„Láz”
Az északi ablak fehér, hűvös fényéből Keda úgy ítélte, hogy csak a napkorong van az égen, s hogy felhőtlen, enyhe téli nap van. Azt nem tudta, mennyi lehet az idő, még azt sem, reggel van-e, vagy este. Az öregember egy tányér levest készített az ágya mellé. Szeretett volna szót váltani vele, de nem most, mivel a csend varázsa olyan gazdagon és ékesszólón vette körül, hogy tudta, egyelőre nem szükséges beszélnie a férfival. Lebegő testét különös módon tisztának és édesnek érezte, úgy feküdt ott, akár a fájdalom lilioma.
Oldalán a faragványokkal feküdt, ujjai sima fakontúrjaik köré fonódtak, s tagjaiból lassan elszivárgott a fáradtság. Teltek-múltak a percek, az állhatatos fény fehérséggel töltötte be a szobát. Keda olykor felemelkedett, és a cserépkanalat a tálba merítette; ahogy ivott, gyors kis szökkenésekkel tért vissza belé az erő. Mikor végül kiürült a tál, az oldalára fordult, és minden egyes pillanattal bizseregve növekedett ereje.
Újra tudatára ébredt teste tisztaságának. Egy ideig nehezen tudta összeszedni erejét, de mikor képes volt lehúzni a takarókat, látta, hogy vándorlása utolsó napjainak minden porát lemosták róla. Makulátlan volt, nyoma sem maradt a lidércálomnak – csupán az édes karcolások, a hosszú csíkok maradtak rajta, ahol a tövisek megszaggatták.
Megpróbált feltápászkodni, és majdnem elesett, de nagy levegőt véve összeszedte magát, és lassan az ablakhoz ment. Egy tisztás feküdt előtte, szürkés fű nőtte be sűrűn, és egy fa árnyéka vetült rá. A félárnyékban egy fehér kecske állt, érzékeny, keskeny fejét jobbra-balra ingatta. Valamivel mögötte, balra egy kút szája látszott. A tisztás egy roskatag, tető nélküli, az elburjánzó mohától fekete kőépülettel ért véget, mely egy tar szilfaliget szomszédságában állt, ahol seregélyek gyülekeztek. A liget mögött Keda köves mezőt pillantott meg, a mező mögött pedig erdőség kapaszkodott egy kerek kőhalomra. Elfordította a tekintetét. Ott állt a fehér kecske. Kilépett az árnyékból, és olyan volt, akár egy finom játékszer, olyan fehér, olyan göndör szőrű, olyan hószakállú, olyan szarvai, olyan hatalmas, sárga szemei voltak.
Keda jó ideig álldogált a tájat nézve, s bár tökéletesen tisztán látta a fedetlen házat, a fenyő árnyékát, a buckákat, a sövény venyigéit, mindez mégsem tudatosult benne, csak ébredezőfélben lévő, bágyadt félálmának töredékei voltak. A melléből felhangzó madárdal sokkal valóságosabb volt számára, mely szerelmesei emlékét és méhének terhét is felülmúlta.
A korosodás, mely örökéül jutott, a Viskólakók feltartóztathatatlan végzete már kezdte megtépázni fejét, már első, most a Nagy Fal tövében nyugvó kisgyermeke születése előtt megkezdte pusztító munkáját, és arcán immáron csak a szépség árnyékát hagyta.
Keda ellépett az ablaktól, felvett egy takarót, és magára terítette, majd kinyitotta a szoba ajtaját. Körülbelül ugyanakkora helyiségben találta magát, melynek közepén egy sötétpiros terítővel letakart asztal állt. Az asztalon túl három lépcsőfok vezetett lefelé, ebben a távolabbi, mélyebben fekvő helyiségben álltak az öreg kerti szerszámai, virágcserepei és a nyers, illetve festett fadarabok. A szoba üresen állt, Keda pedig lassan kilépett az ajtaján a tisztásra.
A fehér kecske nézte, ahogy közeledik, még néhány kecses lépést is tett felé, fejét magasra szegve. Keda továbbment, és víz hangja ütötte meg a fülét. A nap félúton járhatott zenitje és a horizont között, de Keda nem tudhatta, délelőtt van-e, vagy délután, mivel sehogy sem volt képes kitalálni, hogy a nap kelet felé emelkedik, vagy nyugatnak bukik alá. Minden mozdulatlanságba süppedt, mintha a napot is úgy tapasztották volna sárga papírkorongként a sápadtkék, téli égre.
Lassan haladt tovább az ismeretlen napszakba a víz hangja felé. Balról hosszú, fedetlen épület szegélyezte az útját, és egy pillanatra megborzongott az árnyékában.
Leereszkedett egy meredek, páfrány borította parton, és szinte azonnal egy csermelyhez ért. Hosszú, levéltelen szederbokrok közt csobogott. Kedától kicsit balra, a víz szélén álló tövises bozót mellett vándorkövek alkottak gázlót – öregek, simák, s a nyilván sok száz évnyi taposás üregeket vájt beléjük. A gázlón túl szürke kanca ivott a patakból. Sörénye a szemébe lógott, és ott lebegett a víz színén, ahogy ivott. A szürke kanca mögött egy másik, pettyes szőrű is állt, mögöttük pedig, ahol az ér irányt változtatott, és az örökzöldek fala alatt jobbra fordult, egy harmadik is volt – egy fekete, bársonyszőrű ló. A hármas csendesen, elmélyülten ivott, sörényük a vízbe ért, térdig álltak a csobogó patakban. Keda tudta, hogy ha kicsit elsétálna balra a part mentén, a patak túloldalán ivó lovak egymás után, az előttük álló visszhangjaként sorakoznának vele szemben – más-más színű visszhangként, de mind térdig a vízben, lecsüngő sörénnyel, nyeldeklő torokkal.
Egyszeriben fázni kezdett. A lovak felemelték a fejüket, és ránéztek. A csermely mintha megállt volna; s Kedából önkéntelenül is előbuktak a szavak.
– Keda – szólalt meg –, a te életednek vége. Kedveseid meghaltak. Gyermekedet és apját eltemették. És te is halott vagy. Csak a madarad dalol még. Mit mond az a fényes madár? Hogy minden bevégeztetett? A szépség hirtelen múlik el, és ez bármikor bekövetkezhet. Most már bármikor – az égről, a földről, a tagokról, a szemekről, a keblekről, a férfiak erejéből, a magokból, a nedvekből, a bimbókból, a habokból és a virágokból – számodra mind szétporlad, Keda, mert mindennek vége – csak a gyermeknek kell még megszületnie, és aztán tudni fogod, mit kell tenned.
Megállt a gázló kövein, és a tiszta vízben meglátta arca tükörképét. Nagyon megöregedett; a Viskólakók végzete őt is utolérte; csupán szeme, gazellaszeme dacolt még a sorssal, mely rommá tette arcát. Csak bámult, aztán a szíve alá helyezte a kezét, mert a madár felkiáltott; örömében kiáltott.
– Vége! – sikította a csőr. – Most már csak a gyermek az, akit vársz. Minden más beteljesedett, nincs már többé szükség semmire.
Keda felemelte a fejét, és tekintete az égre emelkedett, ahol egy vércse lebegett. A szíve egyre csak vert, a levegő addig sűrűsödött, míg sötétség nem borult a szemére, míg a madár víg hangja szakadatlanul szólt: Vége! Vége! Vége!
Kitisztult szeme előtt az ég. Ott állt mellette a barna apó. Mikor Keda felé fordult, az öreg felemelte a fejét, és visszavezette a kunyhóba, ahol a lány kimerülten az ágyára rogyott.
A nap és a hold a szemhéja mögé furakodott, betöltötte az egész fejét. Köröttük mindenféle képek keringtek: a Sárviskók kaktuszai pörögtek Gormenghast tornyai körül, melyek a hold előtt úsztak el. Fejek rontottak felé, először csak tűhegynyi pontok voltak a horizonton, de feltartóztathatatlanul növekedtek, és végül az arcába robbantak – halott férjének arca, Slagg anyó és Fukszia, Braigon, Flay, a Grófnő, Rantel és a Doktor a maga ragadozószerű mosolyával. Valamit a szájához helyeztek. Egy csésze pereme volt. Rászólt valaki, hogy igyék.
– Ó, atyám! – kiáltotta.
Az öreg gyengéden visszanyomta a párnára.
– Egy madár kiált!
– Mit kiált? – kérdezte az öreg.
– Örömében kiált, miattam. Boldog, mert hamarosan minden véget ér: mikor majd megkönnyebbedek – és meg tudom tenni, ó, atyám, ha majd megkönnyebbedek!
– Mit fogsz megtenni?
Keda a feje fölé meredt, a nádtetőre.
– Aminek meg kell történnie – mormolta. – Kötéllel, a mély vízzel vagy egy pengével… vagy egy pengével.