Nyolcvankilenc
Amikor Cheetában megfogant a terv, először úgy gondolta, hogy a mulatságot abban a nagy műteremlakásban rendezi, amely apja házának teljes felső emeletét elfoglalta. Igazi műteremlakás volt, csodálatos megvilágítással, megnyugtató padlódeszkákkal és hatalmas méretekkel (a festőállvány az ajtóból nézve nem volt nagyobb egy tekebábunál, úgy ágaskodott fel, mint egy nyúlánk rovar).
De rossz, egészen rossz ötletnek bizonyult, mert olyan légköre volt… szinte olyan ártatlanság lengte be, amin semmi sem változtathatott. Az ártatlanság nem képezte részét Cheeta tervének.
De bármilyen hatalmas volt a ház, nem volt benne több olyan szoba, amely megfelelt volna a céljainak. Eljátszott a gondolattal, hogy kibontat egy hosszú falat a déli szárnyban, így megnyílt volna egy hosszú és esetlen csarnok; de az „érzés” ebben is rossz lett volna, ahogy az északi birtokhatáron omladozó építmények, a tizenkét magas mennyezetű pajta leghosszabbikában is.
Ahogy teltek a napok, egyre különösebbé vált a helyzet. Nem mintha a barátok és a munkások vitalitása csökkent volna, inkább arról volt szó, hogy a látszólag össze nem illő, épülőfélben lévő tárgyak garmadája szinte elviselhetetlen mértékben szította a spekulációkat.
Ekkor, egy borongós reggelen, amikor Cheeta arra készült, hogy körbejárja a műhelyeket, hirtelen megtorpant, mintha villámcsapás érte volna. Látott vagy hallott valamit, ami felébresztett egy emléket. A válasz egy szempillantás alatt megszületett benne.
Régen, amikor Cheeta még kisgyermek volt, expedíció indult azzal a céllal, hogy megállapítsa annak a még csak elnagyoltan feltérképezett nagy földterületnek a pontos határait, amely a délnyugati végeken húzódott ködös enigmaként.
A kaland sikertelennek bizonyult, mert a szóban forgó terület alattomos mocsár volt, melynek nyálkás szegélyéről nagy fák hajoltak le vízért.
Cheeta ugyan fiatal volt még, mindazonáltal egy kitűnően imitált hisztériás rohammal sikerült rávennie a szüleit, hogy elengedjék az expedícióval. Finoman szólva is őrült felelősséget jelentett egy gyermeket elvinni egy ilyen küldetésre, és voltak olyanok a hazafelé vezető úton, akik nyíltan a makacs kislány ellen voltak, és szilárdan hitték, hogy a kudarcuk az ő jelenlétének köszönhető.
Ez azonban régen történt, és már szinte meg is feledkeztek róla: kivéve egyetlen dolgot, ami egészen mostanáig zsarátnokként izzott Cheeta tudatalattijában. Mint amit hosszú ideig elfojtottak, most a napvilágra tört, és vakító tisztasággal ragyogott elő a homályból.
Cheeta ilyen hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy valódi emlék volt-e ez az otthonától száz mérföldnyire ténylegesen létező dologról, vagy riasztó álom csupán, mivel nem emlékezett a helynek sem a megtalálására, sem az elhagyására. De nem sokáig gyötörték a kétségek. Ahogy kitágult pupillákkal megtorpant, egyik kép tért vissza a másik után. Semmi kétsége nem maradt. Egyre elevenebbé vált a kép. A Fekete Ház.
Ott, abban az ősi tölgyfák alkotta ligetben, melyben egy széles, sebes, térdig érő vizű folyó kanyarog… igen, ott, ahol a falakat bevonta az idő kérge, ott áll a legmegfelelőbb díszlet a mulatság számára.
Most már csak találnia kell valakit, aki jelen volt azon a múltbeli napon. Valakit, aki ismét rátalál a helyre.
Leggyorsabb autóján hamarosan elérte a gyár kapuját. Azonnal köré gyűlt egy tucat kezeslábast viselő férfi. Az arcuk teljesen egyforma volt. Egyikük kinyitotta a száját. Maga a mozdulat is ocsmány volt.
– Miss Cheeta? – szólította meg furcsán vékony, sípoló hangon.
– Így van – felelte Cheeta. – Az apámmal akarok beszélni.
– Természetesen… természetesen – mondta az arc.
– És siessenek – tette hozzá Cheeta.
Egy fogadószobába vezették. A mennyezetet karmazsinpiros drótok szövedéke borította. A szobában állt egy szokatlan hosszúságú fekete asztal, és a túlsó oldalon a falat egy tőkehal szeméhez hasonló, opálos képernyő foglalta el.
Tizenegy férfi várt sorban állva, amíg a vezetőjük megnyomott egy gombot.
– Mi ez a furcsa szag? – kérdezte Cheeta.
– Szigorúan titkos – felelte a tizenegy férfi.
– Miss Cheeta – szólította meg a tizenkettedik. – Kapcsolom.
Egy-két perc múlva egy hatalmas arc jelent meg az opálos képernyőn. Az egész falat betöltötte.
– Miss Cheeta? – kérdezte.
– Zsugorodjon össze – utasította Cheeta. – Túl nagy.
– Ha-ha-ha! – nevetett fel a hatalmas arc. – Folyton kimegy a fejemből.
Az arc zsugorodni kezdett, és tovább zsugorodott. – Így már jobb? – kérdezte.
– Többé-kevésbé – felelte Cheeta. – Találkoznom kell az apámmal.
– Az édesapja értekezleten van – mondta az arc a képernyőn. Még mindig életnagyságúnál nagyobb volt, és amikor egy kis légy hatalmas, boltozatos homlokára telepedett, akkorának tűnt, mint egy szőlőszem.
– Tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Cheeta közönyös hangján.
– Ó, természetesen… ter…
– Akkor csipkedje magát.
Az arc eltűnt, Cheeta pedig egyedül maradt.
Egy perc múltán átsétált a tőkehalszem-képernyővel szemközti falhoz, és finoman játszani kezdett a hosszú sorban elhelyezkedő, színes fogantyúkkal, melyek olyan kedvesek voltak, mint a játékszerek. Olyan ártatlannak tűntek, hogy lenyomta az egyiket, mire sikoltás hallatszott.
– Ne, ne, ne! – sikoltotta a hang. – Még élni akarok!
– De maga nagyon szegény és nagyon beteg – felelte rá egy kásasűrűségű hang. – Boldogtalan. Maga mondta.
– Nem, nem, nem! Élni akarok! Élni akarok! Adjanak még egy kis időt!
Cheeta visszaállította a kart, és leült a fekete asztalhoz.
Miközben ott ült nagyon egyenesen, lehunyt szemmel, sejtelme sem volt, hogy figyelik. Amikor aztán felemelte a fejét, bosszúsan vette tudomásul, hogy az anyját látja.
– Te! – szólt. – Mit keresel itt?
– Tudod, nagyon magával ragadó – felelte Cheeta anyja. – Apa hagyja, hogy figyeljek.
– Kíváncsi voltam, hová tűnsz el minden nap – mormolta a lánya. – De mi az ördögöt csinálsz itt?
– Izgalmas – felelte a tudós felesége, aki úgy tűnt, semmire nem ad választ.
Ekkor a képernyőn egy nagy kar jelent meg, és félrelökte. Majd egy váll és egy fej követte. Hirtelen az apja arca úszott Cheeta felé. Szeme ide-oda járt, és igyekezett megállapítani, változott-e valami. Majd megállapodott a lányán.
– Mit kívánsz, kedvesem?
– Először mondd meg – kezdte Cheeta –, hol vagy. Közel vagyunk egymáshoz?
– Ó, dehogy – mondta a tudós. – Messze vagyunk.
– Mennyi időbe telne…
– Nem jöhetsz ide – a tudós hangjában szinte riadtság csengett. – Ide senki sem jön.
– De beszélnem kell veled. Sürgős.
– Ebédre hazamegyek. Nem várhatsz addig?
– Nem – felelte Cheeta –, nem várhatok. Akkor figyelj. Figyelsz?
– Igen.
– Húsz évvel ezelőtt, amikor hatéves voltam, expedíció indult, hogy kijelölje a birtokunk délnyugati határát. De lehúzott a láp, és fel kellett adnunk. Visszafelé jövet váratlanul egy romhoz érkeztünk. Emlékszel?
– Igen, emlékszem.
– Titokban kérdezlek, apám.
– Igen.
– Ma oda kell mennem.
– Nem!
– De igen. Ki fog odavezetni?
Hosszú csend.
– Úgy érted, hogy ott akarod megrendezni az ünnepséget?
– Pontosan.
– Jaj, ne… ne…
– Jaj, de! De hogyan találhatom meg? Ki volt ő? Az a férfi, aki réges-rég az expedíciót vezette? Él még?
– Már öregember.
– Hol lakik? Nincs vesztegetni való időnk. A mulatság a nyakunkon van. Ó, siess már, apám! Siess!
– Ott lakik – mondta a tudós –, ahol a Két Folyó egymásba ömlik.
Cheeta már ott sem volt, és a tudós örült, mert a lánya volt az egyetlen, akitől tartott.
Nem is sejtette, hogy valaki, akitől jobban kellene félnie, észrevétlenül a gyár felé tart. Az alaknak vad fény lobogott a szemében, ötnapos borosta takarta az állát, az orra pedig olyan volt, mint egy kormánylapát.