakokon keresztül besüt a nap, a maszatok mintázata árnyékot vet a szemközti falra. A színpadon pulpitus áll. A padsorok megteltek az utolsó helyig.

Rebecka hátrafordul. Látja, amint Minoo Falk Karimi és Linnéa Wallin besurrannak az ajtón, és leülnek a mögöttük levő sorban. Óvatosan rájuk mosolyog. Linnéa mintha észre sem venné, Minoo viszont visszamosolyog rá.

Rebecka mindig kedvelte Minoot, de nehéz a közelébe kerülni. Annyira felnőttes a viselkedése, hogy mellette Rebecka gyermetegnek érzi magát, egy kicsit alsóbbrendűnek. Ezenkívül Minoo tutira penge. A felső tagozatos vitákban megingathatatlan volt a fölénye. Kristálytisztán érvelt, bármiről volt szó, esélye se volt senkinek vele szemben, még a tanároknak sem. Rebeckának néha sikerült rájönnie, hogy Minoo érvrendszere sem volt tökéletes, de ez kizárólag utólag sikerült. Mert amikor Minoo vezette elő ezeket a dolgokat, olyan magától értetődőnek tűntek, hogy nem tehetett mást az ember, mint hogy elfogadta őket.

Jó érzés lehet ilyennek lenni, gondolja Rebecka. Nem kételkedni önmagunkban.

– Az egész iskola itt van – szólal meg halkan Gustaf.

– Annyira szörnyű – suttogja Rebecka. – Most hirtelen mindenki részvéttel van iránta.

– Mindenki meg akarja mutatni, hogy ő sosem bántotta Eliast – mondja Gustaf.

Rebecka Gustafra néz, a komoly arcára, sima profiljára, kócos szőke hajára. Sokan azt hiszik, hogy Gustaf csak egy helyes focista. Nem ismerik őt egyáltalán. Gustaf okos. Okosabb, mint a legtöbben Rebecka ismerősei közül. Nem a jó matekosoknál okosabb, de okosabb az életben. Megfogja a fiú száraz, meleg kezét. Megszorítja.

A teremben egyszerre elhallgat a moraj. Az igazgatónő a pulpitusra lép.

– Iskolánkban tragédia történt – kezd hozzá.

Valahonnan az első sorokból felhangzik az első zokogás, Rebecka azonban nem látja, ki sír.

– Tegnap itt, a mi iskolánkban hunyt el Elias Malmgren. Az, amin ezekben a napokban a barátai és a családja megy keresztül, elviselhetetlenül nehéz. Mindannyiunkat lesújt, amikor egy fiatal ember az öngyilkosságot választja.

Többen felzokognak. Rebeckát hirtelen ájulás kerülgeti. Fullasztónak érzi a levegőt, nehezen lélegzik.

– Rebecka? – hajol hozzá a suttogó Gustaf.

Az igazgatónő hangja egyre távolabbról hallatszik, mintha a víz alól érkeznének a hangok.

– Ki kellene... – suttogja Rebecka.

Gustaf rögtön érti. Mindig megérti. Felsegíti Rebeckát, és diszkréten a kijárathoz kíséri. A lány észreveszi a feléjük forduló arcokat, de nem törődik vele. Levegőhöz kell jutnia.

Amint kilépnek az ajtón, érzi, hogy a szédülés alábbhagy. Nagy levegőt vesz.

– Kimenjünk az udvarra? – kérdezi Gustaf. – Hozzak egy pohár vizet?

– Kösz – mondja Rebecka, megöleli a fiút, az orrát a nyakába fúrja, beszívja az illatát. – Már jobban vagyok. Csak egy kicsit elkábultam.

– Ettél ma már valamit?

– Igen – feleli Rebecka. – Miért kérdezed?

Még egyszer sem beszéltek a bajáról, bár Rebecka biztos benne, hogy Gustaf sejt valamit. Egy-egy apró pillantása, csöndje arról árulkodik, hogy neki akar rugaszkodni, de nem tudja, hogyan kérdezze meg.

– Hát csak mert... elszédültél, nem?

Rebeckának nem kellene bosszankodnia. Gustaf csak megmutatja, hogy törődik vele.

De mégis. Mi lenne, ha egyenesen rákérdeznél, gondolja Rebecka magában. Hogyhogy nem bírod feltenni azt a kérdést, amelyre már hónapok óta tudni szeretnéd a választ? Igaz, amit Rebeckáról mondanak? Hogy ebéd után hányni jár? Hogy kilencedik évfolyam elején elájult a tornaórán, mert nem evett?

Na, és miért nem mesélsz róla te magad? – kérdezi ugyanakkor egy kis hang. Ő a pasid. Szerelmesek vagytok egymásba.

Rebecka már tudja a választ.

Azért nem mesél, mert fél. Fél, hogy Gustaf lelép. Hogy is maradhatna együtt egy ilyen gázos csajjal. Aki annyira zizzent, hogy először fogta magát, és abbahagyta az evést, azután meg túlette magát, attól hányt, majd ismét nem evett semmit. Egy olyan lánnyal, aki megállás nélkül attól fél, hogy elveszti a dolgok felett az irányítást. A pasik nem ilyen berezelt csajokra vágynak. A pasik a könnyed, vidám, nevetős lányokat szeretik. Gustaf mellett nem nehéz ilyennek lennie, mivel a fiú annyira boldoggá teszi. Azt a másik oldalát meg mindig ügyesen elrejtette.

Na, és miért ne tudná szeretni Gustaf azt a másik oldalt is? – kérdezi a hang. Engedd őt oda, aztán majd meglátod. Meséld el neki, amit még soha senkinek nem meséltél el.

Rebecka ízlelgeti a szavakat. A megkönnyebbülésre gondol, ami utána következne. És a szorongásra, ami a megkönnyebbülés után.

Ha az ember valakit a bizalmába avat, egyúttal sebezhetővé is teszi magát. Emlékszik még a felső tagozatos időkre, amikor a fel-fellángoló háborúkban a korábban elárult titkokat fegyvernek használták az egymás ellen harcoló felek. Amikor ártatlan dolgok idegen kézre jutva gyilkos méreggé változtak.

De Gustaf talán mégsem tenne ilyet?

Szánt szándékkal soha. De elég csak, hogy meghalljon valaki egy elejtett szót a fociedzésen, csak annyit, hogy aggódik Rebeckáért, s a szóbeszéd azonnal szárnyra kap.

Nem, hozza meg végül a döntést Rebecka. Jobb, ha megtartom magamnak. Kizárólag akkor tudhatom biztos helyen a titkomat.

– Valószínűleg nem ettem eleget reggelire – feleli Gustafnak. – Először kint voltam futni, egy-két szelet kenyérrel többet kellett volna ennem.

Ilyet ugyebár egy gázos csaj mégsem mondana.

Gustaf megkönnyebbültnek tűnik. Bár látszik rajta, hogy nem is sikerült teljesen meggyőznie őt.

– Vigyázz magadra! – mondja. – Olyan sokat jelentesz nekem.

Rebecka megcsókolja a fiú hihetetlenül puha ajkait.

– Nekem te jelentesz mindent – suttogja, s közben az jár az eszében, hogy nem mondott teljesen igazat, mert persze a többiek is jelentenek neki valamennyit – a mama, a papa, a testvérei. De jólesik kimondani. Ezzel valahogy meg tudja fogalmazni azt az elmondhatatlan érzést, amit Gustaf iránt táplál.

– Szeretnél visszamenni?

Rebecka bólint. Rossz lenne ellógni.

Mikor visszaérnek az aulába, az igazgatónő még mindig a pulpituson áll. Már mindenünnen síró hangokat hallani. Sírnak az elsős, a másodikos és harmadikos diákok. Olyan emberek, akik azt se tudták, hogy Elias a világon van. Amikor Rebecka és Gustaf visszaülnek a helyükre, rájuk se néz senki.

– Most meghallgatunk egy verset, aztán egy perc néma csenddel tisztelgünk Elias emlékének – mondja lágy hangon az igazgatónő. – Aztán együtt kimegyünk az iskolaudvarra, és megnézzük, ahogy félárbocra eresztik a zászlót.

Az igazgatónő lelép a pulpitusról, hogy átadja helyét valaki másnak. Szőke alak lép a színpadra.

Rebecka nem hisz a szemének. A szónoki székben Ida Holmström áll.

– Ez nem lehet igaz – motyogja Gustaf.

Senki más nem reagál. Miért is tennék? Ida diákönkormányzati képviselő, és patrónus volt egész felső tagozatban is. A tanárok kedvence.

Szerintetek létezik, hogy valaki arra kényszerítette Eliast, hogy pont azokat a ruhákat hordja, és kisminkelve járjon suliba?

Rebecka fejében Ida szavai visszhangoznak. Ida véletlenül túl közel hajol a mikrofonhoz, az begerjed, a tömeges zokogás abbamarad.

– Ida Holmströmnek hívnak, Elias osztálytársa voltam kilenc éven keresztül. Nagyon helyes srác volt, mindig segítettünk neki, ha bántotta valami. Nagy űrt hagy maga után. Minden barátja nevében szeretném felolvasni ezt a verset.

Rebecka Gustafra pillant, a fiú annyira összeszorítja a fogait, hogy megfeszül bele az állkapcsa.

„Ne félj a zord sötéttől, hisz ott pihen a fény. A csillag sem világol, hol nincs körben sötét. Pupillád mély sötétjét környezi íriszed, a fény sötétre vágyik, te bárhogy retteged.”^[1]

Ida megköszörüli a torkát, mert a hangja remegni kezd. Igazából meghatódott volna? Vagy csak megjátssza? Innen-onnan újra felhangzanak a zokogások. A vers szép, a helyzet viszont – hogy éppen Ida Holmström olvassa fel Eliasnak – teljesen abszurd.

Konkrétan szerintem, ha annyira gáz volt neki ez az egész, legalább megpróbálhatott volna egy kicsit alkalmazkodni, lehetett volna valamivel normálisabb.

Rebecka hátrafordul, amilyen észrevétlenül csak bír, és Linnéára pillám, Elias egyetlen igazi barátjára ebben a túlzsúfolt aulában.

Linnéa meg sem próbálja elleplezni gyűlöletét. Rebecka még sosem látott ilyet senki szemében, s azonnal rájön, hogy valami történni fog.

– „Ne félj a zord sötéttől, hisz ott pihen a fény, ne félj a zord sötéttől a szíved rejtekén” – fejezi be Ida a verset, és úgy néz a közönségre, mintha tapsra várna. Azután hozzáteszi: – Most pedig egy perc csenddel emlékezünk Eliasra.

A csend beáll, ám mindössze néhány másodpercig tart. Rebecka máris hallja a csattanást, ahogy a lehajtható szék ülése felpattan, miközben Linnéa feláll.

– Mekkora álszent szemétláda vagy! – csattan fel Linnéa.

Felmorajlik a terem, több száz diák fordul hátra.

– Kiállsz oda, és van pofád azt mondani, hogy lelkeden viselted Elias sorsát, miközben a mocskos zaklatói közé tartoztál te is!

Ida dermedten áll a pulpituson. Az igazgatónő felkel a székéből.

– Linnéa – kezdi.

De Linnéa kimászik a széksorok szélére, a színpad felé tart, mialatt túlordítja az igazgatónőt:

– Nyolcadikban Erik Forslund, Robin Zetterqvist és Kevin Månsson fogták és levágták Elias haját... – Linnéa folytatja, s közben céltudatosan közeledik a színpad felé, ahol Ida görcsösen kapaszkodik a pulpitusba. – Már csak néhány fonat volt hátra, Elias feje vérzett. Te adtad nekik oda az ollót, Ida! Te voltál! Láttalak! És a többiek is megtették vele, igen, ti mind! Aljas képmutatók!

Egyetértő kiáltások hallatszanak hátulról, ahol néhány alter és kitaszított ül.

Ida a mikrofonhoz hajol.

– Borzalmas, hogy Eliast bántalmazták – szól bele szokatlanul éles hangon. – De ez, amit itt az előbb mondtál, nem igaz.

Minden olyan váratlanul és hirtelen történik, hogy senkinek nem marad ideje beavatkozni. Linnéa egy szempillantás alatt a színpadon terem, közeledik Ida felé, aki elengedi a pulpitust, és hátrálni kezd.

– Linnéa! – kiáltja az igazgatónő rémült hangon.

Rebecka arra gondol, hogy mindjárt valami borzalmas történik. Amit meg kell állítani. Most azonnal.

A következő pillanatban nyikorgó hang hallatszik a mennyezet felől. A fémgerenda, amelyre a színpad reflektorait felerősítették, megremeg, aztán egyenesen a pulpitusra dől, s végül hatalmas robajjal Linnéa és Ida között a padlóra zuhan. Az összetört lámpakörték üvegszilánkjai szanaszét röpülnek.

A hangosítás újfent begerjed, mindenki a fülére tapasztja a kezét, míg a gondnoknak sikerül kihúznia a konnektorból a csatlakozót. Aztán csend lesz. Néma csend. Elveszik a diákok a kezüket a fülükről. Egy szó sem hangzik.

Linnéa és Ida farkasszemet néznek. Ida végül elveszti a néma versenyt. Lerohan a színpadról, s az első sorokban ülő barátainál keres védelmet.

Újra felmorajlik a terem. Az igazgatónő szeretne mondani valamit Linnéának, de a lány lesiet a színről, és a kijárat felé rohan.

Rebecka a levegőben kavargó port nézi. A deszkákon szétszóródott üvegszilánkokat.

Én tettem.

Bár teljesen őrült gondolatnak tűnik, semmi kétsége nincs. Ő hozta mozgásba ezt a dolgot. Lehetetlen, mégis megtörtént. Megtörtént mindenki szeme láttára.

– Nyugalom, nyugodjon meg mindenki, kérem! – kiáltja az igazgatónő a színpadról. – Először az első sorokban ülők hagyják el a termet, aztán a többiek rögtön utánuk! Gyülekező az iskolaudvaron!

Rebecka le sem tudja venni a szemét a fémgerendáról. Soha nem hitt a természetfölötti erőkben. Soha nem vette komolyan sem a kísértethistóriákat, sem a horoszkópot.

Mostantól viszont nem hitkérdés lesz a számára. Hanem tudás.

* * *

Anna-Karin az utolsók között hagyja el az aulát. Leghátul ült a sarokban, nehogy észrevegye bárki. Különös jelentőséget tulajdonított mai döntésének, hogy otthon hagyta Peppart. Az is lehet, hogy Peppar maga hozta meg a döntést. Mikor fel akarta emelni a kiscicát, az beszáguldott a kanapé alá, és addig dorombolt kitartóan ragaszkodva a rejtekhelyéhez, míg Anna-Karin kénytelen-kelletlen ott nem hagyta, hogy még elérhesse a buszt.

Meg volt bántva, és rémülettel töltötte el az eset.

Anna-Karin mindig ügyesen bánt az állatokkal. Azok meg imádták érte. Így volt ez, mióta csak az eszét tudja.

Mostanában viszont a valóság mindenestül meginogni látszik. Pepparra gondol. Aztán a mamájára, akinek eltűnt a hangja, és még nem jött vissza. A furcsa álmokra, és hogy két egymást követő reggelen is füstszagú hajjal ébredt. Ennek a színpadon elszabadult pokolnak is bizonyára köze van a többihez.

Gépiesen lépdel lefelé a lépcsőn, aztán kimegy az udvarra. A gyülekező tömegben támadt résen keresztül látja, amint a gondnok odamegy a zászlórúdhoz. A háttérben felsejlik az igazgatónő alakja. Az arca merev.

Felhúzzák a zászlót a magasba, azután leeresztik a rúd hosszának kétharmadáig. Ott lóg ernyedten.

Néhány percig álldogál a tömeg, nem egészen tudják, mihez kezdjenek. Vannak, akik ismét elsírják magukat, aminek az aulában lezajlott dráma után némileg hamiskás íze van. Az igazgatónő mond valamit, mire a zászlórúdhoz legközelebb állók oszolni kezdenek, és visszamennek az iskolaépületbe. Az osztálytermekben beszélgetés vár rájuk a tanáraik és pszichológusok jelenlétében. „Fontos, hogy időben megbirkózzunk a rossz érzésekkel, amelyeket egy ilyen esemény kivált”, mondta beszédében az igazgatónő. Mintha a kellemetlen érzéseket olyan simán el lehetne takarítani, mint a szemetet az iskolaudvarról.

Anna-Karin a zászlóra néz.

Szegény Elias, gondolja magában. Legalább volt néhány hozzá hasonló igazán jó barátja.

Anna-Karin sosem volt a tagja semmilyen bandának vagy klikknek. Nem hódolt egyetlen zene- vagy más divatnak sem. Voltaképp semmiben nem volt különleges.

– Az a genya Linnéa...

A jobbján a hang több mint ismerős. Anna-Karin arra fordul, Erik Forslundot látja maga előtt, a fiú mellett Kevin Månsson és Robin Zetterqvist áll. Azok, akik annak idején ollóval estek neki Eliasnak. Azok, akiket Linnéa az imént az egész iskola előtt leleplezett.

– Meg kell mutatnunk annak a rohadt kurvának... – sziszegi Robin.

A többiek bólintanak. Anna-Karin hirtelen iszonyúan dühbe gurul, tovább bámulja őket, míg Erik Forslund észre nem veszi. Anna-Karin rájön, hogy alsó tagozatos koruk óta most először találkozik a tekintete a fiúéval. Akkor még nem sikerült megtanulnia, hogy lesüsse a szemét, akármerre jár. Nem tudta, hogy ez a túlélés titka.

– Mit a szart bámulsz, izzadós bige? – sziszegi.

Egyszerre mintha az elmúlt évek összes mérge, keserűsége szétáradna Anna-Karinban. Ám ez alkalommal nem fordítja mindet maga ellen. Nem magára dühös, amiért olyan csúnya, elcseszett, ügyetlen, dagadt és szomorú. Hanem Erikre. Gyűlöli Eriket. Csodálatos érzés. Csak úgy bugyborékol tőle a teste, mintha pezsdítő szénsav töltötte volna meg mindenét.

PISÁLD ÖSSZE MAGAD!

Látja Erik szemeit, amikor megtörténik. Valami elváltozik bennük. Erik farmernadrágján nagy sötét folt keletkezik.

Erik rémülten néz körül. Még senki nem vette észre, mi történt. Még van esély a megmenekülésre.

És ekkor érkezik a helyszínre Ida, sarkában Juliával és Feliciával. Ida, aki kis idővel ezelőtt szenvedett el egy rendkívül súlyos megaláztatást az egész iskola előtt, most remek lehetőséget lát arra, hogy valaki másra terelje a figyelmet. Erikre néz. Pillantása egy másodpercre lejjebb vándorol, majd visszatér a fiú arcához. Nem bírja visszatartani a nevetését.

– Nézzenek oda! Kicsikém, hát mit csináltál? Bepipiltél? – szakad ki belőle megjátszott együttérzéssel. Hangosan beszél, de csak annyira, hogy a hozzá legközelebb állók megforduljanak. Aztán azok, akik a legközelebb állókhoz állnak közel, és így tovább. Az emberekre rájön a nevetés. Az a megváltó, elengedett nevetés, amire mindenkinek akkora szüksége van ezekben a pillanatokban.

– Menjetek a picsába! – hördül föl egy hang.

Anna-Karin egyik legtitkosabb álma vált valóra, a jelenet minden pillanatát igyekszik magába szívni. Erik elkeseredetten néz a többiekkel együtt vigyorgó Robinra és Kevinre. A felfordulásban még egyszer összetalálkozik a tekintete Anna-Karinéval.

– Hugyos Erik – mondja neki a lány higgadt hangon.

Erik futásnak ered. Minden lépésre cuppog egyet a cipője. Anna-Karin győzelemittasan néz utána. Mintha a fülében angyali seregek hangja csendülne.