A szökés
Flayt két nagy aggály kerítette hatalmába. Az első a közte és a sápatag hústorony közt kitört viszálykodás volt; a fellobbanó viszály, mely a szakács megtámadásában tetőzött. Most még rögeszmésebben került minden folyosót, udvart és zugot, ahol feltűnhetett ellenségének összetéveszthetetlen tömege. Flay kötelességei teljesítése közben is egyfolytában tudatában volt, hogy a másik a Várban tartózkodik, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valami ördögi dolgot tervezget abban a vízfejében – valami pokoli agyszüleményt, egyszóval: bosszút. El nem tudta képzelni, milyen alkalmat találhat vagy teremthet erre a szakács, de egyfolytában éberen figyelt, és sötét koponyájában minden lehetőséget megforgatott, ami csak eszébe jutott. Ha nem is rettegett kimondottan, azért nyugtalansága a félelemmel határos volt.
Másik aggodalmas gondolata Steerpike eltűnése körül forgott. Tizennégy napja zárta be a csirkefogót, és tizenkét órával később, mikor egy kancsó vízzel és egy tál krumplival visszatért, üresen találta a szobát. Azóta színét sem látta, s bár Flayt maga a fiú nem érdekelte különösebben, az elképesztő szökés zavarta, mint ahogy az is, hogy a fiú Swelter egyik kuktája, s ha esetleg visszatér magzatkora színhelyére, ahonnan elkószált, elárulhatja, hogy találkoztak, s talán a maga elferdített változatában arról is beszámolhat a séfnek, hogy elcsalta birodalmából, s valami homályos szándéktól vezérelve bezárta. És nem csak emiatt aggódott, hiszen arra is emlékezett, hogy a fiú fültanúja volt Lord Groan fiáról tett megjegyzéseinek, s ártalmára válhatna Gormenghast méltóságának, ha minden várbéli jöttment ezeket visszhangozná. Nem lenne rendjén, ha az új Lord Groanról már pályafutása kezdetén mindenki megtudná, hogy csúf, és hogy Lord Sepulchrave igen elkeseredett emiatt. Flay még nem találta ki, hogyan biztosíthatná a fiú hallgatását, de nyilvánvaló volt, hogy mindenekelőtt meg kell találnia. Szabad perceiben szobáról szobára, erkélyről erkélyre kutakodott, ám nyomát sem lelte.
Mikor éjjelente gazdája ajtaja előtt aludt, összerándulva felébredt, és rögtön felült a hideg padlón. Előbb Swelter óriási, homályosan kivehető arca tűnt fel előtte, a hústömegben ülő hideg és kérlelhetetlen gombszemével. Flay előreszegte kemény, nyírott fejét, és izzadt tenyerét a ruhájába törölte. Majd ahogy a fantomkép elillant a sötétben, elméje az üres szobába csalogatta, ahol Steerpike-ot utoljára látta, s képzeletben körüljárta a falakat, megtapogatta borításukat, végül az ablakhoz lépett, és onnan bámult le az alanti udvarig vezető több száz lábnyi csupasz falra.
Kinyújtotta a lábát, térde megreccsent a sötétben, ahogy nyújtózkodott, s közben a foga közé vette a vasízű kulcsot.
Lássuk hát, mi történt valójában a Nyolcszegletű Szobában, s mi lett ezután Steerpike sorsa.
Mikor a fiú hallotta, hogy a kulcs elfordul a zárban, az ajtóhoz szaladt, a kulcslyukra tapasztotta a szemét, és még látta Flay nadrágjának ülepét távolodóban a folyosón. Hallotta, hogy befordul egy sarkon, azután valahol messze egy ajtó csapódott nagy döndüléssel, utána pedig csend lett. A legtöbben megpróbálták volna lenyomni a kilincset. Bármilyen irracionális is a késztetés, túl erős: ez az első ösztöne a meneküli vágyónak. Steerpike is ránézett az ajtógombra. Hallotta, hogy elfordul a kulcs. Nem lázadozott elméjének egyszerű logikája ellen. Hátat fordított a szoba egyetlen ajtajának, kihajolt az ablakon, és szemügyre vette a mélységet.
Alakja deformált benyomást keltett, bár nehéz lett volna megmondani, pontosan mi torzította el. Külön-külön minden tagja ép és egészséges volt, de ezen tagok összessége meglepően torz végeredményben adódott össze. Arca sápadt, mint az agyag, a szemétől eltekintve egészen maszkszerű. Közel ülő, apró szemei sötétvörösek voltak, s ijesztő összpontosítás tükröződött bennük.
Csíkos konyhai tunikája szorosan a testére feszült. Tarkójára tolva kis, kerek, fehér sapkát viselt.
Ahogy az alant tátongó mélységet szemlélte csendesen, lebiggyesztette az ajkát, tekintete pedig sebesen járta be az alatta fekvő zárt udvart. Hirtelen felállt az ablakból, a maga sajátos módján körbe szaladta-járta a szobát, mintha az agyával együtt a tagjait is meg kellett volna mozgatnia. Ezután visszatért az ablakhoz. Minden csendes volt. Az égbolt délutáni fénye már kezdett gyengülni, bár az ablak által keretbe foglalt tornyocskákat és tetőket még mindig meleg színre festette. Még egyszer végigpillantott a szobán, majd kezét a háta mögött összekulcsolva újra az ablakra irányította figyelmét.
Ezúttal alaposan áthajolt a párkányon, arcát az égnek fordítva az ablakkeret fölötti durva köveket vette szemügyre, s fölfigyelt rá, hogy húsz láb után lankás palatetőbe torkollanak. Ez a tető hosszú, vízszintes gerincben végződött, akár egy bástya, mely pedig nagy, kanyargó ívekben Gormenghast fő tetőzetéhez vezetett. Bár a felette lévő húsz láb első pillantásra megmászhatatlannak tűnt, úgy látta, hogy csak az első tucat lábnyi távolság igen bizonytalan, ahol csupán egy-két szabálytalan, kiugró kődarab kínál kétes fogódzót. Fölötte viszont a palákon sivár, félig elszáradt kúszónövény terpeszkedett szürkén, s lenyújtotta egyik szőrös ágát, melyen, ha súlya alatt el nem szakad, viszonylag könnyedén felmászhat.
Steerpike úgy látta, ha sikerül meglovagolnia a párkányt, egész könnyen kijuthat Gormenghast külső karéjára.
Újra az első tucat lábnyi függőleges kősíkra függesztette tekintetét, megkereste a számba vehető kapaszkodókat. Vizsgálatának eredménye nem nyugtatta meg. Nem lesz valami kellemes. Éles szemével minél tovább vizslatta a falat, annál kevésbé tetszett neki a látvány, de azért kivitelezhetőnek találta a tervét, ha minden gondolatával és idegszálával a kísérletre összpontosít. Visszahúzódott a szobába, melynek csendjéhez egyszeriben a biztonság érzése társult. Két út állt előtte. Vagy vár, míg Flay feltehetőleg visszatér, és gyanúja szerint megkísérli visszajuttatni a konyhába – vagy végrehajtja a kockázatos kísérletet.
Hirtelen leült a földre, levette bakancsát, és a cipőfűzővel a nyakába kötötte. Harisnyáját a zsebébe gyűrte, és felállt. A szoba közepén lábujjhegyre állt, szétterpesztette lábujjait, érezte, ahogy feszülten bizseregnek, majd kíméletlenül szétfeszítette az ujjait is, hogy életet leheljen a kezébe. Nem volt mire várnia. Feltérdelt az ablakpárkányra, megfordult, és lassan talpra állt az ablakban, lapockái mögött az üres alkonyi homállyal.