Tizenhat
Mélyen lenn Titus alatt vagy egy tucat bokor terpeszkedett, mintha emberek csoportja lett volna. Közöttük fel-felcsillant a durva táj, ahol vízerekben tükröződött az ég.
A csillogó víz, a cserjés és a tömzsi csipkebokrok keszekuszaságából sajátos tekintéllyel magasodtak ki a facsoportok.
Titus furcsamód elevennek látta őket, ezeket a kis csalitosokat. Mert mindegyik egyedinek tűnt, noha azonos nagyságúak voltak, és kizárólag kőris- és juharfákból álltak.
De látnivaló volt, hogy míg a Titushoz legközelebbi csoport epés hangulatban leledzett, egyik fa sem közösködött a szomszédjával, elfordították egymástól fejüket, és vállukat is felvonták, addig egy másik, még százlábnyira sem álló facsoport izgatott várakozással volt tele, s mintha a fák valami zöld titok felett pusmogva dugták volna össze a fejüket. Csak egyikük emelte meg kissé a sajátját. Az is félrebillentette, mintha nem szívesen hagyna ki valamit is a mellette folyó társalgásból. Titus arrébb pillantott, és észrevett egy újabb csalitot, melyben tizenkét fa húzódott hátra, s még törzsüket is elfordították csípőből, csak szemük sarkából figyeltek egy elkülönülve állót. Az hátat fordított nekik. Kétségkívül arról volt szó, hogy a rájuk sem pillantó fa megvetette a háta mögötti társaságot.
Akadtak összebújó fák is, akik mintha vacogtak vagy féltek volna. S voltak gesztikulálók. Voltak olyanok, melyek mintha sebesült társaikat támogatnák. Voltak arrogáns csoportok, meg gyászosak, lehajtott fejjel, voltak ujjongók s olyanok is, amelyekben minden egyes fa aludni látszott.
Eleven volt a táj, no de Titus is. Végül is csak fák voltak: ágak, gyökerek, levelek. Ez az ő napja volt; nem vesztegethette az időt.
Kisurrant abból a szürke toronysorból. Itt mindenütt a hegy sziklái, páfrányosai vették körül, és a reggeli nap sugarai táncoltak felettük jelzőfényekként.
A könyökénél egy kő felett szitakötő lebegett, s ugyanebben a pillanatban figyelt fel a madarak ricsajozására a csalitoson túlról.
A csalitostól északra húzódott a fényes síkvidék, de a madárszó nyugatabbról, s a hegy lábához, ahol állt, közelebbről úszott hozzá, oly élesen, tisztán; onnan, ahol a széles erdők sütkéreztek.
Zöld rétegek egymás után, lombcsomó lombcsomó után hömpölygött a csorba szélű láthatár felé.
Titus vágyakozása céltudatosabbá vált. Már nem aggasztotta, hogy elkóborolt. Fellángolt benne a kíváncsiság.
Mi lehet a magas lombfalak mögött? A napfényes, zöld falak mögött? A makkos teraszok, az üreges levélfolyosók között? A meglógása fölött érzett lelkifurdalását érzéstelenítették az izgalom pörölycsapásai.
Vágtázni akart, de a palasziklás és laza kövekkel teli lejtők túl veszélyesek voltak. Ám az alsóbb régiókban már egyre könnyebb lett a terep, így jókora területeken tudott átsietni.
Ahogy közeledett, az erdő zöld fala egyre magasabbra nyúlt a napos égbolt felé, míg végül fel kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a legmagasabb ágakat.
Gormenghast elbújt nyugatra egy földhalom mögött. Keletre és mögötte a hegyoldal csúf teraszokban magasodott. Meghúzta a gyeplőt, és lecsusszant lova hátáról.
Körötte selymes, szürkés, különös, fehér fényben úszó fű borította a földet. El-elszórva kövek meredeztek rajta, forró homlokuk és kiugró állkapcsuk árnyékában mindenféle-fajta páfrány tenyészett nagy bujaságban. A forró köveken gyíkok cikáztak át, s ahogy Titus megtette első lépését az erdő felé, egy vízsimaságú kőről kígyó siklott le, s laza farokízületei csörgésétől kísérve tört utat magának.
Mi volt ez a szeretetáradat? Egy csörgőkígyó, selymes pázsitú völgy, néhány nagy kő gyíkokkal és páfránnyal és a zöld erdőfal. Együttesen miért alkotnak oly lélegzetelállító, borzongató egészet?
Lazán a póni nyaka köré tekerte a gyeplőt, és Gormenghast felé taszította lovat.
– Menj haza! – mondta. A póni felé fordította a fejét, majd fel-alá vetette, és megindult. Pár pillanat múlva már el is tűnt a halom mögött, és Titus teljesen magára maradt.