Tíz
Az udvart háromfelől masszív kőépület zárta el a virradattól, egyetlen hely kivételével, ahol a rézsút bevágó napsugarak besütöttek egy magas, keleti ablakon, majd kibújtak egy még magasabb nyugatin, végül útjukat ragyogó fénytócsában zárták egy hideg palatetőn.
Környezetéről vagy árnyéka csodálatos hosszúságáról mit sem sejtve, s mit sem sejtve arról sem, hogy kis, szürke begye ragyog a pirkadat fényében, egy veréb rendezgette füstszínű szárnya tollait. Mintha egy vakaródzásban elmerült utcakölyök egyszer csak verébbé változott volna.
Ezalatt Muzzlehatch kihengeredett a vezetőülésről, és a kocsit, mint egy állatot, kikötötte az udvar közepén álló szederfához.
Ezután hosszú, lusta, laza léptekkel az udvar sötét, északnyugati sarkához sétált, és foga közül olyan éleset füttyentett, mint egy gőzmozdony sípja. A feje fölött egy arc jelent meg az egyik ablakban. Azután még egy. Majd még egy. Ezután lépcsőn szaladó lábak szapora dobogása hallatszott, csengő csendült, és e zajokon túlról újabb hang szólalt meg, kitartóbb és változatosabb az előzőeknél, állatok és madarak sejlettek fel benne; üvöltő, köhögő, visító és valamiféle tutuló zaj volt, de csak valahol a távolban, messze az előtérben hallatszó hangoktól, a lépcsőn dobogó lábaktól és a közeli csengő csilingelésétől.
Ekkor a nagy épület falain fekete vízfüggönyként lógó árnyékok közül egy csapat szolga robbant ki a házból, és gazdája felé rohant, aki időközben visszatért a kocsijához.
Titus megviselt arccal felült, és ahogy ott ült a termetes Muzzlehatchcsel szemben, akaratlanul, anélkül hogy felfogta volna, indokolatlan düh kerítette hatalmába, mivel valahol mélyen az elméjében ott volt az a korábbi idő, amikor ősi otthona minden rettenete, zűrzavara és ismétlődő ostobasága ellenére saját jogán egy Birodalom ura volt.
A gyomrát éhség mardosta, de fájt más is: az otthonukból elűzöttek szívfájdalma kínozta, a fel nem ismerteké, a felismerhetetleneké.
Miért nem hallottak róla? Milyen jogon érinti meg bárki? Milyen jogon ragadják el négy málló keréken? Milyen jogon rabolja el ez az ember, és kényszeríti ide, az udvarába? Hajol fölé, és bámulja felhúzott szemöldökkel? Milyen jogon menti meg őt bárki? Hiszen nem gyerek! Ismeri a rettegést. Harcolt és ölt. Elvesztette nővérét, apját és a hosszú Flayt is, aki hűséges volt, mint Gormenghast kövei. Tartott a karjában egy tündért, és látta, ahogy a villámcsapás hamuvá változtatja, amikor lezúdult az ég, és megremegett a föld. Nem gyerek… nem gyerek… nem gyerek egyáltalán, és a gyengeségtől megingott, miközben reszketegen talpra állt, és Muzzlehatch arca elé lendítette az öklét – a hatalmas arc elé, amely mintha szétoszlott volna előtte, majd ismét összeállt… csak hogy újra elmosódjon.
A kormánylapát-orrú ember hatalmas mancsa elkapta ezt az öklöt, és intett a szolgáknak, hogy vigyék Titust egy alacsony mennyezetű szobába, ahol a falakat padlótól plafonig üvegtárlók borították, melyekben parafa táblákra takarosan feltűzve ezernyi éjszakai lepke tárta szét szárnyát a keresztre feszítettek pózában.
Titus ebben a szobában kapott egy tányér levest, melyet gyengeségében folyton kilötyögtetett a kanálból, így végül elvették tőle, és egy kis, csorba fülű emberke gyengéden megetette, miközben ő félig feküdt egy hosszú vesszőfotelben.
Még a felét sem ette meg a levesnek, amikor visszahanyatlott a párnára, és egy-két pillanat múlva ismét mély álomba merült.