36

Anna-Karin előtt kinyílnak az ebédlő ajtószárnyai. Odabent sötét van, annyira sötét, hogy csak sejti a bent levők körvonalait.

Nem akar itt lenni. Soha nem akarta, hogy megválasszák. De nem bírja már kordában tartani a többiek csodálatát. Olyan embereket is megfertőzött, akiket meg sem próbált a hatása alá vonni. Ezekre a többiek csodálata volt hatással. Íme, az eredmény.

Nehéznek érzi a fején a Luca-koszorút. Néhány sztearincsepp pottyan a haját védő fejkendőre.

– És egy... két... és egy, két, há, négy!

A zene- és drámatanárnő, Kerstin Stålnacke lelkesen számol. Karjaival oly szenvedélyesen hadonászik, hogy Mikuláspiros tunikája hullámzásba kezd, mint a friss levegőre kiteregetett lepedő a szárítókötélen. Hennával színezett haja felfelé áll a feje tetején. „Négy’-re dalra fakad Anna-Karin mögött a Luca-menet.

Natten går tunga fjät, runt gård och stuva...^[5]

Anna-Karin éneklés nélkül mozgatja a száját, jól ismert, mégis felfoghatatlan szavakat formál, miközben a menet élén beúszik a sötétbe.

A fején égő valódi gyertyák meleg fényt árasztanak körülötte, amerre jár. Arcok válnak ki a sötétből. Ott van Vanessa, éppen széttöri a kezében tartott szív alakú mézeskalácsot úgy, hogy az végül három darabra esik. És ott van Minoo, komoly arccal néz vissza rá. Kevin hintázik a székén, s közben ujjával az előtte levő asztallapon dobol. Felicia és Julia, az Anna-Karin-szekta odaadó tagjai előírásos módon mosolyognak. Ők jelölték Anna-Karint a Luca-választásra.

Olybá tűnik, mintha a dal soha nem akarna véget érni.

Natten var stor och stum. Nu, hör, det svingar. I alla tysta rum, sus som av vingar.^[6]

Még több sztearincsepp pottyan Anna-Karin kendőjére, miközben átsétál az elsötétített ebédlőn. Alkoholmentes forralt bor illata és az emberi testek meleg kipárolgásának szaga keveredik a levegőben. Ahogy a menet az ebédlő másik vége felé közeledik, ahonnan elköltöztették az asztalokat és a székeket, hogy helyet adjanak nekik, kávéillat csapja meg az orrát. Az egyik tanári asztal felől érkezik.

Amikor Anna-Karin megáll legelöl, miközben a menet félkörben felsorakozik a háta mögött, az igazgatónő szinte keresztülfúrja a tekintetével. Anna-Karin izzadni kezd a gyertyák melegétől, nedves hártya borítja be az egész arcát, és a tenyerei, melyek egymáshoz tapadnak a kötelező Luca-pozitúrában, egészen nyirkosak lesznek. Az igazgatónő mellett Max ül, és bátorítóan mosolyog Anna-Karinra. Max másik oldalán Petter Backman foglal helyet, aki híres arról, hogy amint lehetősége nyílik rá, átöleli nőnemű tanítványai vállát. Most kéjes élvezettel legelteti a szemét Anna-Karinon.

A dal végre befejeződik. Ida, aki Luca kíséretének egyik tagjaként vonult fel Anna-Karin jobbján, egy kissé megnyomja az utolsó „Luciáááá”-t. Hangereje mindenki másén túltesz. Hallatszik, hogy Ida legszívesebben szólót énekelne, és rendesen kiengedné a hangját. Ida volt az iskola Lucája a felső tagozatos évek alatt végig.

Anna-Karin abban reménykedik, hogy Ida ellenáll a kísértésnek, s nem fogja lángra gyújtani a haját a gyertyájával. Megnyugtató látni, hogy az igazgatóhelyettes, Tommy Ekberg készenlétben tartja a tűzoltó palackot.

Egymást követik a karácsonyi énekek, s Anna-Karin tovább mímeli az éneklést. Kerstin Stålnacke úgy lengeti a karját, mintha az imént darázsfészekbe lépett volna.

Aztán Anna-Karin meglátja Jarit, aki az egyik fal mellett oson előre a teremben. Már alig pár méter választja el őket egymástól. Jari egyedül van. Anna-Karint nézi, ügyet sem vet senki másra. A lány arcán most igazi mosoly ragyog. És amikor a fiú visszamosolyog rá, az olyan, mintha fénylő csillagok világítanának, sokkal erősebben, mint a gyertyalángok. Anna-Karin ekkor megnyugszik. Mindjárt vége lesz.

Hej tomtegubbar slå i glasen och låt oss lustiga vara^[7]

Anna-Karin el nem engedi szemével Jarit.

En liten tid, vi leva här, med mycket möda och stor besvär...^[8]

Idát hallgatja, amint a lány nekirugaszkodik az utolsó versszaknak.

– Heeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee...!

Ida éneke metsző sikításba csap át.

– ...eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee ...”

Hirtelen elcsendesedik a terem. Az igazgatónő előrehajol a székén, felállni készül. Anna-Karin mellett puffanás hallatszik, a lány olyan gyorsan fordul meg, hogy a gyertyakoszorú lecsúszik a fejéről, a padlóra zuhan. Néhány gyertya kiesik a tartóból. A Lucát kísérő lányokat, csillagfiúkat és karácsonyi manókat alakító diákok félreugranak a lángok elől. Anna-Karin a szeme sarkából látja a tűzoltó készülékkel feléjük futó Tommy Ekberget.

Ida térdre esik. Szemhéja megállás nélkül rebeg, szemgolyója fennakadt, csak a szeme fehérje látszik.

Ajkai megállás nélkül mozognak, Anna-Karin úgy látja, mintha az ő nevét mondaná. Előrehajol, hogy jobban hallja.

Ida villámgyors, mint egy kobra. Kezével lecsap Anna-Karin csuklójára.

Fehér fény villan, elvakítja Anna-Karint.

Anna-Karin a kék eget látja maga felett. És egy háztető szélét maga előtt. Az iskola tetejének a peremét. Ott fekszik, s annyira fáradtnak érzi magát, végtelenül fáradtnak. Erős szél csap az arcába. Szédül, s majd’ szétrobban a feje. Gustafval szeretne lenni.

Gustaf. Olyan sok szerelem van benne, ami kizárólag Gustafnak szól. Ez a szerelem még a koponyájában dübögő iszonyú fájdalmat is átszakítja.

Anna-Karin rájön, hogy már nem a saját testében tartózkodik. Rebecka szemein keresztül néz a világba, mint egy Rebeckába költözött apró élősködő. Nem hallja Rebecka gondolatait, de minden érzés, benyomás úgy áramlik át rajta, mintha a sajátja lenne.

Most egy másik személy közelségére vágyakozik. Minooéra. Ő az egyetlen, aki segíteni tud rajta. A mobilja után tapogatózik, hamarosan előkeríti.

Lépteket hall a háta mögött, a nyitva hagyott tetőajtó irányából.

Rebecka és Anna-Karin egyszerre fordulnak hátra, egy mozdulattal, egy testben.

És ott áll ő. Anna-Karin érzi Rebecka zavarodottságát.

– Szia – köszön a fiúnak. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Gustaf nem felel. Közelebb jön, de nem néz Rebecka szemébe. Rebecka alig ismer rá. Nem érti az egészet.

– Mi van? – kérdezi.

A következő pillanatban Gustaf lehajol, és lábra segíti. De nem engedi el. Vonszolni kezdi a tetőn.

– Állj le, Gustaf... Mit csinálsz? Engedj el...

Rebecka hangja oly gyenge. Nincs ereje, hogy üvölteni tudjon, a fejében lüktető fájdalom ezt még kevésbé teszi lehetővé. Gustaf kifejezéstelen arccal cipeli a tető széle felé, mintha túl akarna lenni rajta. Rebecka megpróbál ellenállni, de lábai sehol sem találnak megfelelő támaszt.

– Gustaf, állj meg... Könyörgök, állj meg!

Gustaf megfordítja úgy, hogy Rebecka most háttal áll a mélyen alattuk fekvő iskolaudvarnak. A szél belekap a ruhájába. Rebeckát és Anna-Karint zsibbasztó rémület járja át.

Anna-Karin megpróbálja behunyni a szemét, de nem megy. Nem sikerül, mivel Rebecka képtelen elengedni a szerelmét a tekintetével. Még mindig nem hiszi el azt, ami vele történik.

– Nézz rám! – esdekel Rebecka.

Gustaf a lány szemébe néz. Néhány iszonyatos néma másodpercen át Anna-Karin egyenesen belenéz a hideg kék szemekbe. A mellkasát érő lökéstől teljesen elveszti az egyensúlyát. Zuhanni kezd. Karjait önkéntelenül széttárja, ujjai kétségbeesetten kaparásszák az üres levegőt, hátha megkapaszkodhatnak valamiben, és azután...

Anna-Karin hallja az észveszejtő puffanást, amikor Rebecka teste földet ér. De nem érez semmit. A feje furcsán, laposan fekszik a földön. Nem érti, hogy lehet még életben. Lélegezni próbál, de csak szörcsögő, bugyborékoló hangok törnek fel a tüdejéből, a szája megtelik vérrel.

Egyszerre ott van a tudatában valami addig ismeretlen. Rebecka nem érzi, hogy jelenvaló.

Mindjárt vége, szólal meg egy idegen hang.

És ebben a pillanatban elárasztja a fájdalom, mely semmihez nem hasonlítható, amit Anna-Karin valaha átélt gyötrelmes élete során. Ez a fájdalom vakító, radioaktív fény, mely elhamvaszt minden gondolatot, minden érzést, minden emléket, ami Rebecka – mindent, ami Rebecka volt.

És azután: Hamu. Üresség. Egy darabka kék ég odafenn a magasban, mely lassan elsötétedik. Fekete szurok csurog alá lassan, s mindent elborít, mígnem egyedül a hang marad:

Bocsáss meg.

Anna-Karin kinyitja a szemét, Idát látja maga előtt. Látja, ahogy saját rémülete visszatükröződik Ida szemében. Rögtön tudja, hogy ugyanazt élték át mind a ketten. Ida elengedi Anna-Karin kezét, és hátrálni kezd.

Anna-Karin körülnéz. Főbb száz szempár bámulja. A kialudt gyertyák közül egy még mindig gurul a padlón, Tommy Ekberg még mindig útban van feléjük a tűzoltó készülékkel.

Itt, ebben a valóságban megállt az idő.