A rózsák kővé váltak
Egymagában a Görbeerdőben – maga is faággá vált; nyugtalanul, sebesen mozgott a gyökeret eresztett törzsek között, térdének hangja napról napra megszokottabbá vált a madarak és a vadnyulak fülében.
Ahol ritkult az erdő, őt is napfény sávozta, ahová nem ért a nap, maga is oly sötét volt, akár az árnyak, és csak ment, mintha űznék. Oly sokáig aludt a hideg, homályos folyosón, hogy mikor felébredt, bármiféle védelem nélkül a hajnal ellen, vagy amikor az alkonyattal és a napnyugtával szemben védtelenül nyújtózott el alváshoz, az első alkalmak során minduntalan csupasznak érezte magát, és ámulat töltötte el. Úgy tűnt, hogy a természet ugyanolyan hatalmas, mint Gormenghast. De ahogy telt az idő, megtalálta a legrövidebb és legtitkosabb utakat a dombok, erdők, rézsűk és lápok között; megtanulta követni a kanyargó folyót s gyom szegélyezte mellékágait.
Ráébredt, hogy bár enyhülés nélkül, húsig hatolva sajgott benne elveszett élete, fennmaradása érdekében tett erőfeszítései és az új élet ráerőltette leleményesség valamiképp kárpótolták. Napról napra tanulta eme új világ szabályait. Büszke volt a két barlangra, melyeket Gormenghast hegyének oldalában talált. Megtisztította őket a kövektől és a lecsüngő gyomtól. Kőkemencét és kőasztalt épített, falaik elé akadályt rakott a rókák elriasztására, és lombokból vetett ágyat. Az egyik a felderítetlen vidék déli széle felé húzódott. Távoli volt, s csontjait is megdermesztette – mert közte és Gormenghast között a hegy állt. A másik barlang az északi oldalon állt, ez volt a kisebbik, de esős éjjeleken könnyebben elérhető. A Görbeerdő egyik tisztásán állította fel viskóját legfőbb, különleges otthonaként. Büszke volt egyre fejlődő nyúlejtési képességére is, s a hálóval aratott sikerére, melyet oly türelmesen csomózott szívós, szálas gyökerekből, és édes érzés volt a maga elkészítette halat ízlelni, melyet egyedül fogyasztott el kunyhója árnyékában. A hosszú esték szőke örökkévalóságnak tűntek – fülledtek és csendesek voltak, egy-két verdeső szárnytól vagy egy arra szálló madár kiáltásától eltekintve. Ajtaja előtt csaknem kiszáradt csermely futott tova, mely dél felé, az aljnövényzet árnyai között tűnt el. A maga választotta, eldugott tisztás iránti szeretete együtt növekedett erdőlakó ösztöneivel, melyek eddig is a vérében szunnyadhattak, s az érzéssel, hogy birtokolhat valamit – egy kunyhót, melyet a két kezével épített fel. Lázadás lett volna? Nem tudta. A nap végén viskója ajtaja előtt üldögélt térdére ejtett állal, csontos kezébe támasztotta könyökét, és merengve (bár az idegen tekintet komornak vélte volna) nézett maga elé, miközben araszról araszra nyúltak az árnyékok. Fejében kezdte megforgatni Gormenghast egész történetét, ahogyan az őt érintette. Rájött, hogy Fuksziára most, hogy nem láthatja többé, fájdalmas emlékeznie, mert sokkal jobban hiányzott neki, mint képzelte volna.
Múltak a hetek, és egyre ügyesebb lett, úgyhogy többé nem kellett fél napokat leskelnie a nyúlüregek szájánál bunkóval a kezében; s nem vesztegetett hosszú órákat a folyónál, hozzáértés nélkül a szegényebb vizeken halászva. Egyre több időt szentelhetett viskója felkészítésének a közelgő őszre és az elkerülhetetlen télre; a terület bejárásának és a merengésnek az esti napfényben. Leggyakrabban ilyenkor tért vissza a csúfos, lidérces emlék. Egy felhő alakja az égen, egy piros bogár – bármi kiválthatta a váratlan rémületet; ilyenkor a gyilkosság emlékére tenyerébe vájta a körmét, és gazdájának azt követő halála elsápasztotta az elméjét is.
Szinte nem is volt nap, hogy ne mászott volna fel a hegy lábáig, vagy ne vándorolt volna el a Görbeerdő széléig, hogy láthassa Gormenghast gerincének megtört ívét. Az erdő magányos órái elválasztották minden más élet valóságától, és olykor rohanvást csetlett-botlott a fák között hirtelen támadt félelmében, hogy nincs többé Gormenghast: hogy az egészet csak álmodta, sehová, semmihez sem tartozik; hogy ő az egyetlen élő ember a végtelen ágakkal benépesült álomban.
Az egyenetlen sziluett legkorábbi emlékeivel olyannyira átszőtt látványa megnyugtatta, hogy bár kivetették onnan és száműzték, mégis ott van minden, ami célt és büszkeséget adott életének, nem álom, nem is mese, ugyanolyan valóságos, mint szemét ernyőző keze, időtlen kövek valósága, ahol a Groanok fényes vérvonala élt, halt és született újjá.
Egy ilyen estén, miután egy darabig a Várat pásztázta, s végül szemét a meg-megvillanó Sárviskókra irányította, felállt, hogy visszainduljon a tisztás felé, ám egyszer csak meggondolta magát, s miután úgy száz lépést tett meg saját lábnyomában, balra fordult, hogy elképesztő sebességgel vágjon át egy látszólag áthatolhatatlan tövisfalon. Ezek a satnya fák aztán ritkásabb bozótnak adták át a helyüket, az aszálytól csaknem lehullott leveleket csak a késő felfrissülés tartotta az ágakon, melyet a gyilkosság éjszakájának hirtelen vihara hozott. Innen már tisztábban látszottak az emelkedők minden oldalon, s ahogy Flay átverekedte magát az utolsó cserjék akadályán is, egyenletes, hamuszín lankák emelkedtek balra és jobbra, a fű pedig fényes és ernyedt volt, akár a haj, egyetlen fűszál sem tört a magasba. Térdét felhúzta (mert akár cselekvés közben, akár megpihenve, vérében volt a szögletesség), és szórakozottan meredt kinyújtott karja irányába a fénylő gyepen.
Nem pihent sokáig, mert még alkonyat előtt szerette volna elérni északi barlangját. Egy ideje már nem járt ott, s egyfajta sötét örömmel engedelmeskedett a hirtelen támadt szeszélynek. A nap már kőhajításnyira járt zenitjétől, párával borítva csüggött néhány fokkal a horizont felett.
Az északi barlangtól szokatlan kilátás nyílt. Azzal az érzéssel töltötte el Flayt, amiről úgy vélte, hogy öröm lehet. Egyre többet fedezett fel ebből az új, különös létből, a folyosóktól, csarnokoktól, leégett könyvtáraktól és nyirkos konyháktól oly távoli tágasságból, s új érzések keltek benne, érdeklődni kezdett a szertartásokon és engedelmességen túli jelenségek iránt – azt remélte, ez még nem eretnekség –, a növények sokfélesége, a fakérgek változatos szövete, a különféle halak, madarak és kövek iránt. Természetétől idegen volt, hogy izgatottan reagáljon a szépségre, hiszen máskülönben sosem vette észre. Nem szokott fogalmakban gondolkodni. Gyönyöre szigorú, gyakorlatias fajta volt; s mégsem egészen az. Ha fénypászma hullt egy sötét területre, szeme az ég felé fordult, hogy felfedezze, milyen hasadékon tört át. Aztán elégedetten tért vissza a sugarak játékára. De rajtuk tartotta a szemét. Nem mintha úgy vélte volna, érdemes – azt hitte, vele van baj, hogy ilyen hasztalanságokkal tölti az idejét. Ahogy múltak a napok, azon kapta magát, hogy úgy mozog ide-oda a vidéken, hogy időben érjen el egyik-másik helyre – megnézni a mókusokat délben a tölgyek között, a varjak érkezését vagy a nap halálát a maga választotta kilátóról.
Ezen az estén pedig a lebukó nap előtt feketéllő ormokat szerette volna látni.
Még egy órájába telt, hogy elsétáljon az északi barlangig, s el is fáradt, mire lehúzta magáról rongyos ingét, és odakint a hűvös falnak vetette hátát. Épp időben érkezett, mivel a nap, ez az aranykorong, a Gormenghast-hegy legnagyobb bérceinek legészakibb peremén egyensúlyozott már. Körötte fáradt rózsaszín volt az ég, áttetsző, akár az alabástrom, s mégis életteli, akár a hús. És érett. Érett, mint a finom bőr vagy a telt gyümölcs, mert nem csupán zöldfülű kísérlet volt ez a határtalan káprázatra – a megfoghatatlan napnyugta tökéletes volt, gyermeke a föld minden régi naplementéjének, mióta csak először pislantott az a vörös szem.
Ahogy a csenevész férfi tekintete a bérc meredek oldaláról az alatta húzódó, szív alakú szurdokra siklott, melynek növényzete az árnytengerbe merült, inkább érezte, mint látta – mert gondolatai még mindig sötétségben jártak – a sietséget a levegőben, majd felemelte a fejét, és észrevette, hogyan festett be mindent az ég mélyülő rózsaszínjével, mintha a dolgok csak épp ilyen töménységű árnyalatra vártak volna, melyet az ég most kínált fel nekik, hogy aztán ki-ki változtasson, igazítson a maga színén. Mintha egy varázsló pálcaütésére vonta volna be a földet – mindent, csak a napot nem, mely a maga által ontott kigőzölgések és rózsásra színezett formák ellenére aranyszínű maradt.
Flay a csizmáját kezdte bogozni. Ott ásított mögötte tisztára sepert barlangja, milliónyi rákszínű fénypont hintált a sötét bejárat előtt. Miközben a sarkát hámozta ki a bőrből, észrevette, hogy a bérc már a napot marja, csaknem a közepéig rágta magát. Csontos fejét a falnak támasztotta, a fény az arcára vetült, s megvilágította első szakálla borostáit – minden egyes szála mintha rézdrótból lett volna, ő pedig követte az orom taréját látszólag magasba szálló nyílhegyként tett útjára, haladtában fekete csücskei továbbrágták magukat a napkorong pereme felé.
Eltökélt útja mellett ezen a nyári estén mást is hozott a végzet, egy újabb mozgó alak képében – parányi alak a roppant hegy homályában, a hatalmas nap igéző korongja előtt.
Rajta keresztül, az ő mikrokozmoszában zokogott a föld. A csillaggömb belé merült; a színek elhalványultak. Halálos pára ült rá, s kebléből a torkába kapaszkodtak a vadmadarak, ott gyülekeztek daltalanul lebegve, kavarogva, szárnyat szárnynak vetve, oly földek után, ahol minden véget ér.
Flay úgy érezte, megtört magányának csendje, érzékei egymás tartományaiba hatoltak, mert amint meglátta az „i” betű méretű valamit, mely a gigászi, sárga korong körvonala előtt haladt, olyan érzés fogta el, mintha álomból ébredne. A távoli alakról így is látta, hogy ember. Az már nem állt hatalmában, hogy felismerje benne Kedát. Tudta, hogy szemtanúja valaminek. Nem volt képes uralkodni magán. Előredőlve térdepelt, miközben a pillanatok egymásba olvadtak. Mozdulatlanná dermedt. Az apró, végtelenül távoli alak a nap előtt a bérc fekete szegélye felé tartott. Tehetetlenül, előreszegezett állal figyelte, csontos homlokán hideg veríték ütött ki, mert tudta, hogy itt a Bánat van jelen – s hogy valami személyesebb, titkosabb dologba furakodott be, mint amilyet jogában állna látni. S mégis személytelenbe. Mert az apró alakban testesült meg minden fájdalom, amint siklott az időn át, és megtette utolsó lépéseit.
Lassan haladt, kifárasztotta a kapaszkodó, s csak nemrég szülte meg agyagból való, alabástromszerű gyermekét, a földöntúli leányt, aki mindenkit elképesztett. Mintha Keda elszakadt volna a világtól, ujjongó, fenséges magányban állt a magaslati levegő rózsásvörös ködében. A lenti árnyak fölébe tornyosuló, csupasz meredély szélén állt meg, s egy kis idő múlva a meleg páraködben úszó Gormenghast és a falu felé fordította az arcát. Valószerűtlennek tűntek. Olyan messze voltak, olyan távol. Többé nem az övéi, mindez elmúlt már. Ám a gyermek miatt mégis visszanézett.
Hátratekintő feje mintha eggyé vált volna az ég síkjával. A nyakába vetett szíjon lógtak szerelmeseinek faragványai. A keblén függtek. A kor közeledtével éppoly veszedelmes szépség ült az arcán, mint a sziklaormon, melynek a szélén állt. Az utolsó néhány lépés: milyen kicsi távolság. A színek kifakultak a hétlábnyi sávon. Úgy nyúlt el mögötte, akár egy sötét rózsaszőnyeg. A rózsák kővé váltak. Egy páfrány nőtt ki a talajból. Épp a lába mellett. Milyen magasan lehet?… Ezerlábnyira? Akkor a távoli csillagok közt lenne a feje! Milyen messze van minden! Flay számára legalábbis túl messze, hogy lássa, amint a nő elfordítja a fejét – az élet apró pöttye a lebukó nap előtt.
A térdeplő Flay tudta, hogy szemtanúja valaminek.
A nő körül és alatt ott hevert a világ. Minden elapadt. A hirtelen a keleti láthatár fölé kapaszkodó hold megdermesztette a rózsaszínt, megnövekedvén sápadt fénybe vonta az asszonyt, s ő készen állt.
Szeméből és arcából félresimította a haját. Hosszan, mozdulatlanul lógott alá, akár a kút árnyai; úgy hullott délceg hátára, akár az éjfél. Barna kezével a melléhez szorította a szobrocskákat, s ahogy elmosolyodott, kissé felhúzta a szemöldökét, majd kilépett a homályos levegőbe, s zuhanás közben a lehető legmesésebben világította meg a nap és a hold.