„Gyülekezés”
Először a kívülálló – a közrendű – érkezett meg, aki a családnak tett szolgálatai jutalmául bizonyos művi egyenrangúság pozícióját élvezte, amelyből persze bármelyik pillanatban ki is eshetett – Prunesquallor doktor.
Tökéletes kezét lengetve lépett be, melyeket az asztalhoz tipegve az álla előtt gyorsan, lázasan összedörzsölt, miközben szeme az előtte szétterített lakomát fürkészte.
– Drága, drága Swelterem, haha, hadd gratuláljak önnek, haha, doktorként, aki ért valamicskét a gyomorhoz, drága Swelter, az ám, ért valamit a gyomorhoz! És nemcsak a gyomorhoz, de az ínyhez, a nyelvhez s a hártyához, kedvesem, mely a száj padlását fedi, s nemcsak a hártyához, mely a szájpadlást fedi, de az érzékeny idegvégződésekhez is, melyeket az ön műve csikland, efelől biztosíthatom, drága, kitűnő Swelterem, már a gondolat is, hogy érintkezésbe léphet ezekkel a válogatott finomságokkal, melyeket kétségkívül csak úgy összekapott egy szabad percében, haha, nagyon valószínű, mondhatnám, ó, igen, igen valószínű!
Prunesquallor doktor elmosolyodott, s két vadonatúj sírkősort villantott elő ajkai közül, majd kisujját derékszögben behajlítva előrenyújtotta szép kezét, és felemelt egy tejszínnel díszített, smaragdszín süteményt; olyan takarosan vette el a hasonló nyalánkságokkal teli tányérról, mintha otthon lenne a bonctermében, és egy békából emelne ki valamilyen szervet. Ám mielőtt a szájába juttathatta volna, egy sziszegő hang megállította. Sourdusttól származott, s hallatán a Doktor még fürgébben tette vissza a zöld süteményt a tálra, mint ahogy elvette. Egy pillanatra megfeledkezett róla – vagy legalábbis úgy tett –, hogy a vén Sourdust mennyire tartja magát az etiketthez. Míg a Grófnő a szobába nem lépett, senki sem ehetett.
– Hahaha, nagyon, nagyon helyes és illő, Sourdust úr, igazán helyes és illő – mondta a Doktor Swelterre kacsintva. Bizalmaskodását sajátosan kellemetlenné tette felnagyított szeme. – Nagyon, nagyon helyes. De ezt teszi az emberrel ez a Swelter a kis szeletkényi édenével – haha, egészen barbárrá teszi, nem igaz, Swelter? Kimondott barbárt csinál az emberből.
Swelter nem volt évődő hangulatban, s ha a szó forgatásáról volt szó, abban amúgy is maga szeretett jeleskedni, úgyhogy csak elhúzta a szája szélét, és tovább bámult kifelé az ablakon. Sourdust ujja végigfutott könyve egyik sora alatt, miközben olvasta, Flay pedig úgy állt, akár egy faszent.
Azonban Prunesquallor szóáradatát senki sem tudta lecsillapítani, és miután gyorsan végigpillantott az arcokon, majd mulatságos érdeklődéssel megvizsgálta körmeit, s végzett mind a tíz-tíz köröm alapos megszemlélésével, hirtelen a korához képest groteszk fürgeséggel az ablakhoz szökkent, túlságosan is elegáns pózban a keretének támaszkodott, és bal kezével azt a különösen nőies mozdulatot hajtotta végre, amelyért úgy rajongott: hüvelyk- és mutatóujjának hegyét egymáshoz érintve ó-t formált, míg másik három ujját hátrahúzta és behajlította, így azok egyre kisebb c-kké lettek. Hegyesszögben behajlított bal könyökével úgy egy lábnyira távolította testétől a kezét, egy vonalba a gomblyukába tűzött virággal. Sovány mellkasa, akár egy fekete cső – ugyanis a halál színébe öltözött –, egy sor ingerlő kacajt bocsátott ki, melyet bár a hahaha hangsorral lehet leírni, de ricsaja a koponya belsejét karcolja.
– A cédrus – szólalt meg oldalra hajtott fejjel, félig lehunyt szemmel az előtte álló fákra hunyorítva – nagyszerű fa. Igen-igen kiváló. Kimondottan kedvelem a cédrusokat, de vajon a cédrusok is kimondottan kedvelnek-e engem? Haha – kedvelnek-e, drága Flay úr, kedvelnek-e? Vagy ez kissé magas önnek, uram, az én kis filozófiám magas önnek? Mert ha én kedvelem a cédrust, de az nem kedvel engem, haha, akkor minden bizonnyal kompromittáló helyzetbe kerültem, hogy úgy mondjam, mivel a növényvilág ignorálja személyemet, mely pedig kétszer is meggondolja, ezt jegyezze meg, barátom, kétszer is meggondolja, hogy ignoráljon-e egy szekérnyi földet, haha, azaz más szóval…
Ám itt Prunesquallor doktor elmélkedését félbeszakította az első családtagok érkezése: az ikrek, Cora és Clarice őladységeik léptek be. Igen lassan nyitották ki az ajtót, és mielőtt bejöttek, alaposan körülnéztek. Már hónapok óta nem merészkedtek ki lakosztályukból, mindenre és mindenkire gyanakodva tekintettek.
Prunesquallor doktor egyszeriben ellépett az ablaktól.
– Hölgyeim, bizonyára megbocsátanak, haha, én fogadom Méltóságukat a szobában, mely végső soron inkább az önöké, mint az enyém, hahaha, de mindazonáltal okkal gyaníthatom, hogy kissé idegen a hölgyek számára, ha lehetek ilyen bárdolatlan, sőt kacagtatóan indiszkrét, mivel…
– A Doktor az, kedvesem – súgta oda határozottan Lady Cora az ikertestvérének, félbeszakítva Prunesquallort.
Lady Clarice oly hosszan bámulta merőn a szóban forgó úriembert, hogy a Doktoron kívül már mindenki más sarkon fordult és elrohant volna.
– Tudom, hogy ő az – felelte végül. – Mi baja a szemének?
– Nyilván valami kór, gondolom. Nem tudtad? – kérdezte Lady Cora.
Mindketten bíborba öltöztek, nyakukban aranykapocs, csakúgy, mint kalaptűik mindkét végén, melyeket szemmel láthatóan azért tűztek ősz hajukba, hogy menjen a melltűkhöz. Szinte az illetlenségig megegyező arcuk kifejezéstelen volt, mintha csak vázlatos portréskiccek lennének, melyek arra várnak, hogy érzelmet fecskendezzenek beléjük.
– Mit keres itt? – kérdezte a kitartóan bámuló Cora.
Prunesquallor doktor meghajolt előtte, és kivillantotta fogsorát. Azután összekulcsolta a kezét.
– Ebben a kitüntetésben van részem, igen-igen nagy kitüntetés, ó igen, nagyon, nagyon nagy.
– Miért? – firtatta Clarice. Hangja annyira tökéletes másolata volt nővére hangjának, hogy az ember azt hihette, hangszálait ugyanabból a darabkából nyisszantották azokban a sötét régiókban, ahol az ilyen teremtményeket rakják össze.
A nővérek most közrefogták a Doktort, s oly üresen, kifejezéstelenül néztek fel rá, hogy a férfi, miután egyikről a másikra nézett, hogy megszabaduljon az előző tekintetétől, de nem talált nyugalmat, gyorsan a mennyezetre vetette pillantását. Hozzájuk képest a fehér mennyezet bővelkedett az izgalmakban, úgyhogy a tekintete megállapodott rajta.
– Hölgyeim! – szólt. – Lehetséges volna, hogy nem tudnak róla, milyen szerepet töltök be Gormenghast társasági életében? Társasági életet mondtam ugyan, de, hahaha, ki róna meg érte, ha azzal dicsekednék, hogy többről van szó, mint társasági életről, hahaha, igen drága hölgyeim, kimondottan a Vár szerves élete az, aminek gondját viselem, s amit uralok, haha, abban az értelemben, hogy mivel ennek-annak-amannak a tudományában képeztettem, hahaha, tetőtől talpig az egész anatómiai mindenséggel kapcsolatban, hivatásomnál fogva én segítem az új nemzedékeket az idősebbek közé – az ártatlanokat a vétkesekhez, a szeplőteleneket a makulákkal bírók közé –, ó, fehéret a feketéhez, egészségeset a beteghez! S a mai ceremónia, hölgyeim, szintén hivatásbéli ügyességem eredménye, hahaha, egy vadonatúj Groan születésének alkalmából.
– Mit mondott? – kérdezte Lady Clarice, aki egész idő alatt rezzenetlenül bámult rá.
Prunesquallor doktor lehunyta a szemét, és jó sokáig csukva is tartotta. Majd kinyitotta, előrelépett, és annyi levegőt szívott be, amennyi csak belefért keskeny mellkasába. Hirtelen megfordult, és megbillegtette ujját a két bíborruhás nő előtt.
– Hölgyeim! – mondta. – Figyelniük kell, sosem boldogulnak az életben, ha nem figyelnek.
– Boldogulunk? – vágta rá Lady Cora. – Boldogulunk, ez tetszik. Mi esélyünk van rá, ha egyszer Gertrude kapta meg azt, ami nekünk járt volna?
– Igen, igen – szólalt meg a másik, mintha csak a nővére hangja szólalt volna meg a szoba másik pontján. – A miénk kellene, hogy legyen, ami az övé.
– És mi lenne az, drága, drága hölgyeim? – tudakolta Prunesquallor félrehajtott fejjel.
– A hatalom – felelték egyszerre határozottan, mintha csak elpróbálták volna a jelenetet. Hangjuk kimondott színtelensége oly éles ellentétben állt azzal, amit mondtak, hogy egy pillanatra még Prunesquallor doktor is meghökkent, és mutatóujjával meglazította merev, fehér gallérját a torkánál.
– Hatalmat akarunk – ismételte meg Lady Clarice. – Azt szeretnénk.
– Igen, azt akarjuk – visszhangozta Cora. – Jó sok hatalmat. Akkor azt tennék az emberek, amit mi parancsolunk.
– Ám Gertrude-é minden hatalom – folytatta a hang –, ami nekünk járna, de nem kaptuk meg.
Ezek után egymás után vették szemügyre Sweltert, Sourdustot és Flayt.
– Gondolom, nekik is itt kell lenniük? – kérdezte Cora rájuk mutatva, mielőtt pillantása visszatért volna Prunesquallorra, aki újra a mennyezetet vizslatta. De mielőtt válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és a fehérbe öltözött Fukszia lépett be rajta.
Tizenkét nap telt el azóta, hogy megtudta, többé már nem egyetlen gyermek. Makacsul elutasította, hogy megtekintse öccsét, és ma kötelezték rá első ízben, hogy a társaságában mutatkozzon. Számára is megmagyarázhatatlan módon kezdeti gyötrődése vonakodó beletörődéssé tompult. Nem tudta, miért, de a fájdalma valódi volt. Nem is tudta, mit vesz zokon annyira.
Slagg anyónak nem maradt ideje, hogy segítsen neki elfogadható külsőt ölteni, csak annyit mondott, hogy fésülködjön meg, és az utolsó pillanatban vegye fel fehér ruháját, hogy ne gyűrődjön össze, majd két perccel három után menjen a Hűsszobába.
A napsütötte pázsit, a virágok a vázákban és maga a szoba is mind a délutánhoz illő, kedvező előjelnek tűnt, mielőtt a személyzet két tagja abba a szerencsétlen afférba bocsátkozott volna. Összetűzésükkel keserű alaphangot adtak az elkövetkező óráknak.
Fukszia sírástól kivörösödött szemmel érkezett. Esetlenül pukedlizett anyja kuzinjai előtt, majd leült egy távolabbi sarokba, de szinte azonnal fel kellett pattannia, mivel apja és nyomában a Grófnő is belépett, és lassan a szoba közepére vonultak.
Sourdust minden figyelmeztetés nélkül az asztalra csapott öklével, és vén hangján felkiáltott:
– Mindenki egybegyűlt, őt kivéve, akiért e gyülekezet összejött! Mindenki jelen van, kivéve őt, akiért itt vagyunk! Sorakozzatok hát fel várakozásra keresztelőasztala előtt, hogy bejelenthessem az Életbe belépő belépését, a Groanok utódáét, Gormenghast szeplőtelen, gyermek alakjában megjelenő tükrét!
Sourdust betegesen, mellkasára szorított kézzel felköhögött. Lepillantott a könyvére, és ujját végigfuttatta a következő soron. Azután körbetopogta az asztalt, miközben fekete-fehér, bogos szakálla ide-oda lengett, és az öt embert félkörbe az asztal köré terelte, háttal az ablaknak. Középen a Grófnő és Lord Sepulchrave állt. Fukszia atyja balján foglalt helyet, Prunesquallor doktor pedig Lady Groan balján, bár kicsit hátrébb a többiektől. Az ikreket elválasztották, a félkör két végében álltak. Flay és Swelter hátrált néhány lépést, és néma csendben várakoztak. Flay az öklébe harapott.
Sourdust egymagában tért vissza az asztal mellé, és valamivel impozánsabb látványt nyújtott most, hogy a karószerű Flay és Swelter húshegye nem tornyosult fölébe. Újra felemelte a hangját, de alig tudott megszólalni, mivel torkát sírás fojtogatta, és hivatalának fontossága nagy súllyal nehezedett rá. A Groan-tanok ismerőjeként tudta, hogy spirituális felelőssége van a helyes szertartásrendben. Az efféle pillanatok jelentették élete rituális folyásának fénypontjait.
– A napok és az évszakok váltakozó holdjai; levelei a fáknak, melyek nem tarthatják meg leveleiket; olajszín vízben élő halak – mindnek megvan a maga hangja!
Kezét imára emelve tartotta maga előtt, ráncos feje ijesztően tisztán rajzolódott ki az éles napfényben. Hangja fölerősödött.
– A köveknek is van hangja, a madártollnak is; a tövisek haragjának, a sebzett lelkeknek, agancsoknak, ívelő bordáknak, a kenyérnek, a könnyeknek és a tűknek. Tompa szirteknek, a hideg mocsarak csendjének – mindnek van hangja – a felkelő felhőknek, a kakasnak, a féregnek!
Sourdust a könyve fölé hajolt, ujjával megkereste, hol tart, és lapozott egyet.
– Hangok, melyek éjjel csikordulnak fel a gránittüdőkből. Kék lég tüdejéből, folyók fehér tüdejéből. Minden hang kísért a nap minden pillanatában; a hangok megtöltenek minden hasadékot. Hangok, melyeket meghall ő is, ha figyel rá, ha fülét Gormenghast felé fordítja; kinek hangja a végtelenség végtelensége. Ezt az ősi hangot kell követnie. A szürke tornyokba halmozott kövek hangját, míg csak meg nem hal a Groanok haláltornyán. S akkor letépik a zászlókat a falakról és bástyákról, és a Tornyok Tornyába viszik, és atyái hamvai mellé fektetik.
– Sok van még hátra? – kérdezte a Grófnő. Nem hallgatott olyan figyelmesen, ahogy az alkalom megkövetelte volna, és a vállán ülő szürke madarat etette a ruhazsebéből előszedett morzsákkal. Lady Groan kérdésére Sourdust felézett a könyvéből. Szeme bepárásodott, mélyen sértette a hang ingerültsége.
– A Tizenkettedik Earl ősi szavai elhangzottak, úrnőm – felelte szemét a könyvre szegezve.
– Jó – mondta Lady Groan. – És most mi jön?
– Gondolom, megfordulunk, és kinézünk a kertre – válaszolta Clarice határozatlanul. – Nem igaz, Cora? Emlékezz csak, mielőtt a kis Fuksziát hozták be, mind megfordultunk, és az ablakból néztük a kertet. Biztos vagyok benne, hogy így volt – jó rég volt.
– Hol voltatok azóta? – szólította meg Lady Groan hirtelen a sógornőit, és alaposan szemügyre vette őket. Sötétvörös haja a nyaka fölött kezdett kibomlani, bársonyruhájának lágy, ébenfekete halmát pedig a madár lába karmolta össze, amitől a válla rongyosnak és szürkének tűnt.
– Mindvégig a Déli Szárnyban voltunk, Gertrude – felelte Cora.
– Ott voltunk – erősítette meg Clarice. – A Déli Szárnyban, mindvégig.
Lady Groan szeretetteljes pillantást vetett bal válla felé, és a fejét a szárnya alá dugva álldogáló szürke madár három gyors lépést tett a nyaka irányába. Aztán sógornőihez fordult:
– Mit csináltatok?
– Gondolkodtunk – felelték egyszerre az ikrek –, azt csináltuk: rengeteget gondolkodtunk.
A Grófnő mögül éles, visszafojthatatlan nevetés harsant fel. Prunesquallor doktor szégyenítette meg magát. Ez pedig nem olyan alkalom volt, mikor a jelenlétét hangsúlyoznia kellett volna. Kegyet jelentett, hogy ott lehetett, de az asztalon felhangzó heves kopogás megmentette, mivel minden figyelem Sourdust felé fordult.
– Méltóságod – kezdte lassan Sourdust – Groan Hetvenhatodik Earljeként, Gormenghast uraként a törvények értelmében most lépjen a Keresztelőszoba ajtajához, és szólítsa be fiát az üres folyosóról!
Lord Sepulchrave, aki oldalán álló lányával egyetemben eddig a pillanatig tökéletesen csendben, mozdulatlanul állt, mélabús tekintetét az asztal túloldalán álló szolgája, Flay piszkos mellényére szegezve most megfordult, s az ajtóhoz érve megköszörülte a torkát.
A Grófnő a tekintetével követte, az arckifejezése túlságosan kifejezéstelen volt ahhoz, hogysem bármit ki lehessen olvasni belőle. Az ikrek is felé fordították arcukat – két teljesen megegyező hústerületet. Fukszia az öklét szopogatta, és úgy tűnt, ő az egyetlen a szobában, akit nem érdekel, mit tesz az atyja. Flay és Swelter is rászegezték tekintetüket, gondolatban azonban még mindig a fél órával korábbi összetűzésnél jártak, mégis olyannyira a Groan-rituálék részesei voltak, hogy komor hódolattal követték uruk minden mozdulatát.
Sourdust afölötti izgalmában, hogy igazán tökéletes, hagyományos szertartás tanúja lehessen, minden bizonnyal kibogozhatatlan csomókba sodorta fekete-fehér szakállát. A keresztelőtál fölé hajolt, kezével az ebédlőasztalon támaszkodva.
Ezalatt Slagg dadus Titusszal a karjában a folyosó egyik szeglete mögött rejtőzött, és Keda nyugtatgatta, miközben arra várt, hogy beszólítsák.
– Jól van, jól van, nyugalom, Slagg asszony, nyugodjon meg, nemsokára vége! – mondta Keda az apró, reszkető teremtésnek, aki a legfénylőbb sötétzöld szaténba öltözött, fején pedig arcához viszonyítva lenyűgöző aránytalanságban trónolt szőlős kalapja.
– Nyugodjak meg, persze – szólalt meg Slagg dadus vékonyka, feldúlt hangon. – Ha tudná, mit jelent egy ekkora megtiszteltetés – ó, szegény szívem! Nem merészelne nyugalomra inteni! Sosem láttam még ekkora tájékozatlanságot! Miért várat olyan sokáig? Nem lenne már ideje, hogy behívjon? És a kis drága most olyan csendes és jó, de bármelyik percben felsírhat – jaj szegény szívemnek! Mi tart olyan sokáig? Kefélje le még egyszer a ruhámat!
Ha a vén dajkán múlik, Keda, aki az utasítás szerint egy puha kefét is magával hozott, gyakorlatilag egész délelőtt a ruháját kefélte volna. Most Slagg dadus ingerült kézmozdulattal arra utasította, hogy újra tegye meg, s ő végig is húzta rajta néhányszor a kefét, csak hogy megnyugodjon.
Titus Keda arcába nézett ibolyaszín szemével, groteszk kis arcvonásait eltorzította a folyosósarok tompa fénye. Az emberiség története rejlett az arcában. Egy kavics az emberiség hatalmas kősziklájából. Egy falevél az ember szenvedélyének, tudásának és fájdalmának erdejéből. Ebben rejlett Titus ősöreg mivolta.
Dadus arcát ráncok, megereszkedett bőr, vörös karikás szeme és szája ráncai tették öreggé. Üres, anatómiai vénség volt az övé.
Keda öregsége a végzet munkája volt: alkímia. Okkult korosodás. Áttetsző sötétség. Megtört, rejtett liget. Tragédia, dicsőség, hanyatlás.
Ez a három hervatag lény várakozott a homályos sarokban. Dadus hatvankilenc éves volt, Keda huszonkettő, Titus tizenkét napos.
Lord Sepulchrave megköszörülte a torkát, majd kikiáltott:
– Fiam!