Negyvennyolc
– Sosem voltam még így megindulva, Alfred, mondom, sosem voltam még így megindulva – figyelsz te rám? Ó, milyen bosszantó, ha egy nőnek ilyen pompásan, nemesen udvarolnak, s arra kell rájöjjön, hogy a tulajdon fivérét mindez nagyjából annyira érdekli, mint a legyet a falon. Mondom, Alfred, mint a legyet a falon!
– Hús a húsomból – szólalt meg a Doktor némi hallgatás után (töprengésébe volt merülve) –, mit kívánsz tudni?
– Tudni! – vetette oda Irma fensőbbséges megvetéssel. – Miért akarnék bármit is tudni?
Ujjai végigsimítottak acélszürke haján, majd egy ugrással hirtelen a nyakszirtjén lévő kontyon termettek, ahol elképesztő fürgeséggel kezdtek babrálni. Azt lehetett hinni, hogy minden egyes hosszú, ideges ujjának saját szeme van, olyan könnyedén jártak fel-alá az érdes konty kontúrjain.
– Nem kérdeztem semmit, Alfred. Időnként támadnak saját gondolataim is. Olykor kijelentéseket is teszek. Tudom, mennyire lekicsinyled az intellektusomat. De nem mindenki olyan, mint te – efelől biztosíthatlak. Fogalmad sem lehet róla, Alfred, hogy mi történik velem. Feltártak. Kincseket találok magamban. Olyan vagyok, mint egy dús tárna, Alfred. Tudom, tudom. És annyi eszem van, amit még ki sem használtam!
– Veled kiváltképp nehéz a társalgás, Irma – felelte fivére. – Nem varrod el a mondataid végét, drágám, semmivel sem segíted szerető fivéredet, semmit sem akasztasz mindig oly buzgó, fényes horgára. Mindig elölről kell kezdenem, édesem. Ki kell taposnom az utat. De kezdem az elejéről. Tehát azt mondtad…
– Ó, Alfred! Csak egyetlenegyszer tégy már a kedvemre! Beszélj rendesen! Annyira elegem van már belőle, hogy mindig kacskaringókban beszélsz!
– Szóképekben! Szó, szó! – kiáltotta a Doktor felpattanva és a kezét tördelve. – Miért mondasz mindig kacskaringókat? Ó, szegény lelkem, mi baj az idegeimmel? Igen, természetesen a kedvedre teszek. Miről lenne szó?
De Irma már könnyek közt temette fejét egy puha, szürke díványpárnába. Végül csak felemelte, és sötét okuláréját letéve szipogta:
– Ez már több a soknál. Hogy az embert már a saját fivére is letorkolja. Pedig benned bíztam – kiabálta –, és most te is cserben hagysz! Csak tanácsot akartam kérni.
– Ki hagyott még cserben? – kérdezte élesen a Doktor. – Csak nem az Iskolamester…?
Irma megtörölgette a szemét egy kártyalap méretű, hímzett kendőcskével.
– Azért, mert megmondtam neki, hogy piszkos a nyaka, a drága, édes úrnak…
– Úr! – kiáltott fel Prunesquallor. – Csak nem így hívod, ugye?
– Persze hogy nem, Alfred… csak magamban… végül is ő az én uram, nem?
– Ha te mondod – simított végig a Doktor a homlokán. – Gondolom, bármi lehet.
– Ó, az is. Az is. Bármi – vagyis, Alfred, inkább hogy ő minden.
– De te megszégyenítetted, és most meg van sértve – büszke és sebzett, így igaz, Irma drágám?
– Igen, ó, igen. Pontosan így igaz. De most mit csináljak? Mit csináljak?
A Doktor egymáshoz illesztette ujjhegyeit.
– Drága Irmám – mondta –, máris a házasélet dolgait tapasztalod meg. Ahogy ő is. Légy türelemmel, édes virágszálam. Tanulj meg mindent, amit lehet. Élj annyi tapintattal, amennyit a jóisten adott, és mindig emlékezz hibáidra, s hogy mi vezetett el hozzájuk. Ne mondj semmit a nyakáról. Csak még inkább elrontanád a dolgot. Majd elmúlik a neheztelése. Idővel begyógyulnak a sebei. Ha szereted, akkor csak szeresd, és ne törődj azzal, ami elmúlt. Végül is a magad hibái ellenére szereted, nem az övéi ellenére. Más hibái lenyűgözőek tudnak lenni. A sajátjaink borzalmasak. Hallgass egy kicsit. Ne beszélj túl sokat, és nem tudnál kissé kevésbé úgy járni, mint egy bója a hömpölygő tengeren?
Irma felállt a székből, és az ajtóhoz lépett.
– Köszönöm, Alfred – mondta, azzal eltűnt.
Prunesquallor doktor visszahanyatlott az ablak melletti díványra, és egészen elképesztő könnyedséggel száműzve elméjéből húga gondjait, visszamerült tűnődésébe, melyből Irma szakította ki.
Az járt a fejében, hogy Steerpike hogyan emelkedett a kulcspozícióba, melyet most tölt be. Azon is elgondolkodott, hogyan viselkedett a betegeként. Páratlan erővel bírt, s egészen ádáz élni akarással. De a Doktor leginkább valami egészen mást forgatott meg az agyában. Egy mondatot, mely Steerpike delíriuma közepette hangzott fel lázas, összefüggéstelen szavainak zűrzavarából. „És az ikrekkel együtt öt – ezt kiabálta az ifjú –, és az ikrekkel együtt öten lesznek!”