Negyvenegy

Eleinte nem volt más, mint távoli madárdal édességű nyugtalanság – valami remegés – ráeszmélés, hogy a sors együvé hajította őket; hogy született – vagy inkább felfedeződött egy világ. Egy világ, egy univerzum, amelynek a határain túl és erdőinek mélyére nem merészkedtek. Egy világ, melyre nem a képzelet magasáról tekintettek, hanem egyszerű szavakon keresztül, melyek önmagukban áttetszőek, akár a levegő, és mondatokon keresztül, melyek meglehetősen színtelenek és üresek, azt leszámítva, hogy pulzusuk hevesebben vert tőlük.

Udvarias csevegés volt – mely felidézte az éj mérhetetlen sugárútjait és a nappal zöld tisztásait. Amikor jó reggelt köszöntek egymásnak, új csillagok jelentek meg az égen, amikor nevettek, ennek a vad világnak belefájdult a hasa, bár hogy mi volt olyan mulatságos, egyikük sem tudta. A fantasztikus érzékek játéka volt, lázas, gyengéd, hetyke. Sokszor az ablakpárkányra könyököltek Júnó szép szobájában, és végtelen órákon át bámulták a távoli dombokat, ahol a fák és a házak olyan közel álltak egymáshoz, annyira egymásba szövődtek, hogy nem lehetett megállapítani, várost látnak-e az erdőben, vagy erdőt a városban. Ott könyököltek az aranyos fényben, néha lelkesen beszélgettek – máskor csodálatos csendben sütkéreztek.

Szerelmes volt-e Titus a gyámjába, és a gyám szerelmes volt-e belé? Hogyan lehetett volna másképp? Mielőtt még a legtávolabbi benyomásuk kialakulhatott volna a másik jelleméről, már pár nap elteltével is beleremegtek, ha meghallották a másik lépteit.

Éjszaka azonban, amikor ébren feküdt az ágyában, Júnó a korát átkozta. Negyvenéves volt. Egy kicsivel több mint kétszer annyi idős, mint Titus. A korabeliek, sőt a némileg fiatalabbak mellett még mindig páratlannak tűnt mondabeli amazonhoz illő fejével – ám Titusszal az oldalán nem volt más választása, mint hogy számot vessen a természettel, és haragos, lázadó fájdalom ébredt keblében. Muzzlehatchre gondolt, arra, miként vette le a lábáról húsz évvel azelőtt, isten háta mögötti szigetekre tett utazásaikra, és arra, hogyan váltak egyre őrjítőbbé Muzzlehatch érzelmi kitörései, milyen egyformán önfejűek és akaratosak voltak, és hogy kettesben tett utazásaik miként váltak mindkettejük számára gyötrelmessé, mivel úgy csapódtak egymásnak, ahogy a hullámok csapdossák a szárazföldet.

Titusszal annyira más volt. A semmiből érkezett – az ifjú, akiben volt valami titokzatos: úgy cipelte hátán a saját világát, akár egy köpenyt, szájából pedig olyan furcsa mesék hangzottak gyermekéveiről, hogy Júnó szinte ott állt ennek az árnyékföldnek a határán. „Lehetséges – gondolta –, hogy egy olyan titokzatos és tünékeny lénybe vagyok szerelmes, mint egy kísértet. Egy kísértetbe, akit soha nem szoríthatok magamhoz. Mindig szertefoszlik.”

Aztán eszébe jutott, időnként milyen boldogok, hogy támaszkodnak minden nap az ablakpárkányra, miközben nem érnek egymáshoz, de megízlelik a legritkább gyümölcsöt – az izgatott várakozás fanyar gyümölcsét.

De az is előfordult, hogy ajkát harapdálva felkiáltott a sötétben – kikelt korának kikezdhetetlen ténye ellen: hiszen most kellene fiatalnak lennie, minden idők közül éppen most, amikor már birtokában van a bölcsességnek, annak a bölcsességnek, melyet tizenéves korában elherdált, a húszas éveiben pedig félresöpört, most, amikor ott fekszik kézzelfoghatóan, és negyven nyár elszállt a feje fölött. Összekulcsolta a kezét. Mi haszna van a bölcsességnek, mi haszna van bárminek, ha az őzgida kiszökött a ligetből?

– Istenem! – suttogta. – Hová lett az ifjúság, amit érzek? – Azután hosszú, reszkető lélegzetet vett, fejét a párnára ejtette, összeszedte az erejét, és felnevetett, hiszen a maga módján legyőzhetetlen volt.

Felkönyökölt, és mélyen beszívta az éjszakai levegőt.

– Szüksége van rám – mormolta valami aranyszínű morgással. – Az én feladatom, hogy örömet nyújtsak neki – hogy útbaigazítást adjak neki – hogy szeretetettel vegyem körül. Mondjon a világ, amit akar – ő az én küldetésem. Mindig mellette leszek. Talán nem is tud majd róla, de ott leszek. Testben vagy lélekben mindig a közelében, amikor a leginkább szüksége van rám. Az én gormenghasti gyermekem mellett. Az én Titus Groanom mellett.

Ekkor, ebben a pillanatban a vonásait felderítő fény elsötétült, és helyét a kétség árnyéka vette át – hisz ki volt ez az ifjú? Mi volt ő? Miért volt? Mi volt benne? Kik voltak azok az emberek, akikről beszélt? És az a belső világ? Azok az emlékek? Vajon igazak voltak? Hazug volt-e – egy ravasz gyermek? Valami vad különc? Vagy talán őrült? Nem! Nem! Az nem lehet. Biztosan nem.