Harminckettő
Vadul és kuszán pirkadt. Még az a halvány fény is úgy szivárgott be a nagy üvegépületekbe, mintha szégyellné magát. A Cusp-Canine-ék mulatságán megjelent vendégek maradéka őskövületként feküdt a különálló ágyakban, vagy különféle elfeledett okokból az álom tengerén hánykolódott.
Azoknak, akik felébredtek, és talpon voltak, legalább a fele a Ház szolgaszemélyzetéhez tartozott. Közülük származott az alkalmazottaknak az a különítménye, amely (a lárma hallatán) futás közben fáklyákat ragadva a szoba felé közeledett, majd rátalált az ajtón dörömbölő Titusra.
Nem volt értelme a küzdelemnek. Ügyetlen kezekkel megragadták és elhurcolták, hét lépcsőfordulón át le a cselédszárnyba. A nap nagy részében ott tartották fogva, az időt a Törvény és a Rendőrség látogatásai központozták, estefelé pedig valamilyen elmegyógyász, aki végtelen percekig meredt Titusra a szemöldöke alól, és különös kérdéseket tett fel, amelyek megválaszolására Titus nem vette a fáradságot, mivel igen kimerült volt.
Egy röpke pillanatra még Lady Cusp-Canine is megjelent. Már harminc éve nem járt a konyhák táján, és egy Felügyelő kísérte, aki, miközben félrebillentett fejjel beszélt Őladységével, tekintetét a fogolyra szegezte. Ez olyan hatást keltett, mintha Titus valamiféle ketrecbe zárt vadállat lenne.
– Rejtély – mondta a Felügyelő.
– Nem értek egyet önnel – válaszolta Lady Cusp-Canine. – Csak egy fiú.
– Á – mondta a Felügyelő.
– És tetszik a képe is – folytatta Lady Cusp-Canine.
– Á – mondta a Felügyelő.
– Ragyogó szeme van.
– De vajon a viselkedése is ragyogó, Őladysége?
– Azt nem tudom – felelte Lady Cusp-Canine. – Miért? Az öné az?
A Felügyelő vállat vont.
– Nincs miért a vállát vonogatnia – jegyezte meg Lady Cusp-Canine. – Egyáltalán nincs. Hol a séf?
A nevezett úriember már azóta ott téblábolt mellette, hogy a lady bejött a konyhába. Most előlépett.
– Asszonyom?
– Megetette a fiút?
– Igen, asszonyom.
– A legjobbat kapta? A legtáplálóbbat? Emlékezetes reggelit szolgált fel neki?
– Még nem, asszonyom.
– Akkor mire vár? – A Lady felemelte a hangját. – A fiú éhes. Csüggedt és fiatal!
– Igen, asszonyom.
– Ne igenezzen nekem! – Lábujjhegyre emelkedett, és teljesen kihúzta magát, ami nem sokat számított, mivel igen aprócska termetű volt. – Etesse meg, azután engedje el! – Azzal apró, hetvenéves lábacskáin keresztülsietett a termen, tollas kalapja veszélyesen ingott a fején a belsőségek és a marhaszegyek között.