Míg a vén dajka szendereg
Steerpike-nak egyelőre Prunesqualloréknál kellett maradnia, ahol a mindenes, asszisztens, inas és társalkodó némileg rugékony pozíciójában sikerült szilárdan megvetnie a lábát a háztartás mindennapjaiban. Behízelgő modora napról napra ármányosabb hatással bírt, míg végül a menazséria részévé vált, csak a szakács idegenkedett tőle, aki öreg bútordarabként nem viseltetett szimpátiával a jövevény iránt, és leplezetlen gyanakvással kezelte.
A Doktor úgy találta, hihetetlenül gyorsan tanul, és néhány héten belül Steerpike tisztje lett minden patikusmunka. A patikaszerek, vegyületek valóban igencsak lenyűgözték az ifjút, s gyakran kevert ki saját találmányú elegyeket is.
Annak még nem érkezett el az ideje, hogy szó essék mindennek a kompromittáló és tragikus kimeneteléről.
A Várban mindennap elvégezték az idő szentesítette rituálékat. A Titus születését követő izgalom némiképp csillapodott. A Grófnő orvosi tanácsadójának javallata ellenére – ahogy előre ki is jelentette – felkelt, és talpon maradt. Először valóban gyengének érezte magát, de olyannyira dühítette, hogy nem köszöntheti a hajnalt szokásához híven, fehér macskái áradatával övezve, hogy szembeszállt teste fáradtságával.
Ha nem lettek volna ott a madarai, lelke fásultsága bizonyára többet árt neki, mint a felkelés fizikai erőfeszítései. Tollas gyermekeinek állandóan változó csapata jelentett számára enyhet a néhány, hónapoknak tűnő nap során.
A fehér varjú jelent meg legállhatatosabban a repkény fojtogatta ablakban, pedig a gyermekáldás idejéig ő bizonyult a legingatagabb vendégnek.
Mély hangján egy órán keresztül is elbeszélgetett vele, Kréta uraságnak vagy az ő kis gazemberének becézte. Minden társa eljött. Szobáját olykor dal keltette életre. Időnként egy-egy csapatuk úgy érezte, meg kell tornáztatnia szárnyhegyét az égen, és sorra röppentek ki a repkénnyel borított, árnyas légbe nyíló ablakon, ott sorakoztak előtte, hogy átfurakodhassanak rajta, egyszerre tucatnyi madár lebegett, ereszkedett-emelkedett tarka szárnyát csattogtatva.
Így aztán a Grófnő időről időre szinte teljesen magára maradt. Egy ízben megesett, hogy csak egy hantmadár és egy megtépázott bagoly volt mellette.
Immár eléggé megerősödött ahhoz, hogy sétákat tehessen, és a hosszú pázsit végénél álló lugasból figyelhesse röptüket az égen, vagy hogy macskaseregének hófehér, sok alakot öltő kavargását nézegesse, miközben a napfény sötétvörös hajában izzik, és sápadtan világítja meg arcát és nyakát.
Slagg anyó úgy találta, hogy egyre inkább rászorul Keda segítségére. Önmaga előtt sem akarta beismerni ezt. Kedában volt valami rezzenetlenség, melyet nem értett. Újra és újra megpróbált hatást gyakorolni rá nem létező tekintélyével, s éberen figyelte, talál-e benne valami hibát. Olyan nyilvánvaló és szánalmas volt mindez, hogy egyáltalán nem is zavarta a Sárviskók közül érkezett lányt. Tudta, hogy egy-két órán belül, ha Slagg anyó újra szilárdnak érzi pozícióját, csaknem könnyek között szalad oda hozzá valami apróság miatt, és Keda oldalába fúrja reszkető fejét.
Bármennyire megszerette is Titust, akit ő szoptatott és gondozott, kezdte felfogni, hogy vissza kell térnie a Sárviskók közé. Hirtelen hagyta ott őket, mint aki a Gondviselés szavára hagyja el régi életét az újért. Ám időközben ráébredt, hogy hibát követett el, és tudta, hogy nem lenne helyes tovább maradnia a Várban, mint amíg a gyereknek szüksége van rá. Nem is hibát, valóságos bűntényt követett el lelkiismerete ellen, mivel igen jó okkal csatlakozott Slagg anyóhoz olyan hirtelen.
A Slagg anyó szomszédságában fekvő kis szobájának ablakából nap mint nap arra révedezett, ahol a várterület magas védőfalai elrejtették szeme elől a viskókat, melyeket születése óta ismert, s ahol az utóbbi évben oly kegyetlenül kavarták fel szenvedélyeit.
Kisgyermeke, akit nemrég temetett el, egy öreg Faragótól volt, aki páratlan hírnévre tett szert a Viskólakók között. Vastörvények kényszerítették ebbe a házasságba. Azok a fafaragók, akiket egyhangúlag kiválóságként ismertek el, ötvenedik életévük után a hajadonok közül választhattak arát, s választásuk ellen a leghalványabb kifogás sem merülhetett fel. Ez az emberemlékezet óta létező szokás nem hagyott választást Kedának: hozzá kellett mennie a férfihoz, aki megkeseredett és bárdolatlan öreg volt ugyan, de éveit meghazudtoló vitalitással lobogott.
Reggeltől alkonyatig a faragványai közt tartózkodott. Minden szögből szemügyre vette, vagy kicsit távolabbról, groteszk módon meggörnyedve, a napfénytől hunyorogva nézegette őket. Majd odalopózott, mintha le akarna csapni, akár a bénult prédájára leskelő vadállat; ám ehelyett nagy kezével úgy simította végig a faalak felületét, mint a kedvese keblét dédelgető szerető.
Három hónappal azután, hogy Kedával összeházasodtak, kettesben állva a Görbeerdőtől délre fekvő esketődomb tetején, míg egy ősi hang szólt hozzájuk a félhomályos távolból, ők pedig megfogták egymás kezét, s a lány lába az övén tapodott – három hónappal ezután meghalt. Egyszer csak kiejtette kezéből a vésőt és a kalapácsot, a szívéhez kapott, ajkát felhúzta ínyéről, és összegörnyedt – kiszállt belőle az erő, csak teste vén, kiszáradt zsákját hagyta hátra. Keda magára maradt. Nem szerette a férjét, de csodálta őt és emésztő, művészi szenvedélyét. Újra szabad lett, attól eltekintve, hogy ura halálának napján új élet moccanását érezte magában, és most, csaknem egy év elteltével, elsőszülöttje az atyja mellett nyugszik élettelenül a száraz földben.
Az iszonyú, idő előtti korosodás, mely oly hirtelen ereszkedett a Viskólakók arcára, még nem szállta meg teljesen a vonásait. Mintha csak annyira lett volna már, hogy arcának szépsége felkiáltott, felkelt ellene, ahogy a harcra kész szarvasbika fordul szembe a kopókkal büszkén, agancsát rázva.
Körülbelül egy hónappal azt megelőzően, hogy a pusztulás, melyre kárhoztattak, rájuk tört volna, hektikás szépség bomlott ki a Sárviskók leányainak arcán. Csecsemőkoruktól a szépség eme tragikus közjátékáig különös ártatlanságú báj áradt belőlük, kristályszerű csendesség, mely nem is sejtette a jövőt. Mikor ebben a tisztaságban a sötét magvak rothadni kezdtek, és füst vegyült a lánghoz, mint most Keda esetében is, tövises pompa bukkant elő vonásaik mögül.
Egy meleg délutánon, mikor Titusszal a keblén Slagg anyó szobájában üldögélt, a vén dajkához fordult, és halkan megszólalt:
– A hónap végén vissza kell térnem az otthonomba. Titus erős és egészséges: nélkülem is elboldogul.
Dadus, akinek a feje lebillent egy kicsit, mivel mindig vagy épp elbóbiskolt, vagy épp akkor ébredt szunyókálásából, tágra nyitotta a szemét, mikor Keda szavai elhatoltak a tudatáig. Aztán hirtelen felült, és rémült hangon kiáltott fel:
– Nem! Nem! Nem mehet el! Nem mehet! Ó, Keda, hisz tudja, milyen idős vagyok! – azzal átszaladt a szobán, és megragadta Keda karját. Aztán a méltóság kedvéért így folytatta: – Mondtam már, hogy ne nevezze Titusnak! – kiáltott rá. – Szólítsa Lord Titusnak, vagy Úrfinak!
Majd mintha ettől megkönnyebbült volna, visszamerült a kesergésbe.
– Jaj, nem mehet el! Nem mehet!
– Mennem kell – felelte Keda. – Jó okom van rá.
– Miért? Miért? Miért? – kiáltotta Dadus a könnyein keresztül, melyek bolond, ráncos arcán peregni kezdtek. – Miért kell elmennie?
Apró, papucsos lábával toppantott egyet, bár igen kis zajjal járt.
– Válaszoljon! Válaszolnia kell! Miért megy el tőlem?
Aztán összekulcsolta a kezét.
– Megmondom a Grófnőnek. Megmondom.
Keda ügyet sem vetett rá, egyik válláról a másikra emelte Titust, aki abbahagyta a sírást.
– Magánál jó kezekben van – mondta. – Ha nagyobb lesz, új segítség után kell néznie, mert túl sok lesz magának.
– De az nem lesz olyan, mint maga! – rikoltott fel Slagg dadus, mintha épp az alkalmassága miatt vádolná Kedát. – Nem lesz olyan, mint maga! Piszkálnak engem! Némelyikük gúnyt űz a magamfajta öregasszonyokból. Jaj a gyenge szívemnek! Jaj, szegény, gyenge szívem! Mihez kezdjek?
– Ugyan már – felelte Keda. – Nem olyan szörnyűség ez!
– De az, de az! – kiáltotta Slagg anyó tekintélyét visszanyervén. – Még annál is rosszabb, sokkal rosszabb! Mindenki elhagy, mert öreg vagyok!
– Keresnie kell valakit, akiben megbízhat. Majd megpróbálok segíteni.
– Megpróbál? Megpróbál? – sírta Dadus szájához emelt ujjakkal, s vörös szemhéja alól Kedára meredt. – Ó, megpróbál? Mindent velem végeztetnek! Fukszia anyja mindent rám hagy! Még a kis Úrfit is alig látta, nem? Nem?
– De igen – felelte Keda. – Egyszer sem nézte meg. De a kicsi boldog.
Felemelte a csecsemőt, és bölcsőjébe fektette a takarók közé, ahol egy kis nyöszörgés után elégedetten szopogatni kezdte az öklét.
Slagg dadus hirtelen megint megragadta Keda karját.
– Nem mondta el, hogy miért, még nem mondta el, miért! – szólt rá. – Tudni akarom, miért hagy itt! Soha nem mond el semmit. Soha, gondolom, nem tart rá méltónak! Biztosan azt hiszi, úgysem számítok. Miért nem mond el soha semmit? Jaj szegény szívemnek, biztosan túl öreg vagyok, hogy bármit is elmondjanak nekem.
– Megmondom, miért kell mennem – felelte Keda. – Üljön le, és hallgasson végig!
Dadus egy alacsony székre telepedett, és összekulcsolta ráncos kezét.
– Mondjon el mindent – szólt.
Hogy Keda miért törte meg a természetéből fakadó hosszú hallgatást, maga sem tudta később megmagyarázni; csak azt érezte, hogy ha olyasvalakihez beszél, aki alig érti, amit mond, az olyan, mintha magában beszélne. Valami megkönnyebbülésfélét érzett, ahogy a szívét kiöntötte.
Keda helyet foglalt Slagg anyó ágyán, a fal mellett. Nagyon egyenes tartással ült, kezét az ölébe ejtette. Néhány pillanatig egy lustán kanyargó felhőt nézett az ablakon át, majd az öregasszonyhoz fordult.
– Mikor azon az első estén eljöttem magával – kezdte halkan –, bajban voltam. Bajban voltam, és még mindig boldogtalan vagyok a szerelem miatt, a jövőtől féltem, a múlt tele volt bánattal, a jelenben viszont magának szüksége volt rám, és nem volt más választásom, úgyhogy eljöttem.
Elhallgatott.
– Két férfi is szeretett a Sárviskókból. Túlságosan és túl hevesen szerettek.
Tekintete visszatért Slagg dadusra, de alig látta, azt sem vette észre, hogy ráncos ajka lebiggyed, és fejét félrebillenti, akár egy fecske. Csendes hangon folytatta:
– A férjem meghalt. Fényes Faragó volt, és nehéz halála volt. Üldögéltem a kunyhónk hosszú árnyékai közt, és mindennap egy driád fejét bámultam, ahogy lassan elősejlettek rejtett körvonalai. Úgy láttam, mintha levelekből faragta volna a gyermeket. Nem pihent, küzdött; és bámult – csak bámult. Mindig csak nézett, úgy faragta a fát, hogy életet leheljen a nimfába. Egy este, mikor éreztem, hogy a magzatom megmozdul bennem, az uram szíve megszűnt dobogni, és lehullottak a fegyverei. Odarohantam hozzá, és letérdeltem a teste mellé. A vésője a porba hullott. Felettünk a befejezetlen driád meredt a Görbeerdő felé, a foga közt egy makkal.
Eltemették az én mogorva férjemet a hosszú, homokos völgyben, a sírok völgyébe, ahova mindannyiunkat temetnek. A két sötét férfi vitte a testét, akik szerettek és most is szeretnek, ők eresztették le a homokos üregbe, melyet maguk vájtak. Vagy száz férfi volt jelen, és száz asszony, mert ő volt a legkiválóbb Faragó. Rálapátolták a homokot, s csupán egy újabb poros kupac emelkedett a Völgy halmai között, majd minden elnémult. Rajtam tartották a szemüket, míg eltemették – a két férfi, aki szeret. Én pedig nem tudtam rá gondolni, akit sirattunk, nem tudtam a halálra gondolni. Csak az életre. Nem tudtam a mozdulatlanságra gondolni, csak a mozgásra. Nem tudtam megérteni a temetést, sem azt, hogy az élet megszűnhet létezni. Olyan volt, akár egy álom. Én éltem, éltem, és a két férfi ott állt, és engem nézett. A sír mellett álltak, a túloldalán. Csak az árnyékukat láttam, nem mertem felemelni a fejem, nehogy meglássák az örömömet. De tudtam, hogy néznek, és tudtam, hogy fiatal vagyok. Erős férfiak, az arcukat még nem törte meg a kegyetlen romlás, amelytől mi mind szenvedünk. Erősek és fiatalok. Míg az uram élt, észre sem vettem őket. Bár az egyik fehér virágot hozott nekem a Görbeerdőből, a másik pedig egy fakó követ Gormen hegyéről, ügyet sem vetettem rájuk, mert ismertem a kísértést.
Ez már régen történt. Azóta minden megváltozott. A kicsikémet eltemették, s a szerelmeseim megteltek gyűlölettel egymás iránt. Mikor maga értem jött, kínok közt voltam. Napról napra növekedett a féltékenységük, míg végül a Várba jöttem, hogy megelőzzem a vérontást. Ó, réges-régen, azon a szörnyű éjszakán.
Elhallgatott, és a homlokáról hátrasimított egy hajfürtöt. Nem nézett Slagg anyóra, aki pislogni kezdett, ahogy a másik elhallgatott, és bölcsen bólogatott.
– Hol lehetnek? Milyen, de milyen sokszor álmodtam róluk! Hányszor, de hányszor sírtam a párnámba a nevét: Rantel! – akit először gumógyűjtés közben láttam, durva haja a szemébe lógott… és Braigon! – aki elrévedve állt a ligetben. Ám nem vagyok szerelmes teljes valómmal. Saját némaságom mindig velem van. Nem fúlok velük a kegyetlen szerelembe. Képtelen vagyok egyébre, mint hogy nézem őket, és félem őket, és az éhséget a szemükben. A megrészegülés, mely a sírnál állva kerített hatalmába, elmúlt. Belefáradtam a szerelembe, melyet nem is birtokolok egészen. Belefáradtam a gyűlöletbe, melyet én szítottam. Belefáradtam, hogy én vagyok az oka, mégsincs hatalmam. A szépségem hamarosan cserben hagy, hamar, hamar, és eljön a béke. De – túl hamar…
Keda felemelte a kezét, és letörölte az arcára csorduló könnyeket.
– Szerelemre van szükségem – suttogta.
Saját kitörésén megriadva mereven felállt. Aztán a dajka felé fordult. Magányos tépelődésében egészen természetesnek vette, hogy az öregasszony elaludt. Az ablakhoz lépett. Délutáni fény telepedett a tornyokra. Az alatta kígyózó repkény közt egy madár zörgött. Odalentről valaki elhaló hangon egy láthatatlan alak után kiáltott, majd újra csend lett. Keda felsóhajtott, és kihajolt a fénybe. Megkapaszkodott az ablakkeret szegélyében, szeme pedig végigfutott a tornyokon, ahonnan óhatatlanul is a környező, magas falakra tévedt, melyek elrejtették népe házait, gyermekkorát és szenvedélye lényegét.