30

Fél tízkor meghallják egy közeledő autó hangját, a kerekei alatt ropognak a kavicsok. Minoo elrakja a biológia-tankönyvet, feláll. Ebben a pillanatban sötétkék Mercedes hajt be a néppark területére.

Miután az autó megállt, Anna-Karin kiszáll belőle, és feldúltan a táncporond felé indul. Mintha tüntetőleg tenné, megáll a többiektől távol, karját keresztbe teszi.

– Szia – mondja neki Minoo, de Anna-Karin némán a földbe fúrja a tekintetét.

– Jó reggelt – köszön az érkező igazgatónő, mögötte Ida lépked.

Ida nagyon elkeseredettnek tűnik, összeszorított szájára nézve Minoo abban sem biztos, hogy ki tudná nyitni, ha szeretné.

– Fincsi kis utazás lehetett – szólal meg Linnéa.

Vanessa vihorászni kezd, Minoo viszont bosszankodik. Hát ezek nem bírnak magukkal?

Adriana Lopez a táncporond közepére vonul, menet közben bokáig érő fekete kabátja körülcsapdossa, lebegi a cipőjét. Bőrkesztyűt visel és elegáns szőrmesapkát. Minoo csodálattal nyugtázza, hogy pont úgy néz ki, mint egy tizenkilencedik századi orosz regény hősnője. Egyik kezében hatalmas fekete bőrtáskát visz, amit most letesz maga mellé.

– Elnézést kérek, hogy késve érkeztem – mondja. Ida felé fordult, aki megállt a porondra vezető kis lépcsőn. – Gyere, lépj a kör belsejébe.

Minoo körülnéz, nem tudja, milyen körre gondolt vajon az igazgatónő. Aztán a tompa eszén mérgelődik egy darabig, hiszen a kerek táncporond nem más, mint egy kör.

Ida nyilvánvaló ellenszenvvel teszi meg az utolsó lépéseket a táncporond felé.

– Csináljunk egy kis meleget – mondja az igazgatónő. Gyors pillantást vet Vanessára és Linnéára. – Ha javasolhatom, gyertek el a porond közepéről.

Linnéa és Vanessa vonakodva felkelnek. Minoo persze érzi rajtuk, hogy legalább annyira kíváncsiak, mint ő, hiába is leplezik.

Az igazgatónő pici fekete hengert vesz elő a kabátzsebéből, majd a felső részét lehúzza, mint valami rúzsról a kupakot. Amikor hozzálát, hogy felrajzoljon egy kört a táncporond közepén, Minoonak eszébe jutnak az igazgatónő házában látott szimbólumok. Minoo Vanessa szemét keresi, de a másik lány az igazgatónőt figyeli.

Adriana Lopez egy jelet rajzol a kör közepére. Nagyon erősen összpontosít. Amikor felegyenesedik, néhány nyálkás szálat szed le a stiftről, mielőtt visszateszi rá a kupakot.

– Ez micsoda? – kérdezi Vanessa.

– Ektoplazma – feleli kurtán az igazgatónő.

Minoo azon morfondírozik, hogy vajon a többieknek mond-e valamit ez a kifejezés, ne adj’ Isten többet, mint neki.

Adriana elővesz egy könyvet. Kopott fekete bőrkötés borítja, méretre akkora, mint egy közönséges zsebkönyv. Felüti, majd előhalássza a fénylő tárgyat, mely eddig a kabátja alatt rejtőzött. Ez a valami leginkább egy ezüstlupéra emlékeztet, egy hosszú láncon lóg az igazgatónő nyakában. Eltekeri a lupét úgy, mint ahogy az ember beállít egy látcsövet, aztán a szeméhez emeli.

Minoo arra számít, hogy az igazgatónő mindjárt egy varázsformula fennkölt előadásába kezd, ehelyett azonban csak csendben elmormol valamit, mint ahogy egy olvasási nehézségekkel küzdő ember segíti magát a szöveg követésében. Hirtelen fél méter magas lángoszlop emelkedik a felrajzolt kör közepén.

Nem szokványos tűz, a lángja a kék különböző árnyalataiban ragyog, legalul kobaltkék, fölfelé egyre világosabb, legfelül világos égszínkék. Kis időbe telik, míg Minoo rájön, mi teszi félelmetessé ezt a tüzet. Nem csodás kék színei, és az sem, hogy néhány centiméterrel a padló fölött ég, hanem a hangtalansága. Egyetlen apró pattogás sem hallatszik.

Néhány másodperc elteltével Minoo máris érzi, hogy a tűz melegíti az arcát. Az igazgatónő leveszi magáról a kabátját, a kalapját, a kesztyűjét, s mindezt takaros kupacba összehajtogatva elhelyezi a korlát mellett a deszkapadlón. A kabát alatt kifogástalan, méretre szabott sötétszürke kosztümöt visel.

Minoo is leveszi magáról a kabátját, és leteszi a földre.

Csak most veszi észre, hogy a táncporond körül különös csillogással telt meg a levegő, óvatosan kinyújtja a kezét. Könnyű ellenállásba ütközik, mintha leheletvékony, láthatatlan hártyát érintene.

– Próbáld ki – hallja az igazgatónő hangját.

Minoo megfordul. Az igazgatónő bátorítóan néz rá, s bólint. Minoo még messzebbre nyújtja a kezét – átszakítja a hártyát. A túloldalon a levegő hideg.

– Egy külső kör – mondja az igazgatónő, miközben karjával széles kört ír le a táncporond körül. Aztán a kisebb körre mutat, ahol a tűz ég. – És egy belső. A külső kör ideköt. A belsőben található az erőforrás.

– És mi az erőforrás? – kérdezi Vanessa.

– A belső kör jele.

– De milyen jel van ott? – faggatózik Vanessa.

– Amikor tanítalak benneteket, egyszerre egy dologgal foglalkozunk. És nektek pedig bíznotok kell bennem.

– Még szép – szólal meg gúnyos hangon Linnéa. – Maximum időközben legyilkol minket.

– Egyszer már elmagyaráztam, mi a helyzet. Ezenkívül van még egy fontos tényező, melyet a Tanács kérésére érthetővé teszek a számotokra.

Minoo előveszi a kis jegyzetfüzetét és a tollat, ezeket mindig magánál hordja. Egy kockafej, nem kétséges.

– A prófécia szerint a gonosz nem bukkanhat a Kiválasztott nyomára. Legalábbis a nagy harc elérkeztéig. És addig még eltelik jó pár év. Azt hittük, hogy valamiféle mágikus védelemmel rendelkeztek, hogy láthatatlanok vagytok a gonosz számára.

– Azt mondta, hogy a nagy harcra évek múlva kerül csak sor – mondja Minoo jegyzetelés közben. – Hány évről van szó?

– Nincs róla pontos tudomásunk. Legalább kettőről, de számításaink szerint valószínűleg a tízhez van közelebb a szám.

– Akkor érettségiig végül is beleférhet egy kis Armageddon. Nem mintha Armageddon nélkül nem lennék legalább ugyanannyira alulmotivált – jegyzi meg Linnéa.

– Itt szó sincs a bibliai apokalipszisről – teszi helyre az igazgatónő.

– Jó. De el tudná mondani, hogy mi ellen fogunk küzdeni ebben a harcban? Nem lenne időszerű nekünk is megismerkedni ezzel a próféciával? – kérdezi Vanessa.

– Nem olyan egyszerű...

– Miért rendelt minket ide, ha nem felel a kérdéseinkre? – veti fel Linnéa.

– Elég legyen! – feleli az igazgatónő, és felemeli az egyik kezét. – Az lehet, hogy Nicolaus hagyta, hogy ide-oda rángassátok, de velem nem bánhattok így. Azért vagyok itt, hogy megtanítsam nektek, hogyan fejleszthetitek és használhatjátok megfelelően a különleges képességeiteket. Ti viszont taknyos gyerekek módjára viselkedtek. Márpedig gyerekeknek nem taníthatom meg a mágia alapjait.

Senki nem szól közbe.

– A képességeitek, a különleges erőtök hatalmas adomány a számotokra – folytatja az igazgatónő. – Csakhogy életveszélyessé is válhat. Rátok és másokra nézve. Ebben a pillanatban a képességeitek bábállapotban szunnyadnak, de mivel nemsokára kifejlődnek, nehézségeitek támadhatnak az irányításukkal.

Az igazgatónő most Vanessa felé fordul.

– Egy szép napon például, amikor láthatatlanná válsz, rájössz, hogy nem tudod visszafordítani a folyamatot. Emiatt lehet, hogy életed hátralevő részét árnyként kell leélned.

Vanessa azonnal abbahagyja a rágózást.

Az elképzelhető legszörnyűbb rémálom egy olyan ember számára, aki egyértelműen odáig van a saját tükörképéért, gondolja Minoo.

– A többiekre természetesen ugyanez vonatkozik – mondja az igazgatónő, és viszonylag hosszan fürkészi Anna-Karin arcát, mielőtt Ida, majd Minoo és Linnéa szemébe nézne. – Még rátok is, akik eddig nem fejlesztették ki magukban a különleges erejüket.

Minoonak talán inkább félnie kellene, de a „még” szó nagyon is boldoggá teszi. Lehet, hogy neki is van mágikus ereje? Úgy tűnik, az igazgatónő mindenesetre ebben hisz.

– A világon mindig is létezett mágia. A mi világunk és más világok közötti határok különböző időszakokban eltérő erősséget mutatnak.

– Mi ez az egész duma a más világokkal kapcsolatban? – szakítja félbe Vanessa.

– A mi világunk nem az egyetlen. Megszámlálhatatlanul sok más világ létezik. De most már ne szakítsatok félbe – mondja éles hangon az igazgatónő. – Az utóbbi évezredekben mágikus aszályban éltünk, eltekintve egy-egy elszigetelt helyi fellángolástól. Az egyik ilyen ezen a helyen történt, több mint háromszáz évvel ezelőtt. Azt hiszem, az álmaitok valószínűleg ezt a történetet visszhangozzák.

– Honnan tud az álmainkról? – kérdezi Vanessa.

– A hollóm mindent látott és hallott, ami az ébredésetek éjszakáján elhangzott. A Tanáccsal közös döntésem alapján az Ida testén keresztül megszólaló személy az a Kiválasztott, aki az 1600-as években élt.

– Ki volt ő? – kérdezi Minoo. – És mi történt vele?

– Nem tudjuk. A templom és a lelkészlak 1675-ben leégett, a tűzben sok fontos dokumentum odaveszett.

Az igazgatónő komolyan néz rájuk.

– Amikor az elmúlt kétezer évet aszályhoz hasonlítom, elmondhatom, hogy az elkövetkező időkben özönvíz várható. A különleges erővel rendelkező személyek, mint amilyenek ti vagytok, mostanáig ritkaságszámba mentek, de most elkezdtek felbukkanni mindenfelé a világban. A harc, amelyre majd itt kerül sor, egész jelenlegi valóságunkat átalakíthatja.

– Ezért beszélt Nicolaus úgy, hogy ez a sorsunk – mondja Anna-Karin.

Adriana a száját biggyeszti.

– Szerintem inkább hívjuk feladatnak – mondja.

– Azt akarja mondani ezzel, hogy a világ sorsa Engelsforsban fog eldőlni? – kérdezi Vanessa.

– Megértem, hogy nehéz elképzelnetek – feleli az igazgatónő, s csaknem elmosolyodik. – De bizony lehetséges. Ezen a helyen nagy a mágikus aktivitás, s ez az idő előrehaladtával csak nőni fog.

Minoo lenyűgözve figyel.

– Tehát nincsen mindenütt mágia?

– Nincsen – válaszol az igazgatónő, s nem titkolja, hogy tetszik neki a kérdés. – Úgy hisszük, hogy az energia egyre nagyobb területekre kiterjed majd, ebben a pillanatban azonban még egy kifejezetten elszigetelten létező, kizárólag egy-egy helyhez kapcsolódó jelenségről van szó.

Vanessa töprengő képet vág.

– Ez azt jelenti, hogy a képességeink nem működnének mindenütt? Teszem azt, ha például Ibizára utaznék nyaralni, ott is láthatatlanná tudnék válni vagy nem?

– Ibiza történetesen nagy mágikus aktivitású hely – feleli az igazgatónő. – De helyes a meglátásod. A különleges erő ugyanis nem kizárólag belőletek származik. Úgymond össze kell kapcsolódnotok hozzá egy erőforrással. És erőforrás itt aztán van bőven. Szükségetek van Engelsforsra, ahogy egymásra is, Engelsforsnak pedig szüksége van rátok. Azt még mindig nem tudjuk, miért vagytok... voltatok heten. Mindenesetre együtt kört alkottok. A boszorkányok mindig körökben tevékenykedtek az idők során. Nem lesztek képesek semmi jelentőset végrehajtani, ha nem tanultok meg együttműködni.

Valószínűleg tévedés, hogy az igazgatónő az egészet mindössze „feladatnak” minősíti, gondolja Minoo. A „sors” sokkal jobb szó. Rebecka megértette ezt. Itt valami rajtuk túlmutató, náluk sokkal nagyobb dologról van szó, amit – mivel így rendeltetett – nekik kell véghezvinniük. Ám a lényeg ugyanaz. És ez Engelsforshoz köti őket. Meg egymáshoz. Egyéb kérdések? – folytatja az igazgatónő.

Mindenki hallgat. Adriana elégedetten elmosolyodik.

– Na jól van – mondja aztán. – Hadd beszéljünk most már a mágiáról. Elméletről és gyakorlatról.