Száztizenhárom

Ez volt hát Júnó, ez, a puffadt szajha. Cheeta úgy beleharapott az alsó ajkába, hogy a vér végigfutott az állán.

Fejéből már régen száműzött minden gondolatot, amely a saját vonzerejére vonatkozott. Többé már nem érdekelték, mivel egy annál ezerszer fontosabb dolog töltötte be a látómezejét, ahogy egy gödröt töltenek meg a gázok. Ám miközben a mérgező törpe félelmetes céltudatossággal siklott a riválisa, Júnó felé, hirtelen megtorpanásra késztette egy robbanás.

Nemcsak Cheetát akasztotta meg a dörrenés, a maga módján minden egyes vendég lába a Fekete Ház padlójába gyökerezett; Júnóé, Horgonyé, Titusé, magáé Muzzlehatché, a Sisakosoké, a Trióé és száz vendégé. És ez még nem minden. A környező erdőségek madarai és vadjai is megdermedtek az ágakon, míg egyszer csak madarak sokasága kapott egy időben szárnyra, és ködfelhőként az éjszakai égboltra emelkedett, a levegő megsűrűsödött, a hold kialudt tőlük. Ahonnan ezrével felröppentek, az ágak és a gallyak egy kissé megemelkedtek a madarak teremtette sötétségben.

Amikor Cheeta látta, hogy a többiek képtelenek mozdulni, saját bénultságával küzdve igyekezett beérni őket, és harcba szállni azokkal a fegyverekkel, amelyekkel rendelkezett: két sor éles foggal és tíz körömmel. A robbanás előtt Titustól Cheeta Júnó mint első kiiktatandó ellenfele felé fordult, de hozzájuk hasonlóan fejét a dörej irányába fordította, és képtelen volt visszafordítani.

Az, hogy apja, a világ legnagyobb tudósa fejjel lefelé lóg valami útonálló kinyújtott kezében, önmagában nem keltett benne erős érzelmeket, mivel apró, reszkető testében nem maradt hely, ahol az effajta érzések gyökeret verhettek volna. Nem érzett részvétet iránta. Már hatalmába kerítette a bosszúvágy.

Elsőként Horgony szólalt meg.

– Ez meg mi lehetett? – kérdezte. Közben az égbolton fény jelent meg a hang forrása fölött.

– Sok ember halála lehetett – felelte Muzzlehatch. – Az arany fauna utolsó bömbölése lehetett: a föld vérének vöröse: a végzet egy lépéssel közelebb jár. A gyújtózsinór tette. A kék gyújtózsinór. Drága öregem – fordult Horgonyhoz –, nézz csak az égre.

Annyi bizonyos, hogy az ég saját életre kelt. Egészségtelen kinézetű, elhanyagolt sebhez hasonló áttetsző anyagkötegek lebegtek az éjszakai égen, melyeknek rétegei egymás után váltak le, hogy még ocsmányabb szöveteket tárjanak fel egy még ocsmányabb égbolton.

Ekkor a tömeg felemelte a hangját, és követelte, hogy szabadítsák ki ebből a borzalmas némajátékból, amely a szemük előtt bontakozott ki.

Amikor azonban Muzzlehatch hozzájuk lépett, hátrább húzódtak, mert volt valami kiszámíthatatlan a mosolyában, az arcára csempészett valamit, amit jobb volt elkerülni.

Mindenki hátrált egy-két lépést, kivéve a sisakos párost. Azok ketten megvetették a lábukat, és előredőltek. Ilyen közelről jól látszott, hogy koponyához hasonló fejük olyan szép, mintha kifaragták volna. Bőrük, amennyi volt, szorosan ráfeszült, mint a selyem. Fejüket csillogó máz, szinte valamiféle fény vonta be. Keskeny ajkukat nem hagyta el hang. Nem is hagyhatta. Csak a tömeg beszélt, miközben az éj leszálltával ruhájuk átnedvesedett, megfosztva szépségüktől a finom estélyiket, harmattal befeketítve szegélyüket. Ugyanígy hallgatag kísérőik érmekkel díszített mellkasát.

– Újra megkérdezem, uram. Mi volt ez a zaj? Az ég zengett? – kérdezte Horgony, miközben jól tudta, hogy nem erről van szó. Közben figyelte a nyakigláb férfit, de ugyanígy figyelte Titust és Cheetát is. Szemmel tartotta a sisakosokat is, akik Muzzlehatchet fenyegették. Mindent megfigyelt. Szeme vörös hajbozontjával ellentétben szürke volt, mint a tavak vize.

Mindenekfölött azonban Júnót figyelte. Mostanra minden szem elfordult a zaj forrásától és a beteges égbolttól is, és mintázatba rendeződtek a sötétben, és ebben a pillanatban megjelent a napfelkelte első sugara a keleti erdőségek felett.

Júnó könnybe lábadt szemmel megragadta Titus karját, éppen abban a pillanatban, amikor az a szíve legmélyéből odébb akart állni, örökre. De egy hajszálnyit sem feszült meg, és a karját sem húzta el, semmit sem csinált, amivel megsértette volna. Júnó mégis levette a kezét a karjáról, és leejtette, mint egy nehéz súlyt.

Titus úgy meredt Júnóra, mintha az egy másik világhoz tartozna, ajkában pedig, noha mosolyra húzódott, nem volt élet. Itt álltak egymás mellett, ők ketten, közösen birtokolva múltjuk legszebb részét. Mégis, mintha eltévedtek volna. Az egész csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, Horgony mégis észlelte.

Másvalamit is észrevett. A közömbös szikrák Muzzlehatch szemében mintha életre keltek volna. Az apró, tompa vörös fény oszcillálni kezdett két pupillája között.

E hátborzongató jelenséggel éles ellentétben állt az, ahogy a hangján uralkodott. Tökéletesen hallható volt, pedig alig volt több suttogásnál. A termetes, kormánylapát-orrú férfi szájából kettős fegyverként röppentek ki a szavak.

– Nem égzengés volt – felelte. – Az égzengés céltalan. Ez viszont a velejéig célzatos volt. A robbanás nem a robbanás kedvéért történt.

Kihasználva, hogy Muzzlehatch a saját szónoklatával van elfoglalva, Horgony észrevétlenül mögé került, amíg Titus hátához közel megállt, mivel ebből a helyzetből jól rálátott egyszerre Cheetára és Júnóra is.

A levegő felforrt, mert a két nő meglátta egymást. Nem sejtette, de a kezdeti előny Júnónál volt, mert Cheeta dühe egyenlően megoszlott közte és Titus között.

Az egész játékot arra tervezték, hogy megalázza Titust. Cheeta mindent megtett, hogy biztosítsa a sikerét; most az egésznek vége szakadt, ő pedig itt állt a romok között, és kis teste úgy reszketett, mint az íjhúr.

– Szedjétek szét őket! – sikította, mert a tömeg fölött meglátta a viharvert maszkokat, a hajcsomókat; a Grófnőt, ahogy porosan és nevetségesen félbetörik; a fűrészport és a festéket.