Három

A Vár életének margóján – mely olyan egyenetlen, akár egy szél ostromolta sziget partvonala – szintén álltak emberek, s voltak, akik fokozatosan a középpont felé haladtak. A határtalan tagadás áramlataiból gázoltak kifelé – az időtlen, átlátszatlan vizekből. Ám mifélék léphetnek a hideg partra? Egy ily rettentő tenger bizonyosan legalábbis isteneket vet ki magából; pikkelyes királyokat, vagy olyan lényeket, melyek szárnyai két láthatárt is sötétbe borítanának. Vagy még az érchomlokú Sátánra is árnyat vetnének.

Pedig nem. Nem voltak ott sem pikkelyek, sem szárnyak.

Sötétebb volt, semmint hogy látni lehessen, merre gázolnak; bár egy árnyékfolt, mely egyetlen alakhoz túlságosan nagy lett volna, jelezte a Professzorok deres csapatának közeledtét, kiknek kezei között kell Titusnak egy ideig küszködnie.

Ám nem takarta a félhomály fátyla a csapott vállú ifjút, aki egy cellaszerű kis szobába lépett be, mely egy elefántbőrhöz hasonlatosan száraz és szürke kőfolyosóról nyílt. Amint az ajtó felé fordult, hogy visszapillantson a folyosóra, a hideg fény megvilágította fehér homloka dudorát.

Ahogy belépett, becsukta és be is reteszelte maga mögött az ajtót. Miközben körbejárt a szobában, a falak fehérségétől övezve mintha különös módon nem tartozott volna az őt körülvevő kicsiny világhoz. Inkább egy ifjú árnyékának tűnt, felhúzott vállú árnyéknak, amint a fehérségben mozog, semmint a térben haladó valódi testnek.

A szoba közepén egyszerű kőasztal állt. Nagyjából a közepén volt egy csavaros nyakú boroskancsó, pár nyaláb papiros, egy toll, néhány könyv, egy parafa dugóra tűzött lepke és egy fél alma.

Az asztal mellett elhaladtában felvette az almát, harapott egyet belőle, majd visszatette – mindezt anélkül, hogy kiesett volna tempójából, aztán egy pillanatra olybá tűnt, mintha lába a padlótól távolodva zsugorodni kezdene, míg maga a szoba padlója fura módon lejtőssé válna, s máris csúszna rajta a fal függönyfedte nyílása felé.

Egy pillanat alatt megvolt ezzel, befogadta a függönyön túli sötétség, mintha az éles vonalú test kontúrjait kívánná elmosni.

Egy használaton kívüli kéménybe hatolt be a földszinten. Nagyon sötét volt, és ezt még a kicsiny, fényes tükrök sora is inkább csak fokozta, semmint eloszlatta, melyek a kéményszerű csatornát övező, egymás feletti szobákban zajló eseményeket mutatták onnantól, ahol az ifjú állt a sötétben, egészen odáig, ahol magasan kavargott a levegő a viharvert, száraz kenyérhez hasonlóan kemény és repedezett tetők fölött, melyeket borzasztó pirulásra késztettek a napnyugta szurkálódó sugarai.

Az elmúlt esztendő során sikerült az ifjúnak bejárást szereznie a kémény körüli, egymás fölötti szobák és termek sorába, és lyukakat fúrt a kövön, fán és vakolaton át – nem könnyű munka, ha közben a vaksötét csatorna túlsó falának kell feszíteni az ember térdét és hátát –, így a fény pénzérménél nem nagyobb nyílásokon át hatolt a kürtő sötétjébe. A fúrási munkálatokat természetesen gondosan megválasztott időpontokban kellett végrehajtania, nehogy gyanút keltsen. Ráadásul a lyukaknak is a lehető legközelebb kellett esniük az előre kiválasztott pontokhoz, hogy kihasználják a szobák kínálta különféle lehetőségeket.

Nem csupán a szobákat választotta ki gondosan, melyekről úgy érezte, érdemes lenne időről időre bepillantást nyernie beléjük pusztán öncélú szórakozásért – vagy mesterkedései előmozdításáért.

A lyukak álcázására, melyeket, ha rosszul helyez el, oly könnyen felfedhettek volna, változatos és találékony megoldásokat vonultatott fel, mint például a vén Barquentine, a Szertartásmester hálókamrája esetében is. Ennek a rókalyukhoz hasonlatosan mocskos odúnak a jobb oldali falán egy felhólyagzott, tarka lován ülő lovast ábrázoló olajfestmény függött, és az ifjú nemcsak rögtön a keret alatt fúrt pár lyukat a vászonba, ahol a keret árnyéka hosszú, fekete vonalzóként takarta azokat, de kivájta a lovas gombjait, pupilláit meg a ló szemét is. A különböző magassági és szélességi fokon elhelyezkedő, kerek nyílások aszerint kínáltak rálátást a szobára, hogy Barquentine szörnyű mankóján kopogva épp merre óhajtotta kormányozni nyomorék testét. A legtöbbet használt hasadékból, a lószemből pompás kilátás nyílt a földön heverő matracra, melyen Barquentine általában pihenése óráit töltötte szakállát csomózgatva és bogozva, vagy ingerült pillanataiban porfelhőt kavarva, ahányszor csak felemelte, majd hagyta lepuffanni megmaradt, sorvadt lábát. Benn a kürtőben, közvetlenül a lyukak mögött drótok és tükrök bonyolult sora mutatta a bensőségességüktől megfosztott szobák lakóit, hogy az egymásra pislantó tükrök során át leküldje képüket a sötét kürtőbe, s magával vigye minden egyes tett titkait, mely halálos hatókörébe esett – egyik tükör a másiknak adta tovább, míg végül odalenn az üvegek konstellációja állandó szórakozást és információforrást nyújtott az ifjúnak.

A sötétben például egy pillanat alatt fordíthatta tekintetét Craggmire akrobatáról, akit gyakorta lehetett látni, amint kezén járva szeli át a szobát, s közben egyik talpáról a másikra egy zöld hálóruhába bújtatott malackát dobál – tehát egy pillanat alatt fordíthatta tekintetét e szórakoztató látványról a következő tükör felé, mely a Poétát fedte fel, amint apró szájával cipót majszol, hosszú holdsarlófejét oldalra dönti, és kipirul az erőfeszítéstől, mert nem használhatja mindkét kezét – az egyik ugyanis írással van elfoglalva; szemében pedig (mely annyira elrévedt, hogy talán sosem képes többé fókuszálni) több a szellem, mint bárminemű testiség.

Ám az ifjú szempontjából ezeknél nagyobb halak is akadtak a hálóba – hisz Barquentine kivételével nem voltak ők többek Gormenghast hangyáinál –, és még baljósabb, még borzongatóbb tükrökre vethette pillantását: azokra, amelyek magát a Groanok leányát, a különös, hollófürtű Fuksziát és anyját, a madárlepte vállú Grófnőt mutatták.