Ötvenkettő
Valamiféle nyugalom ereszkedett a Várra. Nem mintha hiányt szenvedtek volna eseményekben, de még a legkiemelkedőbb jelentőségűekre is valamiféle valószerűtlenség érzése telepedett. Mintha a végzet valamely különös kereke bocsátotta volna a világra ezt az eleve elrendelt űrt.
Bellgrove immár férj. Irma egy percet sem vesztegetett, hogy megépítse a rettentő földsáncokat, melyek a házastársakat olyannyira el tudják szigetelni az egész univerzumtól.
Mindig ő tudta jobban, mi a jó Bellgrove-nak. Mindig tudta, mire van leginkább szüksége. Ő tudta, hogyan illik viselkednie Gormenghast Iskolamesterének, és azt is, hogy beosztottjainak hogyan kell viselkedniük a jelenlétében. A tantestület rettegett tőle. Irma szemében köztük s nebulóik közt nem volt semmi különbség. Suttogniuk kellett, lábujjhegyen járni Bellgrove ajtaja előtt, odafigyelni körmeik állapotára, s ami a legrosszabb volt, a kijelölt időkben megjelenni az óráikon.
Irma szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Hiúságának a házasság lökést és célt adott. Nem tartott sokáig felfedeznie férje veleszületett gyengeségét. Emiatt nem szerette kevésbé, de szerelme harcos színezetet kapott. A férfi a gyermeke lett. Nemes ugyan, de ó, immár nem bölcs. Ő, Irma lett a bölcs, s szerető bölcsességében neki kellett irányítania a másikat.
Bellgrove szemszögéből szomorú történet volt ez. Miután a nő már a markában volt – keserű dolog a fordítottja. Képtelen volt fenntartani a korábbi állapotot. Akaratgyengesége, veleszületett esendősége apránként nyilvánvalóvá vált. Egy nap Irma ott találta a tükör előtt, amint épp egy sor nemes arckifejezést gyakorolt. Látta, ahogy gyönyörű, fehér fürtjeit rázza, s hallotta, ahogy valamilyen képzeletbeli helytelenségért korholja őt. „Nem, Irma, ezt nem hagyhatom. Hálás lennék, ha nem feledkeznél meg a helyzetedről”, mondta, aztán szégyenlősen elmosolyodott, s ahogy újra a tükörbe pillantott, meglátta, hogy Irma ott van mögötte.
De úgy vélte, mégis felesége fölött áll. Tudta, hogy van benne még aranytartalék az erőből, csak épp hasztalan, mert sosem merít belőle. Nem tudta, hogyan kell. Azt sem igazán tudta, miféle erő lehet az. De azért ott volt, és számára valóság volt, ahogy az eredendő ártatlanság is – mint tojás a fészekben – ott várakozott a nagy pillanatra bűnös kebelében.
És minden alárendeltsége ellenére mégis megkönnyebbülést hozott, hogy újra gyenge lehet. Fokozatosan adta át magát a gyengeségnek, nem feledve saját titkos felsőbbrendűségét – férfiként s megtört nádszálként. Úgy érvelt, hogy jobb a rejtelmek s a muzsika eszközeként megtörni, mintha valaki soha nem is volt nádszál, csak valami prózai, bár megtörhetetlen anyagból gyúrták, s csak annyi rejtelem és muzsika van a vérében, mint amennyi szeretet a keselyű szemében.
Mindeme gondolatokat természetesen szigorúan megtartotta magának. Irma számára ő volt pórázon vezetett ura. Testülete számára egyszerűen csak pórázon vezették. Önmaga számára pedig, póráz ide vagy oda, egy filozófia növekedett. A láthatatlan lázadás filozófiája.
Fehér pillái alól figyelte a feleségét, s nem szeretettelenül. Örült, hogy ott van, s ünnepi talárját javítgatja. Jobb volt, mint amikor a régi időkben a professzori kar ugratta. Végső soron az asszony úgysem tudja, mire gondol. Hegyes orrára pillantott. Hogyan csodálhatta valaha is?
De ó, micsoda öröm magában gondolkodni! Lehetetlen menekülésekről álmodozni, vagy a status quo visszaállításáról, hogy újra a nő legyen az ő hatalmában, mint azon a varázslatos estén a holdfényes lugasban. De hát – micsoda feszültség, micsoda feszültség volna! Az akaraterőben nincs élvezet.
Hátradőlt székén, és elmerült gyengeségében, vén szája kissé megrándult, s félig lecsukódott a szeme, ahogy ellazultak oroszlánvonásai fenséges, vén fején.
A Várban különös kórként terjengő valószerűtlenség érzése Bellgrove házasságát is beburkolta, úgyhogy bár eseményekben nem szűkölködött, s a jelentőségét sem vonta kétségbe senki, a tudatosság, az érzékelés élessége valahogy hiányzott, és senki sem hitte, ami történt. Mintha a Vár betegségből lábadozna, vagy éppenséggel megbetegedőben volna. Minden elveszett a tompa emlékezet homályában vagy a nyugtalanító balsejtelem valószerűtlenségében. A Vár életének azonnalisága hiányzott. Nem voltak éles kontúrjai. Nem voltak határozott hangok. Mindenre fátyol borult, melyet senki sem téphetett le.
Lehetetlen megmondani, mióta tartott, mert bár minden tettre ránehezedett ez az általános nyomottság, csaknem megsemmisítve jelentőségüknek valóságát, s például Bellgrove esküvőjét is álombéli ceremóniává tette, a valószerűtlenséget azonban mindenki másképp érzékelte; más intenzitással, más jelleggel, más időtartamban – ki-ki a maga vérmérséklete szerint.
Voltak, akik nem is igen fogták fel, hogy valami megváltozott. Vaskos, golyófejű, lószájú emberek; nemigen tudatosult bennük semmi. Azt érezték ugyan, hogy valamiképpen semmi sem számít úgy, mint azelőtt, de ez volt minden.
Mások elmerültek benne, és kísértetként jártak-keltek. Ha megszólaltak, mintha saját hangjuk is távolról érkezett volna.
Gormenghast hatása volt ez, hisz mi más lehetett? Mintha az útvesztőszerű hely felébredt volna a kő és a vas álmából, s ahogy levegőt vett, vákuum keletkezett, melyben az összes bábu mozgott.
És eljött az az idő is, amikor egy késő tavaszi estén a Vár fellélegzett, és a távol egy csapásra közelebb került, a messzi hangok élesek és közeliek lettek, a kezek is tudták már, mit markolnak, Gormenghast pedig újra kővé vált, és álmába merült.
Ám mielőtt az üresség súlya felemelkedett volna róla, számos dolog történt, melyek visszatekintve ugyan halványan, homályosan látszottak csupán, de mégiscsak bekövetkeztek. Bármilyen ködösnek tűntek akkoriban, utóhatásaik igencsak szilárdak voltak.
Titus már nem volt gyermek, s az iskolaévek vége is kilátásba került. Ahogy múltak az esztendők, egyre magának valóbb lett. Fukszia, a Doktor, Flay és Bellgrove kivételével mindenkivel mogorván viselkedett. E kemény, kellemetlen páncél alatt azonban szenvedélyes vágy izzott, hogy megszabadulhasson örökletes kötelezettségei alól. Gyűlölete – nem Gormenghasttal szemben, hiszen annak pora is az ereiben folyt, s nem is ismert más helyet a világon, hanem a balvégzettel szemben, amely épp őt választotta ki, hogy nyughatatlan vállán hordozza a jövőben az ősi felelősség nehéz terhét.
A választás lehetőségének hiányát gyűlölte: a körötte lévők ama feltételezését, mely szerint nem lehet kétféleképpen gondolkodni, s vágyát, hogy saját kezébe vegye jövőjét, tudatlanságnak vagy születési előjogai szándékos elárulásának tulajdonították.
De mindennél jobban gyűlölte a saját szívében uralkodó zűrzavart. Mert büszke volt. Irracionálisan büszke. Elveszítette a gyermekkor öntudatlanságát, melyben egy volt a sok fiú közül; immár Lord Titus lett, s ennek tudatában is volt. S míg a szabadság névtelensége után sóvárgott, egyenes derékkal, magányos büszkeséggel járt, dacosan és parancsolón.
S ez a bensőjében rejlő ellentmondás okozta – legalább olyan mértékben, mint bármily egyéb okok – nyers és hajthatatlan viselkedését. A saját korában lévő ifjak közt egyre népszerűtlenebb lett, hiszen diáktársai nem látták okát heves kitöréseinek. Egy apróság miatt letépte padja fedelét. Veszélyes tudott lenni, s az idő múlásával kiteljesedett elszigeteltsége. A kisfiú, aki mindig készen állt a csínytevésre, éjféli kalandokra a hosszú hálótermekben, egészen más ember lett!
Gondolatainak és érzelmeinek kuszasága, zavart tapogatózása, hogy valamiképpen utat engedjen csökönyös szellemének, éretlen lázadásvágya nem hagyott helyet mindannak, ami valaha megdobogtatta a szívét. Úgy találta, hogy a magány sokkal mámorítóbb. Megváltozott.
S dacára az eltelt, hosszú éveknek, amióta Prunesquallor doktor és Bellgrove társaságában golyózott a kicsiny erődben, mégis képes volt örömöt lelni a leggyerekesebb szórakozásban is. Gyakran lehetett ott találni a várárok partján, ahol állandóan a maga készítette, kicsi fahajókat bocsátotta vízre. De sokkal szórakozottabban tette ezt is, mint a régi időkben: minden szemmel látható összpontosítása ellenére, ahogy zsebkésével a hullámok urainak hegyes orrtőkéit vagy tompa tatjait farigcsálta – elméje valahol messze-messze járt.
Azért még mindig farigcsálta e kicsiny vízi alkotmányokat, s el is nevezte őket, mielőtt útnak indította volna veszedelmes küldetésekre a vér és a fűszerek szigetei felé. És a Doktorhoz is eljárt, s nézte, ahogy különös kis rajzait készíti, amelyekkel Irma sosem törődött: az apró pálcikaemberek rajzait, egy lapon vagy száz is szerepelt, hol csatát vívtak, hol tanácskoztak, vadászjelenetekben vettek részt, vagy valami pálcikaistenhez imádkoztak. És ilyenkor Titus nagyon boldog volt. És Fuksziát is mindig meglátogatta, és ilyenkor rekedtre beszélték a torkukat… mindent megbeszéltek, ami Gormenghastban történt, mert más helyet nem ismertek – de sem nővérének, sem Bellgrove-nak, aki olykor-olykor, ha Irma mással volt elfoglalva, lecammogott az árok partjára hajókázni vele egyet – sem neki, sem a Doktornak nem tárta fel titkos félelmét, hogy élete soha nem lesz más, mint az elrendelt rítusok végeérhetetlen sora. Mert nem volt senki, még Fukszia sem, bármennyire együttérzett vele, aki segíthetett volna rajta. Senki sem merte ösztönözni vágyait, hogy kiszabadítsa magát jármából, megszökjön, és felfedezze, hogy mi van birodalma határain túl.