Vége
Az elkövetkező évek során Flayt szinte naponta fogta el a borzongás annak emlékétől, ami ezután következett. Úgy jelentek meg ezek az emlékek, akár a visszatérő álmok: váratlanul és előzmény nélkül. Az emlék mindig földöntúli maradt, nem kevésbé, mint a Swelter halálát követő órák – egy szörnyű óramű mutatta órák, melynek lapja, akár a dob bőre feszült a halott séf arcán – egy óramű, melynek mutatói vércsíkot húztak réveteg körmozgásukban a percek közé. Flay is velük haladt.
Jól emlékezett, hogyan jelent meg az Earl az ablaknál, hogyan tartotta kezében pálcája nefritgombját, s hogyan lépett le az esőtóba. Megbökte a holttestet, mire az elfordult, majd újra kiegyenesedett, mintha csak élne még, s kifejezetten a holdat óhajtaná nézegetni. Ezután a lord lezárta a séf szemét; a két hússzirmot tőlük függetlenedett szövetségeseikre hajtotta.
– Flay úr! – szólalt meg Lord Sepulchrave.
– Méltóságod? – tudakolta rekedten szolgája.
– Nem felelt a köszöntésemre.
Flay nem értette, mit akarhat a gazdája. Köszöntésére? Nem is szólt hozzá. Aztán eszébe jutott a bagolyhuhogás. Megborzongott.
Lord Sepulchrave pálcájával megkocogtatta a kard-árbóc tetejét.
– Gondolja, hogy örülni fognak neki? – kérdezte. Ajka lassan mozgott. – Legalább megkínálhatjuk vele őket. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk.
Az elkövetkező lidércálomról csak annyit szükséges elmondani, hogy a vesződés hosszú órái a Kovatoronynál értek tetőpontjukra, ide vonszolták ugyanis a testet, miután kitolták az oromzat egyik hasadékán – ahol az esőtó vize csorgott alá. Swelter leszánkázott a holdfényben szikrázó, kétszáz lábnyi zuhatagon, lepedőnyire lapult testét az átázott kavicson szortyogva találták meg. Valahonnan kötelet is szereztek, kampót kötöttek rá, és végre kezdetét vehette az emelés nehézkes művelete.
Iszonyú volt a fehér csend. A holdfény jeges zúzmaraként ült a Kovatornyon. A könyvtár romfalai felsejlettek a távolban a csarnokok, pavilonok és az elhagyatott kupolák hosszú sora mögött. Jobbjukon a fényes fenyvest éjféli csíkok hasogatták. Lábuknál néhány elefántcsontszobor-szerű toboz hevert, árnyékuk horgonyozta őket a sápadt földhöz.
A fény megvillant azon, ami egykor Swelter volt.
És az Earl így szólt:
– Eljött az én órám, Flay. Távoznia kell innen, Flay úr. El kell mennie. Eljött újjászületésem órája. Egyedül kell maradnom vele. Hogy megölte, az a maga diadala. Hogy elvihetem nekik, az pedig az enyém. Isten vele, mert most kezdődik az én életem. Isten vele… Isten vele! – Azzal fél kézzel a kötelet tartva sarkon fordult, Flay pedig futólépésben iramodott a Vár felé, fejét még hátrafordította, és egész testében reszketett. Mikor megállt, az Earl a fényben megcsillanó tömeget vontatta maga után, s már a Torony lábának időrágta nyílásához is ért.
Egy pillanat múlva már el is tűnt, ott hullámzott mögötte a kilapított tetem, amint felhúzta a korhatag bejárathoz vezető három lépcsőfokon; a lépcsők alakja csak elmosódottan látszott.
Minden forgott – a Torony, a fenyők, a tetem, a hold s még a Torony torkából az éjszakába szökő, nem emberi, fájdalmas rikoltás is – nem bagolyé, hanem a halni készülő emberé. Miközben visszhangot vert, a szikár, kimerült szolga aléltan rogyott a földre, míg a Torony fölött az ég a köröző baglyok holdfényben úszó testétől lett fehér, s a Torony bejárata tollak, csőrök, karmok tömegével telt meg, ahogy falni kezdték a két olyannyira különböző tetemet.