Öt
Fukszia az ablakpárkányra könyökölve bámult le az alanti tetőkre. Karmazsin ruhája a vörösnek abban a különös árnyalatában lángolt, mellyel inkább találkozhatni festményeken, mint a természetben. A nemcsak őt, de a mögötte lévő félhomályt is övező ablak remekművet foglalt keretbe. A lány mozdulatlansága felerősítette az érzékcsalódás hatását, de ha megmozdul, akkor is inkább megelevenedett képnek hihetnénk, semmint a valóságban moccanó dolognak. Ám a minta nem változott. Hollófekete haja rezdületlenül omlott alá, és végtelen finomsággal ruházta fel a mögötte húzódó, porózus árnyvilágot, feltárta valóját: nem annyira önmagában való sötétségét, inkább napfényre éhező mivoltát. Arca, nyaka, karja meleg, napbarnított színű volt, de a vörös ruha mellett mégis haloványnak látszott. Kinézett a képből az alanti világra – az északi kerengőkre és a nyomorék, megromlott testét mankóján vonszoló Barquentine-re, aki a nyomába sereglő legyeket átkozta, miközben áthaladt két tető rése közt, majd eltűnt szem elől.
Aztán mégis megmozdult; hirtelen fordult hátra egy hangra, és a rámeredő Slagg anyót pillantotta meg. A vénasszony egy nagy pohár tejjel és egy fürt szőlővel megrakott tálcát tartott a kezében.
Nyűgös és ingerült volt, mert az utóbbi egy órában mindvégig Titust kereste, aki kinőtt már szeretete terhei alól.
– Hol van? Jaj, hol lehet? – nyöszörögte aggodalmasan csücsöri arccal, és örökösen egyik feladattól a másikhoz totyogó, gyenge pipaszárlábai már sajogtak. – Hol van a kis gonosz, az én komisz kis Úrfim? Isten óvja gyenge szívemet! Hol lehet?
Panaszos hangja vékony visszhangot vert a magasban, mintha teremről teremre haladva madárfiókákat keltett volna fel álmukból.
– Ja, te vagy az! – szólalt meg Fukszia, és fürge kézmozdulattal hátravetett arcából egy tincset. – Nem tudtam, ki lehet.
– Persze hogy én vagyok! Ki más lehetne, te ostoba? Ki más jár be a szobádba? Mostanra már tudhatnád, tudnod kellene, nem? Nem?
– Nem láttalak – mentegetőzött Fukszia.
– Én viszont láttalak: kihajoltál az ablakon, mint valami nagy, súlyos zsák – és sosem figyelsz, pedig szóltam, csak mondtam, mondtam, hogy nyiss ajtót! Jaj szegény szívemnek! Mindig ez van, csak szólok, szólok, szólok, de senki sem válaszol. Minek is élek még? – pislantott Fuksziára. – Minek éljek miattad? Lehet, az éjjel meg is halok – sandított rosszindulatúan újra a lányra. – Miért nem veszed el a tejedet?
– Tedd csak a székre! – felelte Fukszia. – Majd később megiszom – meg a szőlőt is! Köszönöm. Viszlát!
Fukszia határozott elbocsátására, ami kurtán-furcsán hangzott ugyan, mégsem szánta bántónak, Slagg anyó szemei megteltek könnyel. De bármilyen vénséges, apró és sértődött is volt, haragja ismét felkavarodott, mint egy parányi vihar, és szokásos siráma helyett – „Jaj gyenge szívemnek! Hogy lehetsz ilyen?” – megragadta Fukszia kezét, megpróbálta hátrafeszíteni az ujjait, de mivel nem sikerült, őladysége karjába igyekezett harapni, mire egyszeriben azt érezte, hogy az ágy felé viszik. Kicsiny bosszújától megfosztva pár pillanatra lehunyta szemét, miközben tyúkmelle fantasztikus hevességgel emelkedett és horpadt vissza. Mikor kinyitotta szemét, az első, amit meglátott, Fukszia elé nyújtott keze volt, mire felkönyökölt, és addig csapkodta, míg teljesen kimerült, majd Fukszia oldalába fúrta ráncos arcát.
– Bocsánat – mondta a lány. – Nem úgy értettem. Csak egyedül akartam maradni.
– Minek? – (Slagg anyó hangja alig hallatszott, úgy befúrta arcát Fukszia ruhájába.) – Minek? Minek? Minek? Az ember azt hinné, utadban vagyok. Hogy nem ismerlek kívül-belül. Tán nem én tanítottalak mindenre kicsi korod óta? Nem én ringattalak álomba, te szörnyeteg? Nem én?
– De igen – felelte Fukszia.
– Nahát akkor! – csattant fel Slagg dadus. – Nahát akkor! – Azzal lekászálódott az ágyról, és lassan földet ért. – Szállj már le az ágytakaróról, te buta, és ne bámulj így rám! Lehet, hogy este benézek hozzád. Talán. Még nem tudom. Lehet, hogy nem lesz kedvem – azzal az ajtóhoz tipegett, lenyomta a kilincset, és néhány pillanat múlva már szobácskájában is termett, ahol vöröslő, karikás szemét tágra nyitva úgy hevert el ágyán, akár egy kidobott bábu.
Fukszia, magára maradván a szobájában, leült egy tükör elé, melynek közepe annyira himlőhelyes volt már, hogy csak úgy láthatta magát rendesen, ha egy viszonylag ép csücsköt keresett. Idővel hiányos fogazatú fésűjét is megtalálta egy fiókban a tükör alatt, és éppen fésülködni kezdett volna – erre a tevékenységre csak mostanában kapott rá –, mikor a szoba elsötétült, mivel az ablakából áradó fény útját a csapott vállú ifjú csodálatos feltűnése borította homályba.
Mielőtt Fuksziának egy pillanatnyi ideje lett volna akár eltűnődni azon, hogyan is bukkanhat fel emberi lény száz láb magasban az ablakpárkányán – vagy ugye felismerni a sziluettet –, már fel is kapott egy hajkefét az asztalkáról, és maga sem tudta, mire készülve, meglengette a feje mögött. Egy olyan pillanatban, amikor más felsikoltott vagy meglapult volna, ő harcra készült – harcra azzal, ami abban az első, ijesztő pillanatban akár egy denevérszárnyú szörnyeteg is lehetett volna. De még mielőtt elhajította volna a kefét, felismerte Steerpike-ot.
A fiú kopogtatott az ablakkereten.
– Üdvözletem, hölgyem – szólalt meg. – Szabadna átadnom a névkártyámat? – Azzal egy papírszeletkét nyújtott Fuksziának, amelyen a következő állt:
Ő Pokoli Ravaszdisága, Steerpike, a Főmétely
De mielőtt Fukszia végigolvasta volna, már fel is kacagott a maga kurta, fuldokló módján az „Üdvözletem, hölgyem” csúfondárosan komolykodó hangnemén. Olyan tökéletesen esetlenül hangzott!
Ám amíg nem intett az ifjúnak, hogy ereszkedjen csak be a szobájába – nem is volt más választása –, Steerpike tapodtat sem mozdult felé, csak összekulcsolt kézzel, félrebillentett fejjel álldogált. A lány intésére egyszeriben megelevenedett, mintha kulccsal húzták volna fel, leoldott övéről egy kötelet, majd a végét kihajította az ablakon: ott fityegett. Fukszia kihajolt az ablakon, felnézett, és észrevette, hogy a kötél még hétemeletnyit kúszik felfelé a viharvert tetőig, ahol feltehetően valami fiatoronyhoz vagy kéményhez van erősítve.
– Minden készen áll a visszaútra, hölgyem – jegyezte meg Steerpike. – Nincs is jobb a kötélnél, hölgyem! A lónál is jobb. Bármikor lekúszik a falon, ha azt akarja az ember, s még zabot sem kér.
– Abbahagyhatnád ezt a „hölgyem”-ezést – felelte kissé túl hangosan Fukszia, Steerpike megrökönyödésére. – Tudod a nevem!
Steerpike gyorsan lenyelte, megemésztette és kipurgálta dühét, mert sosem vesztegette arra az időt, hogy kimondja, mi bántja, majd lovaglóülésben egy székre telepedett, és állát a háttámlára támasztotta.
– Sosem feledkezem meg róla – felelte –, hogy mindig a rendes nevén szólítsam, s azt is igen illő hangon tegyem, Lady Fukszia.
Fukszia halványan elmosolyodott, de valami más járt a fejében.
– Az egyszer biztos, hogy te aztán tudsz mászni – mondta végül. – A padlásomra is felmásztál – emlékszel?
Steerpike bólintott.
– És a könyvtárfalra is, amikor kigyulladt. Milyen rég volt!
– S akkor is, ha szabad emlékeztetnem, Lady Fukszia, mikor a viharban felkapaszkodtam a köveken, kegyeddel a karomban.
Mintha hirtelen kiszívtak volna minden levegőt a szobából, olyan halálos, olyan ritka lett a lég. Steerpike arra gondolt, hogy a leghalványabb pírt is képes észrevenni Fukszia orcáin.
Végül ő szólalt meg:
– Lady Fukszia, egy napon nem fedezné fel velem hatalmas várkastélya tetőit? Meg szeretném mutatni, mit találtam, Méltóságod, délre, ahol a gránitkupolákon könyékig lehet a mohába nyúlni.
– Igen – felelte a lány – igen… – A fiú markáns, fakó arca taszította, életrevalósága és a belőle áradó titokzatosság viszont vonzotta.
Már épp megkérte volna, hogy távozzon, de mielőtt megszólalhatott volna, Steerpike már talpon is volt, és a kerethez hozzá sem érve kiszökkent az ablakon; ide-oda hintázott a rángó kötélen, majd egyik kezével a másik után kapaszkodni kezdett, megkezdve hosszú útját az odafenti, megviselt tetőig.
Mikor Fukszia elfordult az ablaktól, durván kimunkált fésülködőasztalán egy rózsabimbót talált.
Mászás közben Steerpike felidézte, hogy hét évvel azelőtt, Titus születése napján hogyan kezdett áthágni Gormenghast tetőin, bevégezve szolgálatát Swelter konyhájában. Megfeszített izmai kiemelték válla púposságát. Ám természetfeletti módon ügyes volt, s a testi erőfeszítés és merészség sem szórakoztatta kevésbé a szelleminél. Átható pillantású, közel ülő szemeit arra a pontra szegezte, ahová kötelét kötötte, mintha az volna gondolatainak zenitje.
Az ég már elsötétült, és a fürgén feltámadó szél meghozta az esőt is. Ott sziszegett és csordogált a kőfalak között. Vagy száz utat talált magának. Aknák, szelelőlyukak, kürtők köhögték fel a visszhangot, hatalmas csatornák mormoltak. A tetők közt tavak keletkeztek, melyek úgy tükrözték vissza az eget, mintha mindig is ott lettek volna, mint a tengerszemek.
A gondosan a derekára tekert kötéllel Steerpike árnyékként suhant át a mérföldnyi lejtős palatetőn. Gallérját felhajtotta. Fehér arcára szakállt vont az eső.
A magas, vészjósló falak akár a rakpartok vagy a halálra ítéltek tömlöceinek falai magasodtak a vizes levegőbe vagy meredtek könyörtelenül csodálatos ívekbe. Gormenghast csipkézett, felhőkbe vesző csúcsain felborzolódtak a buja hajcsomók – az átázott hólyagmoszat szálai. Steerpike feje fölött támfalak és felismerhetetlen kőkinövések tornyosultak, mint korhadó hajóvázak vagy partra vetett szörnyek, melyek vizet ontó száját, homlokát ezernyi vihar formálta nagy csúfondárosan. Szeme előtt tető tető után siklott el, mind a maga lejtésével, terasz terasz után fénylett fel tompán az eső ködén át, rég elfeledett kőlapjaik táncoltak és sziszegtek a felhőszakadásban.
Alakzatok suhantak el mellette, mert könnyű lábú volt, mint a macska, és szakadatlanul futott, egyszer erre fordult el, máskor arra, s csak akkor engedett az iramból, mikor a szokásosnál veszedelmesebb járás megkívánta. Futás közben egyszer-egyszer a levegőbe szökkent, mintha túlcsordulna benne az életerő. Hirtelen, ahogy megkerült egy borostyántól feketéllő kéménykürtőt, sétatempóra lassított, majd egy ív alatt leszegte a fejét, térdre rogyott, és nagy zsanérnyikorgással felfeszegetett egy rég elfeledett tetőablakot. Egy pillanat alatt benn is termett rajta, és tizenkét lábbal lejjebb egy kis, üres szobába érkezett. Nagyon sötét volt. Steerpike leoldotta magáról a kötelet, és egy szegre akasztotta a falon. Aztán körbepillantott a sötét szobában. A falakat üveges vitrinek szegélyezték, melyek mindenféle lepkékkel voltak tele. A rovarokat hosszú, vékony tűvel szúrták dobozaik parafa belsejébe, és bár eredeti gyűjtőjük minden bizonnyal óvatosan bánt a törékeny kis teremtményekkel, az idő is megtette a magáét, mert egyetlen tárlóban sem maradt ép lepke, és a legtöbb dobozka alja letört szárnyakkal volt tele.
Steerpike az ajtó felé fordult, egy pillanatra kifülelt, majd feltárta. Poros előtérrel találta szemközt magát, s rögtön a balján létra vezetett le egy újabb üres szobába, mely ugyanolyan elhagyatott volt, mint az előző. Semmi sem volt benne, csak egy halom megrágcsált könyv gúlamódra feltornyozva, melynek sötét belseje egérfészkektől hemzsegett. Ebbe a szobába ajtó sem vezetett, de a falra vetett vászondarab mögött nyílás tárult fel, elég széles ahhoz, hogy Steerpike oldalazva beférhessen. Újra lépcsők következtek, majd megint egy szoba, de ezúttal hosszabb, amolyan csarnokféle. Túlsó végében kitömött szarvasbika állt, marján por fehérlett.
A termen áthaladtában Steerpike szeme sarkából egy üvegezetlen ablakon át megpillantotta Gormenghast hegyének baljóslatú körvonalait is, ormai a száguldó égbolt előtt tornyosultak. Az ablakon bevert az eső, a padlódeszkára csobbant, és a kis sárgyöngyök higanygöbökként cikáztak a földön.
Steerpike a kétszárnyú ajtóhoz érve végigsimított csöpögő haján, és lehajtotta kabátja gallérját, majd miután kiment, és balra fordult, egy ideig egyenesen haladt egy folyosón, míg végül egy lépcső tetejéhez ért.
Amint kikukkantott a korlát mögül, vissza is húzódott, mert az alanti lámpafényes szobán Gormenghast grófnője haladt át. Mintha fehér hullámokban gázolt volna, és Steerpike mögött az üres szobák tompa morajt vertek vissza, az eredeti zaj visszhangját, melyet nem hallhatott: a macskák zsongását.
A visszhangok elhaltak. Kifeszített lepedőként hullt alá a csend. Steerpike fürgén leiramodott a szobába, majd kelet felé indult.
A Grófnő kissé lehajtott fejjel, csípőre tett kézzel haladt. Szemöldökét összehúzta. Elégedetlen volt azzal, ahogy az időtlen kötelességtudatot és hagyománytiszteletet a Vár terjedelmes hálózata szentségként kezelte. Bármilyen nehézkesnek és révetegnek tűnt, oly hamar szimatolta meg a veszélyt, akár a kígyó, és bár nem tudta pontosan kitapogatni kétségeinek a területét, azért csak gyanakvó maradt, óvatos és bosszúszomjas, noha maga sem tudta, mivel szemben.
Minden ismerettöredéket meghányt-vetett magában, aminek csak köze lehetett néhai ura könyvtárának rejtélyes leégéséhez, férje és főszakácsa eltűnéséhez. Majdhogynem először használta természetadta éles eszét – agyát, melyet fehér macskái oly sokáig doromboltak álomba, hogy elsőre nehezen ébreszthette csak fel.
A Doktor háza felé tartott. Évek óta nem járt nála, utoljára is csak azért, hogy rendbe hozassa vele egy vadhattyú törött szárnyát. Mindig idegesítette, de akaratlanul is valami furcsa bizalomfélét érzett iránta.
Míg lefelé lépkedett egy hosszú lépcsősoron, a lábánál kavargó áradat lassú folyóvá szelídült. A lépcső aljában megállt.
– Csak… együtt… csak… együtt… maradjatok – szólalt meg fennhangon, szavait használva gázlókőként, érzékelhető szünetet tartva mindegyik után, ami mély, fátyolos hangja ellenére valamiféle gyermekes hatást keltett.
A macskák eltűntek. Újra a szárazföldön állt. Odakintről eső dörömbölt egy ólomüvegű ablakon. Lassan az oszlopsoros árkádra nyíló ajtó felé ballagott. Az ívek alatt láthatta is a belső udvar túloldalán a Doktor házát. Úgy sétált ki az esőbe, mintha nem is esne, monumentális, komótos léptekkel vágott át a zivataron, nagy fejét felszegve.