Harminchét

Őméltósága feje felett halvány fény pislákolt. A Bíróság kongó ürességében valaki ceruzát hegyezett. Megnyikordult egy szék, és Titus, aki egyenesen állt a korlátnál, összeütögette a két tenyerét, mivel keservesen hideg reggelre virradtak.

– Ki tapsol, és miért? – kérdezte a Bíró, felocsúdva az álmodozásból. – Valami mély értelműt mondtam?

– Nem, a legkevésbé sem, Őméltósága – felelte a termetes, himlőhelyes törvényszéki írnok. – Azazhogy nem szólt semmit, uram.

– A csend lehet igen mélyértelmű is, Mr. Drugg. Rendkívül.

– Igenis, Őméltósága.

– Akkor hát mi volt ez?

– A fiatalember csapta össze a kezét, Őméltósága, gondolom azért, hogy felmelegítse.

– Á, igen. A fiatalember. Melyik fiatalember? Hol van?

– A vádlottak padján, Őméltósága.

A Bíró kissé összehúzta a szemöldökét, parókáját féloldalra tolta, majd visszahúzta a helyére.

– Mintha ismerős lenne az arca – jegyezte meg.

– Úgy van, Őméltósága – helyeselt Mr. Drugg. – Ez a fogoly már többször is állt ön előtt.

– Ez megmagyarázza – mondta a Bíró. – És ezúttal mit követett el?

– Ha emlékeztethetem méltóságodat – felelte a termetes, himlőhelyes törvényszéki írnok, akinek hangja most nem volt mentes némi ingerültségtől –, épp ma reggel foglalkozott az ügyével.

– Így van. Most már emlékszem. Mindig is kitűnő volt a memóriám. Gondolja csak el: mi haszna egy olyan bírónak, akinek nincs memóriája.

– Elgondolom, Őméltósága – mondta Mr. Drugg, aki ideges mozdulattal átpörgetett egy köteg lényegtelen iratot.

– Csavargás. Ugye, arról volt szó, Mr. Drugg?

– Valóban. Csavargás, károkozás és illetéktelen behatolás – azzal az írnok Titus felé fordította széles, szürkés arcát, majd felső ajkának sarkát felhúzta az ínyéről, mint egy kutya. Ekkor, mintha saját akaratából tenné, két keze becsúszott nadrágzsebe mélyére; olyan látvány volt, mintha két róka hirtelen lebújt volna a föld alá. Kulcsok és fémpénzek csördültek, ami azt a benyomást keltette, mintha Mr. Druggban lenne valami bohókás, valami az aranyifjúból. De ez a benyomás úgy foszlott szét, ahogy életre kelt. Mr. Drugg sötét, súlyos vonásai semmiről sem árulkodtak, ahogy testtartása, sőt hangja sem, amely színt adhatott volna gondolatainak. Puszta pénzcsörgés volt.

Ám ez a csörgés, bármilyen tompán is hallatszott, valami félig elfeledettre emlékeztette Titust, valami félelmetes, mégis meghitt zenére; egy hideg királyságra; boltívekre és kőlapokkal fedett folyosókra; bonyolult, rozsdás vaskapukra; kovakőre, sisakrostélyokra, madarak csőrére.

– „Csavargás”, „károkozás”, „illetéktelen behatolás” – ismételte a Bíró. – Igen, igen, már emlékszem. A háztetőn át beesett valakihez. Ez volt az?

– Pontosan, uram – felelte a törvényszéki írnok.

– Minden látható segédeszköz nélkül?

– Így van, Őméltósága.

– Hajléktalan?

– Igen és nem, Őméltósága – válaszolta az írnok. – Arról beszél…

– Igen, igen, igen, igen. Már megvan. Kimerítő eset, kimerítő fiatalember – emlékszem, kezdtem belefáradni a homályosságába.

A Bíró a könyökére támaszkodva előredőlt, és hosszú, csontos állát két, összekulcsolt keze bütykeire támasztotta.

– Ez a negyedik alkalom, hogy maga itt áll előttem, és amennyire meg tudom ítélni, az egész ügy időpocsékolás volt a Bíróság számára, számomra pedig semmi más, mint kellemetlenség. A válaszai, már ha voltak egyáltalán, vagy ostobák, ködösek, vagy fantasztikusak voltak. Ez így nem mehet tovább. A fiatalsága nem mentség. Szereti a bélyegeket?

– A bélyegeket, uram?

– Gyűjti őket?

– Nem.

– Kár. Van egy ritka gyűjteményem, ami napról napra rothad szét. Most figyeljen ide. Már egy hetet töltött a börtönben – de nem a csavargás aggaszt engem. Az becsületes, bár elítélendő. Arról van szó, hogy maga gyökértelen és nehéz felfogású. Úgy tűnik, valamit eltitkol előlünk. Furcsán viselkedik, és a beszéde nélkülözi az értelmet. Most újra megkérdezem. Mi ez a Gormenghast? Mit jelent?

Titus a bírói emelvény felé fordult. Ha valakiben megbízhatott, az Őméltósága volt.

Ősöreg, ráncos, akár egy teknőc, de a tekintete olyan tiszta, mint a szürke üveg.

Titus azonban nem válaszolt, csak megtörölte a homlokát a kabátja ujjával.

– Hallotta Őméltósága kérdését? – kérdezte mellette egy hang. Mr. Drugg volt.

– Nem tudom, mit jelent ez a kérdés – felelte Titus. – Akár azt is kérdezhetné, mi a kezem. Hogy mit jelent. – Azzal felemelte a levegőbe, széttárt ujjakkal, mint egy tengericsillagot. – Vagy hogy mi ez a láb. – Fél lábra állt, a másikat rázni kezdte, mintha kilazult volna. – Bocsásson meg, Őméltósága, nem értem.

– Gormenghast egy hely, Őméltósága – jegyezte meg a törvényszéki írnok. – A fogoly ragaszkodott az állításához, hogy egy hely.

– Igen, igen – mondta a Bíró. – De hol van? Északra, délre, keletre vagy nyugatra, fiatalember? Segítsen nekem, hogy segíthessek magának. Gondolom, nem akar a hátralévő éveiben idegen városok háztetőin aludni. Mi a baj, fiam? Mi történt magával?

A magasan nyíló ablakon át egy fénysugár tűzött be a tárgyalóterembe, és hátul eltalálta Mr. Drugg rövid nyakát, mintha valami rejtélyes jelentést tárna fel. Mr. Drugg visszahúzta a fejét, a fény pedig előrébb mozdult, és megállapodott a fülén. Beszéd közben Titus ezt figyelte.

– Megmondanám, ha tudnám, uram – kezdte. – Csak annyit tudok, hogy eltévedtem. Nem mintha haza akarnék térni az otthonomba. Nem akarok; de még ha akarnék, sem tehetném. Nem arról van szó, hogy nagyon messzire jöttem volna, inkább arról, hogy elvesztettem a tájékozódási képességemet.

– Megszökött otthonról, fiatalember?

– Ellovagoltam – felelte Titus.

– Abból a Gormenghastból?

– Igen, Őméltósága.

– Elhagyta az anyját…?

– Igen.

– És az apját…?

– Nem, az apámat nem.

– Á… ő meghalt, fiam?

– Igen, Őméltósága. Baglyok falták fel.

A Bíró felhúzta az egyik szemöldökét, és írni kezdett egy darab papírra.