Ötvennyolc
A szürke aréna magától megformálódott, a tömeg pedig egyre növekedett, miközben újra feltöltötték a lámpákat, és a sötét térség kupolás mennyezetéről csöpögött a nedvesség; voltak, aki gyertyát tartottak a kezükben, voltak, akik fáklyát, mások tükröket hoztak, hogy visszaverjék a fényt, míg végül az egész hely lebegni látszott, mint valami ártalmas kigőzölgés.
Ha válla nem fájt volna még mindig a szorítástól, Titus bizonyára elgondolkodott volna rajta, vajon alszik-e, és álmot lát.
Körülötte egymás fölötti sorokban (mivel az aréna közepe észrevehetően alacsonyabban volt, mint a széle, amitől az egész hely olyan jelleget öltött, mint egy sötét cirkusz) a föld vesztesei ültek vagy álltak. A koldusok, a szajhák, a csalók, a menekültek, a csavargók, az utcagyerekek, a léhűtők, a bohémek, a fekete bárányok, a semmirekellők, a költők, a csőcselék, a kisemberek, a kallódók, a jó társalgók, a hallgatagok, az élősködők, az ártatlanok, a sznobok és a pitiánerek, a páriák, a számkivetettek, a rongyszedők, a csirkefogók, a korhelyek, a bukott angyalok, a szerencsétlen flótások, a kitaszítottak, a tékozlók, a sikkasztók, az álmodozók és a föld söpredéke.
A kitelepültek hatalmas gyülekezetéből nem volt senki sem, aki látta volna már Titust azelőtt. De mindegyikük úgy gondolta, hogy egyedül ő nem ismeri az ifjút, hiszen a lakosság igen sűrű volt, és igen nagy területen élt.
Ami Veilt illeti, az ő arcát sokan ismerték, felismerték szörnyű, pókszerű járását, puskagolyó alakú fejét, ajaktalan száját. Volt benne valami elpusztíthatatlan: mintha a teste olyan anyagból készült volna, amely nem érzékeli a fájdalmat.
Ahogy haladt előre, olyan kézzelfogható csend telepedett a tömegre, és sűrűsödött össze, mint akármilyen hang. Még a legnyeglébb és legérzéketlenebb alakok arcszíne is megváltozott. Noha nem ismerték az összetűzés okát, mégis remegés fogta el őket, amikor látták, miként csökken kettejük között a távolság.
Hogy a küszöbön álló harc híre milyen úton érte el a külső kerületeket, és hozta vissza szinte a visszhang szárnyán ezeket a tömegeket, nehezen érthető. De a Folyó Alatti Városnak most már nem volt olyan része, ahol ne tudtak volna a jelenetről.
Fej fej mellett hosszú sorokban, sűrűn, tömegesen és egymáshoz tapadva, mint a mézszínű cukor szemcséi, ahol minden egyes szemcse egy arc, a közönség mozdulatlanul ült vagy állt az arénában.
Ha az ember levette a szemét bármelyik arcról, örökre elveszítette. Fejek delíriuma: végtelen tékozlás. Sehol nem volt vége. A tömeg leleményes volt, gyors, sokféle és hömpölygő. Minden mozgás elsüllyedt benne; a nyers rablás parázsló ököl-ösztönével együtt: elsüllyedt a semmibe.
És mindezt lámpák világították meg, a fényt tükrök verték vissza. A kör közepén pedig egy sekély vizű pocsolya visszatükrözte a hosszú keresztgerendákat, visszatükrözött egy vízben gázoló patkányt, amely felmászott egy magas, síkos oszlopon, visszatükrözte a fogai csillogását, és irtóztató farka merevségét.
Valahol mindennek a közepén ült Csúzli. Az ifjú látványa olyan eleven volt, hogy egy kis időre az önsajnálatról is megfeledkezett.
Csúzli keze ökölbe szorítva pihent zsebe mélyén, miközben a vizes körbe bámult. Néhány lábnyi távolságra tőle guggolt Svindler (noha elvesztették egymást szem elől). Kézfeje bütykeit harapdálva szemét Titusra szegezte, és azon tűnődött, mihez kezd a fiú fegyver nélkül.
Svindlertől és Csúzlitól harminc-negyven lábnyira állt Józan-Carter, a nyílt térség túlsó oldalán pedig az idős pár, Jonah és „mókusa” szorították egymás kezét.
Repedtfazék, aki rendszerint bosszantóan jókedvű volt, most felhúzott vállal üldögélt, mint egy fázós madár. Arca megereszkedett: szája tátva maradt. Összekulcsolta a kezeit, melyek hidegek voltak, és nyirkosak, jóllehet neki semmi köze nem volt az összetűzéshez, pulzusa összevissza vert.
Rákbokát, aki saját könyveinek foglya volt, az ágyában cipelték el az arénába. Amikor felemelték a padlóról, az ágy alatt mély és pazar porréteg borította négyszög tárult fel.
A csendben a folyó hangja hallatszott, tompán, szinte alig hallhatón, mégis olyan mindenütt jelenlévő és veszélyes volt, mint az óceán. Nem is annyira hang volt ez, inkább a felső világból érkező figyelmeztetés.