60

Ne higgyed, hogy eljön a nyár majd, ha nincs, aki ott mahinál...^[12]

Anna-Karin leghátul ül, szemügyre veszi a zsúfolt aulát. Ida, Julia és Felicia a kórusban énekelnek kint a színpadon. Ragyog az arcuk.

...éntőlem nyílnak a szép kis fák, és tőlem oly zöld a határ...

Jari nincs itt. Pár napja érettségizett. A harmadikosok általában otthon maradnak ezen a napon. Anna-Karin még most is elszégyelli magát, ha összefut a fiúval. Ez nagy valószínűséggel élete végéig így lesz. Egyébként nem bánja annyira. Szinte jó érzés.

...megtöltöm vízzel a kis patakot, s az loccsan és csobban, és nézd...

...én rózsaszín festékkel megfestem, hogy este az ég legyen szép...

Anna-Karin arra gondol, amit a nagypapa mondott:

Amikor azok a kis gazemberek bántani kezdtek téged az iskolában, Mia mindig azt mondta nekem, hogy hagyjam, ne avatkozzak bele, bizony vele is ilyenek voltak az iskolatársai, mégis túlélte.

A mama szinte sosem mesélt arról, milyen gyerekkora volt. Őt is bántották az iskolában? Ezért lett olyan, amilyen? Valaha ő is egy Anna-Karin volt? És tönkretettek benne a bántói valamit, amit többé nem lehetett helyre hozni?

Mia valamiért ezekhez a fiúkhoz vonzódott. Azokhoz, akik nem nagyon tudtak adni.

Talán nem hitte el, hogy többet érdemelne.

Anna-Karin nem tudja magáról, hogy idáig mennyire ment tönkre. Hogy megszabadul-e majd egyszer a benne lakó gyűlölettől. És ha nem jár sikerrel? Úgy végzi majd, mint a mamája?

A gyűlölet ugyanis még mindig ott van benne. Néha felbuzog. Azzal fenyeget, hogy mindent eláraszt. Olyankor nehéz ellenállni a mágia használatának. De Anna-Karin ellenáll. Nem a Tanács és a nyomozás miatt, amiről azt sem tudja, hol áll. Nem, ő a többiek kedvéért áll ellen.

Vanessáért. Ő most Michelle-lel és Evelinával ül, akikkel egy üveget adogatnak körbe egymásnak. Az alkoholszag Anna-Karin orráig elér.

Linnéáért is teszi. Linnéa az alterekkel ül egy kupacban, egy kék hajú lány vállára hajtja a fejét, és olykor-olykor lopva Vanessára néz.

Minoo egyedül ült egészen addig, amíg Gustaf Åhlander meg nem érkezett, és le nem telepedett mellé. Anna-Karin szeretett volna beszélni Minooval. Ő is tudja, milyen az, amikor az embert félelemmel tölti el a saját ereje, amikor megriasztja a gondolat, hogy mi mindent lenne képes létrehozni. De Minoo nem hajlandó megnyílni Anna-Karin előtt. Elzárta magát a külvilág elől.

És még Idáért is megteszi. Idáért, aki negyedik osztály óta szerelmes Gustafba. Idáért, aki imádja a Trója nevű lovat. Ez két olyan nyom, melyek egy emberségesebb Idához vezetnek, és Anna-Karin szeretné őket ezért az emlékezetébe vésni.

Mint a testvérek, akik nem választhatják meg a testvérpárjukat, a Kiválasztottak sem választották egymást. És mint a testvéreknek, nekik is meg kell tanulniuk együtt élni.

* * *

Evelina és Michelle részegen vonyítanak Vanessa fülébe – mindkét oldalán egy-egy lány, olyanok, mint egy pár hatalmas, beszeszelt Evelina-és-Michelle alakú fülhallgató.

– Gyere velünk! – óbégatják.

– De nekem egyáltalán nem kell pisilnem – feleli nevetve Vanessa.

– Na, gyere már! Ma rólunk szól az este – mondja Evelina, és felhajt valamennyit a cideresüveg tartalmából.

Vanessa megint nevet.

– Itt várlak titeket – feleli, és az alattuk elterülő bozót felé taszigálja őket, Olsson dombja felé.

Vanessa Wille fölé telepedik. Mehmet, Lucky, Jonte és mások is itt vannak néhányan. Egy kisméretű hordozható hangszóróból zene szól. Vanessa megcsókolja Willét, Wille viszonozza a csókot. Ebben a csókban minden benne van, amit Vanessának tudnia kell kettejükkel kapcsolatban. Minden rendbe fog jönni.

– Odassatok, egy banya! – mondja Lucky.

Vanessa kedvetlenül válik meg Wille ajkaitól. Fölnéz.

Mona Månstråle áll az ösvényen, cigarettázik. Ma rojtos barna mokkadzseki van rajta. Lábán csizma. Felsarkantyúzva. Bizony isten sarkantyú van rajtuk.

Mona Månstråle pedig egyenesen Vanessára néz. Pici mosoly játszik az ajkain. Olyan, mint egy kihívás. Vanessa kissé imbolyogva feltápászkodik, és megigazítja a nagy masnit a ruhája dekoltázsában.

– Mit csinálsz? – kérdi tőle Wille.

Vanessa vihorászni kezd, amikor észreveszi, mennyire szédül.

– Mindjárt jövök – feleli.

Monához megy, és megáll előtte, annyira közel, hogy az már egy kicsit túlzás. Mona hátrébb lép.

– Megkínálna egy cigarettával? – kérdezi Vanessa.

Mona meggyújt neki egyet, átnyújtja. Egymásra néznek, miközben mindketten szívnak egyet a cigijükből. Mona cigarettái erősek. Olyan ízük van, mint egy régi, szárított, őrölt gyapjúzokninak.

– Akart valamit, vagy nem? – kérdezi Vanessa.

Közben meghallja Evelina és Michelle őrült röhögését a bozótból.

– Jó régen jártál arra mifelénk – mondja Mona mérgesen.

– Lehet, hogy már nincs szükségünk a portékájára.

– De majd lesz. Még a közelében sem jártok annak, hogy egyáltalán megértsétek, milyen óriási hatalom birtokában vannak az ellenségeitek.

Vanessát azonban nem sikerül megijesztenie. A lány ma határozta el, hogy nem érdeklik többé az ilyen dolgok. Nem érdekli a felelősség, az apokalipszisvárás, nem érdekli Nicke és a többi gonoszság a világon. Most nyári szünet van.

– Nem mondana valamit arról, hogy meghalok-e? – kérdezi Vanessa.

Elkeseríti, amikor meghallja, milyen galuskásan beszél. Annyira rontja a hatást.

– Talán nem ártana, ha visszamenne és folytatná egy kicsit a jósnőiskólát, mivel a saját szemével láthatja, hogy nagyon is élek még – teszi hozzá.

Mona halkan göcög magában.

– Lehet, hogy nem mondtam el neked a teljes igazságot arról a jelről.

– Na tessék. Nem is tudom, miért nem csodálkozom azon, hogy átalakítja a jóslatait, ha egyszer nem igazolódnak be.

– nGéadal pedig a halál jelképe – mondja Mona. – De a halál jelenthet átalakulást, változást is. Mikor valamit a hátunk mögött hagyunk, hogy újat kezdhessünk. Újjászülethessünk, úgymond. Az egész életed a feje tetejére áll, és mindent át kell értékelned.

Mona közelebb hajol Vanessához, ajkait a lány füléhez tapasztja. A cigaretta és a füstölők szagától Vanessát enyhe rosszullét környékezi.

– A te esetedben nGéadal egészen közel volt muin-hoz. A szerelemhez.

Mona ismét hátrahajlik a törzsével, és felhőnyi füstöt fúj Vanessa arcába.

– Kellemes nyarat! – mondja, s aztán elslattyog.

Vanessa csak áll a füstfelhőben.

– Ez meg mi a szöszt akart? – kiáltja Wille.

Vanessa az eltűnőben lévő Mona hátát nézi.

Majdnem józannak érzi már magát. Leengedi Mona gyapjúzokni-cigijét a földre, eltapossa, és visszafordul.

Ragyog a csatorna vize a napfényben. A túloldalon ott áll a templom. A temető. Már tudja, mit kell tennie.

– Nessa! – kiabál Michelle a bozótosból.

De Vanessa már elindult.

* * *

Minoo átsétál a temetőn. Kezében a bizonyítványt tartalmazó, kétrét hajtott borítékot fogja. Csupa kitűnő, mint mindig, leszámítva a testnevelést. Most azonban nem érezte a szokásos megkönnyebbülést, az emlékét ismerte fel csupán.

Miközben mindenki összeölelkezett mindenkivel, és kellemes nyarat kívántak egymásnak az osztálytársai, Minoo kisurrant a teremből. A patakhoz ment, melyről mára virradóra álmodott. S bár tudta, hogy lehetetlenség, mégis abban reménykedett, hogy Rebecka ott lesz, és rá vár.

Nem így történt.

Mióta olyan közelről érezhette Rebecka lelkét, gyermeteg reményt táplált a visszatérésével kapcsolatban... Arról a helyről, ahol jelenleg található...

Mikor meglátja Rebecka sírját, Minoo azt is észreveszi, hogy valaki már áll ott. Nem, nem Rebecka sírjánál áll, Eliasénál.

Linnéa az.

Minoo megáll, azon gondolkozik, hogy talán el kéne mennie. De aztán Linnéa megfordul, egyenesen rá néz.

– Szia! – kiabál Linnéa.

– Szia – mondja Minoo, és odamegy hozzá.

Linnéa nagy virágcsokrot tart a kezében. Vörös rózsákat. A celofánt még nem vette le róluk.

– Loptam őket – mondja Linnéa. – Azt is mondhatnám, hagyománnyá vált. Elias lopott nekem virágot annak idején. Egyszer egy egész virágosládával jött haza a Monique-ból.

Minoo mosolyog. Szokatlan érzés. Mintha már elfelejtette volna, hogyan kell.

Linnéa leül a földre Elias és Rebecka közé.

– Az igazgatónő tudja – mondja aztán. – Tudja, hogy Max volt az, és tudja, hogy mi intéztük el, hogy most ott feküdjön, ahol fekszik. Azt is tudta, hogy Nicolausnál gyakoroltunk.

Minoonak szüksége van egy másodpercre, hogy felfogja, amit Linnéa mondott. Annyira jellemző erre a lányra, hogy nagy hirtelen kibökje ezeket a világrengető dolgokat, minden előzetes figyelmeztetés nélkül.

Minoo vitatkozni szeretne vele, de aztán rájön, hogy amit Linnéa mondott, az elmagyaráz mindent.

Az igazgatónő furcsa pillantása, mellyel Minoora nézett a népparkban még télen. Most már egyértelmű, hogy bátorításról volt szó. Az igazgatónő kénytelen volt a Tanács előírásait követni. Ezért mondta nekik, hogy ne kövessék Gustafot. De végig tudta róluk, miben mesterkednek, és hagyta őket, hadd tegyék. Hisz látszólag minden hazugságukat, magyarázkodásukat lenyelte. Bizonyára tudott róla, hogy egyedül gyakorolnak. És amikor Max kómába esett, nem okozhatott számára különösebb nehézséget, hogy kitalálja hozzá a többit.

– Mikor jöttél rá? – kérdezi Minoo.

– Tudom már egy ideje – Linnéa egy cipőjére ragadt fűcsomót piszkál. – Örülök neki, hogy eljöttél. Már régóta szeretnék veled beszélni valamiről, de nem tudtam, hogy mondjam el... Azt, ami az ebédlőben történt. Azt nem tarthatod többé magadban. Különben meg fog ölni. Már elkezdett elpusztítani.

– Ezt meg hogy érted? – motyogja Minoo.

– Szerelmes voltál Maxba. Max pedig egy gyilkos volt. De szeretted őt. Az ilyesmin nem teszi túl magát az ember csak úgy ukmukfukk.

– Amint megtudtam, hogy ő az...

– Tudom – szakítja félbe Linnéa. – De ezek az iránta táplált érzelmeid már azelőtt is megvoltak. Döbbenetes érzés lehetett, amikor megtudtad, mit csinált. Utáltam volna magamat, ha egy napon arra ébredek, hogy Elias gyilkosába vagyok belezúgva.

– Túl vagyok ezen – feleli Minoo.

– Jó, túl vagy rajta. Hát legyen – mondja Linnéa. – A fekete füstön viszont nem sikerült túltenned magadat.

Minoo Linnéára bámul. Eszerint olyan dolgokról tud, amiket Minoo soha senkinek nem mesélt el.

– Értem én, hogy teljesen betojtál a dologtól – folytatja Linnéa. – De attól semmi nem lesz jobb, hogy elhallgatod. Együtt talán kideríthetnénk, miért hasonlított Max mágiája annyira a tiédre, és miért nem látta ezt senki más.

– Honnan tudsz erről? – kérdezi Minoo.

Aztán olyan érzése támad, hogy tudnia kellett volna. Hogy rég összerakhatta volna, egyik dolgot a másikhoz illesztve.

– Emlékszel rá, hogy Vanessa azt mondta, meghallotta a hangomat a fejében azon az estén? Ez új volt. Nem is vettem észre, mit teszek. De...

Elbizonytalanodik. A kezei szinte birokra kelnek egymással.

– A múlt nyáron kezdődött.

– Aha – mondja Minoo, amilyen higgadtan csak bírja.

– Először nem tudtam, mi az. Úgy értem, akkora, de akkora... lehetetlenségnek tűnt. Kezdetben csak egy-egy alkalommal történt meg. Felcsippentettem ezt-azt.

Nem bírja kimondani, jön rá Minoo. Azt akarja, hogy én leplezzem le.

A következő pillanatban megérti az összefüggéseket. Ezer furcsa, megmagyarázhatatlan pillanat egyszerre értelmet nyer.

– Te gondolatolvasó vagy – mondja Minoo. – Ez a különleges erőd. Az elejétől fogva képes voltál rá.

Először úgy tűnik, mintha Linnéa le akarná tagadni az egészet. De aztán megtörik. Bólint.

– Az első találkozásunkkor még új volt – mondja. – Ez pontosan azelőtt történt, mielőtt megtaláltuk Eliast. Tudtam, hogy azért jössz abba a vécébe, mert ott szoktál elbújni a szünetek idejére. Az egész hirtelen megjelent a fejemben.

Minoo nem tudja, mit mondjon. Felidézi mindazt, amit Linnéáról gondolt azóta, mindazt, amit Linnéa közelében érzett. És aztán arra gondol, hogy most is gondolkozik, tehát Linnéa talán most ezeket a gondolatait látja maga előtt.

– És te? Miért nem árultad el nekünk? – kérdezi Minoo.

– Még te beszélsz?! Azért hallgattam róla, mert tudtam, hogy mindenki úgy reagálna rá, mint te most. Nem kell hozzá gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, milyen félelem gyötörhet, ha belegondolsz, hányszor kihallgathattam a gondolataidat.

Linnéa közel jár a síráshoz.

– El sem tudod képzelni, milyen volt az elején – folytatja. – Néha olyan, mintha mindenki, akivel találkoztam, egyenesen beleüvöltött volna a fejembe. Azért írtam a naplóba, hogy megfájdult tőled a fejem. Olyan rohadt sokat gondolkozol. De a legszörnyűbb mégiscsak Anna-Karin volt. Az ő másokat irányító gondolatai minden alkalommal úgy hasítottak a fülembe, mint az újszülöttek első sikolya.

Linnéa esdeklően néz Minoora.

– Azonban idővel megtanultam irányítani az erőmet. Többé-kevésbé. Teljesen véletlenül elég ritkán hallok meg gondolatokat. Egyre jobban ki tudom kapcsolni a képességemet, ha kell.

– De hát neked voltak mindig a leghevesebb kirohanásaid az igazgatónő ellen, amikor azt állítottad, hogy nem mond igazat! És te végig...

– Pontosan! – szakítja félbe Linnéa. – Próbáltam megértetni veletek, hogy az igazgatónő sokkal kevesebbet tud, mint állítja.

– Akkor viszont használhattuk volna az erődet már sokkal korábban! Lehet, hogy Maxot is jóval előbb megtaláltuk volna.

– Próbálkoztam – feleli Linnéa. – Megpróbáltam minden gyanúsítottat lehallgatni. Gustafot hallgattam például, és minden alkalommal, amikor Rebeckára gondolt, iszonyú bűntudata volt. Biztos voltam benne, hogy ő az. Maxnak sosem néztem a körmére, jóformán azt sem tudtam, ki ő, amíg el nem mesélted.

– Tudja még valaki? – kérdezi Minoo.

– Igen, az igazgatónő.

Minoo már nem lepődik meg semmin.

– Honnan tud róla? – kérdezi.

– Olvastam a gondolataiban, miután megmutatta a hegeit. A férfira gondolt, a szerelmére, s arra, amit a Tanács tett vele. Sokkolt vele. És azonnal meglátta rajtam. Akkor értette meg. De lehet, hogy már előtte is tudta. A gondolatolvasás képessége gyakran fordul elő a vízboszorkányoknál. Legalábbis a könyv állítása szerint.

Minoo sokáig csöndben van. Borzasztó dühösnek kellene lennie Linnéára. De Linnéának igaza van. Neki is van egy nagy titka. Olyan titka, amelyet nem biztos, hogy máris meg tudna osztani a többiekkel. Nem érzi még, hogy készen állna rá.

Egyszer meg kell majd tennem, gondolja. Linnéának ebben igaza van.

– Gyűlölsz? – kérdezi Linnéa.

– Nem – feleli Minoo. – De el kell mondanod a többieknek.

Linnéa bólint, nagyot sóhajt.

– Nem szólok nekik egy szót sem – teszi hozzá Minoo. – De nem várhatsz sokáig.

– Te sem – mondja Linnéa, s ebben a pillanatban meglát valamit.

Vanessa jön feléjük rózsaszínű, testhez álló ruhájában. A cipője egyik sarka beleragad a pázsitos földbe, megtántorodik. A káromkodása elhallatszik egészen a sírokig, ahol a két lány áll.

Linnéa megérinti Minoo karját, és mutat neki valamit. Anna-Karin érkezik. Kezét zsebre dugva cammog a sírok felé, hosszú hajtincsei jobbra-balra hintáznak az arca körül.

Minoo érzi már az előbuggyanó forró könnycseppeket, szinte égetik a szemét.

Körülnéz a temetőben. És igen. Ida közeledik a harmadik irányból. A sírkövek között tolja maga mellett a biciklijét.

Minoo megnyugszik.

Mindannyian Elias és Rebecka sírja köré gyűlnek. Egymásra néznek. Egy szót sem szólnak egymáshoz. Nincs szükség rá, hogy bárki elmagyarázza, miért vannak itt.

Ők a Kör. Együtt harcoltak az életükért. És nem ez volt az utolsó csatájuk.

Linnéa kettéosztja a rózsacsokrot. Az egyik csokrot Elias sírjára teszi. A másikat Rebeckáéra.

Minoo Rebecka és Elias lelkére gondol. Arra, hogy milyen élőnek tűntek, amikor szabadon engedte őket.

– Szerintetek itt vannak velünk? – kérdezi Anna-Karin.

Minoo a fejét rázza. Nem tudná megmondani, miért, de hirtelen teljes biztonsággal érzi.

– Nincsenek – feleli. – Ott vannak, ahol lenniük kell.

Megfogja Linnéa kezét, s utána még hozzáteszi:

– Ahogy mi is.