Huszonhét
Ha a háziasszony sikere valamicskét is azon múlik, hogy milyen fényűzéssel készül tulajdon estélyére; a megjelenésén, a szinte őrült módon aprólékos odafigyelésen és az előrelátás bőségén, nos, akkor, legalábbis elméletben, Irma Prunesquallor olyasminek nézhetett elébe, ami megfelel majd a villanásnyi képeknek, melyek félálmában lepték meg, s melyekben önmagát látta egy egész sereg felhevült hímtől környékezve, akik mind-mind a kezéért küzdöttek, melyet viszont ő, az est fénypontja kacérkodva himbált selyembe burkolt csípőjén.
Ha a mikroszkopikus részletességű munkálatok, melyeknek egész személyét, bőrét, frizuráját, ruháit és ékszereit alávetette, alapul szolgál a hitnek, hogy ennyi szenvedélyes szorgoskodásnak szükségszerűen fel kell támasztania és ki kell mentenie szépségét onnan, ahol oly sokáig raboskodott; meglepetésszerű rohammal kell felébresztenie, meg kell ostromolnia magas, szögletes porhüvelyét – nos, ha így van, Irmának nem volt félnivalója csáberejét illetően. Elragadó lesz. A vonzerő új mércéjét állítja fel. Végső soron megdolgozott érte.
Miután felpróbált tizenhét nyakláncot, s végül úgy döntött, egyiket sem veszi fel, hogy fehér nyaka teljes hosszában ívelve hajladozhasson szabadon, akár a hattyúé, budoárja ajtajához lépett, és mivel odalentről lépteket hallott, nem állta meg, hogy el ne kiáltsa magát:
– Alfred! Alfred! Már csak három nap, kedvesem. Csak három nap! Alfred! Ott vagy?
De nem kapott választ.
Steerpike lépteit hallotta, aki, tudván, hogy a Doktor a déli konyhában lát el egy beteget, ahol egy szakács megcsúszott egy darab szalonnán, és összetörte a lapockáját, kihasználta az alkalmat, amire már egy ideje várt, és bemászott a gyógyszerszoba ablakán, megtöltött méreggel egy üvegcsét, majd miután jól elrakta mély zsebébe, úgy határozott, hogy az ajtón át távozik, s egész sor ürügye volt kéznél arra az esetre, ha felfedezik az előszobában. Miért nem feleltek a kopogtatására?, mondhatja. Miért hagyták nyitva az ajtót? Hol van Prunesquallor doktor?, és így tovább.
De senkivel sem találkozott, Irma kiáltásáról pedig nem vett tudomást.
Mikor visszatért szobájába, a mérget egy gyönyörű, metszett üvegpalackba töltötte, és az ablak elé tette, ahol ragyogott a fényben. Aztán félrebillentett fejjel hátralépett, majd vissza, hogy a szimmetria kedvéért kicsit balra igazgassa, aztán a szoba közepére ment, végignyalt száraz ajkán, és hunyorítva méregette a kis üvegnyi halált. Hirtelen kinyújtóztatta karját, ujjai tengeri csillagként terpeszkedtek szét, mintha a bizsergető élet érzékelésére akarná ébreszteni őket.
Aztán pedig, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, tenyerét a földre tapasztotta, levegőbe rúgta karcsú lábát, és kezén járta körbe a szobát a seregélyek jellegzetes, merev, imbolygó, ragadozó lépteivel.