15

Mikor Anna-Karin kinyitja a lakásajtót, frissen sült kenyér illata csapja meg az orrát. Boldogan elmosolyodik.

– Szia, kicsikém, hazajöttél? – hallatszik a mamája hangja a konyha irányából.

– Igen! – kiáltja Anna-Karin, miközben leveszi magáról a dzsekijét, és a fogasra akasztja az előszobában.

Szinte a cipőlevevésre se jut ideje, a mamája máris ott terem, hogy megölelje. Nincs hamutartószaga, mióta abbahagyta dohányzást. A kiszellőztetett ház friss péksütemény- és szappanillatot áraszt.

– Mi volt ma az iskolában? – kérdezi a mamája, miközben elengedi őt.

– Jól ment minden. A töritesztem hibátlan lett.

– Az én okos kislányom! – jegyzi meg büszkén a mamája.

Anna-Karinnak egyáltalán nem okoz lelkifurdalást, hogy csak úgy találomra írogatta be a válaszokat, majd utólag kipróbálta az erejét a tanárán. Akárhogy is tűnjön, azért vannak elvei, amelyek mellett kitart. Igyekszik a lehető legkevesebbet manipulálni a tanárokat, a természet-tudományos tárgyakat tanítókat sosem bántja, kizárólag azokat, akik fölösleges dolgokat tanítanak, például történelmet, németet vagy tornát. Ezekre állatorvosként úgysem lesz szüksége. És különben is kinek okoz örömet, ha megtanul egy csomó értelmetlen zagyvaságot, amit utána rögtön elfelejt?

– Pogácsát akartam sütni, de rájöttem, hogy ezzel az erővel már fahéjas csigát is csinálhatnék – mondja a mama nevetve, és kezét virágos kötényébe törli.

A mama szemei viszont egyáltalán nem nevetnek, de Anna-Karint ez kevéssé izgatja. A mama nemsokára úgyis igazából felfedezi, milyen szép az élet. És akkor a mosolya is igazi lesz, erre Anna-Karin mérget vesz.

Peppar, a kiscica, nesztelenül oson le a lépcsőn, a legalsó lépcsőfokon megáll.

– Szevasz, macsek! – szól hozzá Anna-Karin, leguggol, majd előrenyújtja a kezét.

Peppar szemei sárgászölden ragyognak. Farkát éber elővigyázatossággal tekergeti ide-oda. Nem jön közelebb. Anna-Karin nem érti, mi lelte ezt a cicát az utóbbi időben. A kicsi Peppart, aki olyan édesen bújt meg a zsebe mélyén, és folyton dorombolt.

– Gyere már, Peppar! – csalogatja Anna-Karin. – Cicc, cicc, cicc...

A macska egy tapodtat sem mozdul.

GYERE IDE! mondja magában Anna-Karin, miközben mélyen az állat szemébe néz. GYERE IDE, HOGY MEGSIMOGATHASSALAK, CSAK SZERETGETNI AKARLAK EGY KICSIT.

Peppar fúj egyet, aztán fölrohan a lépcsőn az emeletre.

– Menj csak, úgy kell neked! – fúj rá vissza a gazdája.

Ebben a pillanatban megcsendül a mobiltelefon. Rebecka száma látszik a kijelzőn. Hát ez meg sosem hagyja abba? Sem Rebecka, sem a többiek nem értik, milyen rég kijárt már neki az új élete. Eszébe sincs mentegetőzni miatta.

* * *

Úgyis befuccsol az egész, gondolja Rebecka. Soha nem leszek képes összeterelni őket.

Zsebre rakja a mobiltelefonját, és Gustaf keresésére indul a kihalt City Galériában. A fiú Leffe édességes bódéjánál felejtette a sálját, amikor ott vásároltak.

– Várj meg itt, visszarohanok érte és jövök! – mondta Gustaf.

Elég régóta távol van. Túl régóta.

Rebecka egy helyben ácsorog, azt kívánja, bárcsak lenne nála valami olvasnivaló. A biológia-tankönyvön kívül. Pillantása végigsiklik a sötét kirakatokon, melyeken úgy tükröződik vissza az alakja, mint egy árnyék, mintha az üres üzlethelyiségekben egy bóklászó kísértetet látna. Csak a nemrég nyílt Kristálybarlang kirakata van kivilágítva.

Rebecka közelebb megy. Az ablakban rézpiramisok, tarot-kártya, füstölők, angyalszobrocskák zsúfolódnak, és természetesen kristályok mindenféle formában, méretben és színben. Egy különálló tárlóban ékszerek hevernek – egy nagy kupac ezüst, olcsó kövek.

Majdnem minden ócskaságnak tűnik. Rebecka szeme egyszer csak megakad egy ezüst nyakláncon, melyet apró vörös kövek díszítenek. Olyanok, mint megannyi pirinyó vércsepp valakinek a nyaka körül. Rebecka megérinti a kirakatüveget az ujjaival. A nyaklánc egyáltalán nem illik az ő stílusához, mégis szeretné, ha az övé lehetne. Azonnal meg akarja venni, hogy ezentúl mindig hordhassa.

Aha, megvenné, ha lenne pénze rá. Nem mintha ez előfordult volna vele bármikor.

Rebecka azt se tudja, mióta állhat már a kirakat előtt a nyakláncot bámulva, amikor hirtelen bizsergést érez a tarkóján.

Teljes biztonsággal érzi, hogy valaki szemmel tartja.

Rebecka a kirakatüveg tükröződéseit vizsgálja. Áll mögötte valaki, az illető tükörképe életlen, csak sejteni lehet a galéria bejáratán keresztül bejövő sápadt napfényben. De Rebecka azonnal felismeri.

Nem mer hátrafordulni. Eltelik néhány végtelennek tűnő másodperc. Az alak még mindig ugyanott áll.

Odabent a Kristálybarlangban valaki megmozdul. Egy farmerruhás nő az, a fején nagy szőke hajkorona. Magában beszél, ahogy ide-oda járkál az üzletben. Bárcsak felnézne, és meglátná Rebeckát ebben a pillanatban. De a nő eltűnik egy függöny mögött, és Rebecka rájön, hogy senki nem fogja látni, ha ez az alak egyszer csak ráveti magát. A félhomályos galéria tökéletes hely arra, hogy valakit fényes nappal megtámadjanak a város szívében. Az egész háta beleborzong a rémületbe, amikor erre gondol.

Igyekszik összeszedni minden bátorságát. Annál nincs rosszabb, mint mikor az ember csak áll, és várja, hogy megtörténjen a baj. Megpróbálja azt is bebeszélni magának, hogy erős. Van egy új képessége, amivel még nem rendelkezett, amikor ez az alak először megjelent.

Nagy levegőt vesz, megfordul. Ebben a pillanatban hallja, amint a bejárati ajtók halk surrogással kinyílnak. Az alak eltűnt. Gustaf közeledik felé. Fut. Léptei visszhangot vernek, ahogy a kőpadlóhoz érnek.

– Bocs, egy kicsit elhúzódott – mondja a fiú. – Leffe túl komolyan veszi a dolgát. Pontosan le kellett írnom a sálat, hogy visszakapjam. Nem igazán fordítottam rá figyelmet korábban, hogy milyen színűek rajta a kockák...

Gustaf itt félbeszakítja a mondandóját, Rebeckára néz.

– Mi van veled?

– Semmi. Láttál valakit, mikor bejöttél a bejáraton?

Gustaf elképedve bámul a lányra.

– Nem... miért kérdezed?

Rebecka kényszeredetten elmosolyodik. Vidámnak, gondtalannak szeretne látszani.

– Nem érdekes, csak mintha egy ismerős lett volna – feleli, és a Kristálybarlang kirakata felé fordul. – Láttad már ezt az új boltot? Ronda cuccok, annyi szent. Bár van egy-két szép dolog is.

– Találtál valamit, ami nagyon tetszik?

A lány a nyakláncra mutat.

– Tudtam! – mondja Gustaf, s elégedetten vigyorog.

– Miért, mi van?

– Á, csak arra gondoltam... Nemsokára itt a születésnapod... Jó, ezt nem szabadott volna mondanom, persze.

Gustaf elneveti magát. Rebecka úgy sejti, Gustaf már meg is vette neki a láncot ajándékba, vagy mindenesetre ezt tervezi egy ideje. Olyan, mint egy gyermek. Mindent elárul az arca. Mintha sosem kényszerült volna rá, hogy megtanulja elleplezni az érzelmeit.

– Ne vásárolj semmi túl szépet! – feleli neki halkan azt remélve, hogy nem sérti meg a fiút.

Már tettek rá kísérletet, hogy beszélgessenek erről a pénzdologról, de nagyon nehéz. Gustaf szülei módos emberek és adakozó kedvűek. Rebecka nagy családjában viszont általában nem sok felesleg marad. Gustaf mindig emlegeti, mennyire nagylelkű a lány családja a lehetőségekhez, képest. Ez így is van. Ha Rebeckának több jutna, többet is adhatna. De amikor az embernek olyan kevés a pénze, nagyon nehéz másoktól bármit is elfogadnia.

– Hogy elnémultál – mondja Gustaf, és Rebecka rájön, hogy már hosszú ideje hallgat.

– Csak eszembe jutott valami.

– Esküszöm, néha azt kívánom, hogy beleláthassak a fejedbe – jegyzi meg mosolyogva a fiú.

– Attól félek, elég hamar elunnád magad – feleli a lány, és átöleli Gustaf derekát.

Rebecka kettejük közös fényképét nézi. A kép Gustaf ágya mellett függ a falon. A fiú készítette. A kezével eltartott kamerát szembefordította magukkal, amikor egyszer odalent sétáltak a zsilipeknél. Az első hivatalosan együtt töltött hetük volt.

Rebecka most Gustaf karján pihenteti a fejét, fektében szorosan hozzábújik, érzi a fiú testének melegét.

– Szeretlek – suttogja, meleg lehelete Rebecka fülét cirógatja.

– Én is szeretlek.

Gustaf szülei a fiú mamájának főnökénél vacsoráznak. Ők mégis ugyanolyan hangtalanul szeretkeztek, mint amikor nem voltak egyedül. Szokásukká vált. Mintha mindig ügyelniük kellene rá, hogy meg ne hallják őket, mintha bármikor bejöhetne valaki a szobába.

– Kényelmesen fekszel? – mormolja Gustaf.

– Mmm – feleli Rebecka.

Kicsit még közelebb kucorodik Gustafhoz. Nem bír betelni a bőre érintésével, legszívesebben teste minden négyzetcentiméterével a fiúhoz simulna. Gustaf a másik karjával átöleli, és homlokon csókolja.

Kint szél kerekedik. Gustafék sorháza az utolsó utcában áll, közvetlenül az erdő szélén. Nem messze innét egy tömegsír található, ahol a kolerajárvány áldozatai vannak eltemetve. Múlt nyáron elsétáltak oda. Néhány hatalmas kő jelölte a helyet. A nagy szemű, fekete lánccal összekapcsolt kövek még az erős napsütésben is hideget áraszottak.

Az emlék nyomán Rebeckának újabb kellemetlen gondolatai támadnak. Lelki szemei előtt ismét megjelenik a kirakatüvegben tükröződő alak, érzi, hogy minden izma megfeszül, mintha felkészülne a védekezésre. Megpróbál ellazulni. Megmaradni az imént érzett boldog állapotban.

– Mi az? – kérdezi Gustaf.

– Mire gondolsz?

Gustaf egy kicsit odébb húzódik, hogy megnézhesse Rebeckát. A pillantása komoly – Csak olyan, mintha... Nem is tudom, hogy mondjam... Mintha állandóan máshol járnál mostanában.

Rebecka ellenkezni akar, de Gustaf folytatja:

– Történt valami?

A lány megint közelebb bújik, homlokát a fiú mellkasába fúrja. Nem szeretné látni az arcát, amikor hazudik neki.

– Nem.

– Biztos? – kérdezi Gustaf.

– Csak annyi, hogy egy kicsit agyamra megy az iskola – feleli Rebecka.

Gustaf szívverését hallgatja, és eltűnődik, milyen érzés lehet Gustafnak lenni – amikor valaki minden helyzetben ilyen végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott.

– Mostanában egy csomót lógtok együtt Minooval, igaz? – szólal meg aztán Gustaf.

Rebeckát meglepi a kérdés, de örül, hogy másról beszélhetnek.

– Aha. Eléggé bírom. Annyira okos. És rendes. És nagyon vicces is. Néha abban se vagyok biztos, hogy vajon tudja-e magáról.

– Csinálhatunk valamit hármasban.

– Ühm.

– Szerinted bejönne neki valamelyik haverom? Mondjuk Rickard? kérdezi Gustaf.

Rebecka maga elé képzeli Rickardot és Minoot. Kuncogni kezd. Rickard iszonyú édes, de egyetlen dologról van véleménye, a fociról. Ennél rosszabbat el sem lehet képzelni Minoo számára.

– De miért nem?

– Minoo szerelmes valakibe.

A titok csak úgy kicsúszik belőle.

– Kibe?

Rebecka megígérte, hogy nem mondja el senkinek. De most közel jár hozzá, hogy mégis megtegye. Olyan jó volna megosztani egy titkot Gustafval, ezzel kompenzálhatná mindazt, amit nem árul el neki.

De nem, gondolja aztán. Nem tehetem. Nem az én titkomról van szó, Minoo sosem bocsátaná meg.

– Nem mondhatom el.

– Dehogynem.

– Nem, megígértem.

– Ugyan már, ne csináld!

– Mi ez a nagy kíváncsiság? Abban reménykedsz, hogy beléd szerelmes, mi?

Rebecka elneveti magát, amikor Gustaf úgy tesz, mintha szigorú tekintettel nézne rá. Aztán átveti egyik lábát Rebecka testén, a matrachoz szorítja, és csiklandozni kezdi a hasát. Rebecka sikolt egyet, s akarata ellenére röhögésben tör ki.

– Na, mi lesz? Mondjad! – nevet vele a fiú.

Rebecka csak a fejét rázza, alig kap levegőt.

Végül mindketten elcsöndesednek. Gustaf csókolgatni kezdi, de most már minden, amit csinál, csiklandozza a lányt. Amikor Gustaf borostája a nyakához ér, újra felsikolt. A vállát felhúzza az arcához, hogy eltakarja az érzékeny bőrt.

És ebben a pillanatban, ahogy ott fekszik, nem érti, hogy kételkedhetne egyáltalán valaha a fiú szerelmében.