Tizenkilenc
Az erdőszél, melynek magasba nyúló ágai alatt álldogált Titus, egybefüggő lombszövedéket alkotott, ami inkább látszott színpadi célra felállított zöld falnak, mint természetes növekménynek. Csak nem valamiféle drámát volt hivatott elrejteni, hogy oly sűrűn, oly vastagon állt ott? Vagy halhatatlan pantomim háttérfüggönyéül szolgált? Melyik fele a színpad, s melyik a nézőtér? Hang sem hallatszott.
Titus szétfeszített két ágat, és előretörve befurakodott a zöld sötétségbe; lábát egy nagy oldalgyökérnek vetve beljebb nyomakodott. A lomb és a moha hideg volt a harmattól. Könyökével furakodott tovább, s noha útját csaknem teljesen elzárta a szívós gallyháló, ám elszántságát, hogy utat törjön magának, csak tovább tüzelte, mert egy visszacsattanó ág arcul csapta, és pillanatnyi fájdalmában addig viaskodott az izmos gallyakkal, míg felsőtestével rést ütött köztük, és sajgó vállával támasztotta ki, nehogy összezáruljon. Karja a teste előtt volt, így sikerült kiszabadítania arcát a levelek közül, és ahogy zihálva visszatért lélegzete, megpillantotta az arany mohatengerként a távolba nyúló erdei talajt. Szétterülő síkjából fantázia szülte kiméraként vén tölgyek jelenésszerű csoportja meredt fel. Foltos istenségként áll mind a maga territóriumán, a széles mohatisztások arany és zöld sávokban kanyarogtak köröttük, majd tova a tiszta, egyre fogyó távolba.
Mikor Titus már könnyebben lélegzett, ráébredt a szeme előtt függő kép csendjére. Arany vászonként tárult elé a sok száz fenséges tölgy, melyek szerteágazó gallyai aranyozott ujjhegyekben végződtek – a tömör makkok és a legendabéli lombok mély tömegei.
Hangosan vert a szíve, ahogy a csend meleg lehelete körülnyaldosta és magába szívta.
Amint utoljára nekilendült, és átfurakodott az erdőszéli bozótoson, egy csipkefa iszonyú ujjaival a kabátját is letépte róla. Otthagyta az ágon lógva: a fa hosszú gallyai úgy nyársalták fel, akár egy lidérc karmai.
Mikor az ágakkal vívott csata hangjai elültek, és újra rátelepedett a meleg, örök csend, megindult a mohaszőnyegen. Engedékeny és ruganyos volt, arany felszíne pompásan tömör. Egyre nagyobbakat lépett, s úgy találta, hogy amint a lába földet ér, a világ legkönnyebb dolga egyszerűen átfolyni a következő mozdulatba. Ez a talaj futásra termett, mert minden egyes lépés a következőbe libbentette a testet. Titus jobbra szökkent, és óriási ugrásokkal kezdett végigröpülni az erdő sötétzöld szegélyén. Egy darabig teljesen eltöltötte e „röpülés” mámora, de ahogy az újdonság varázsa megcsappant, egyre növekvő rémület fogta el, mert jobbján az erdőszél sűrű szövedéke végtelennek tűnt, messze túlnyúlt látóhatárán; balra pedig a tölgyes moccanatlan, hangtalan sugárzása, a hatalmas mohaszőnyeg mintha nem is változott volna, noha fa fát követve suhant el mellette, míg szaladt.
Madár sem füttyentett. Egyetlen mókus sem motozott az ágak között. Egy levél sem hullott le. Még lába sem csapott zajt, ahogy a mohára dobbant; röpte során csak egy gyenge sóhaj emlékeztette rá, hogy hangok is léteznek a világon.
És most megiszonyodott attól, amit az előbb még imádott. Iszonyodott a rettentő, halálos csendtől. Iszonyodott a fák közt játszó aranyfénytől, a végtelen mohaszőnyegtől – még saját suhanó szökellésétől is. Mert úgy érezte, mintha veszedelmes hely vagy személy felé húznák, s nem lenne ereje visszahátrálni. A lebegés borzongató érzése félelemmé vált.
Félt elhagyni a jobbján húzódó, sötét erdőszélt, mert csak az nyújtott némi fogódzót, ám most ezt is ördögi terv részének érezte: ha kitart kusza pereme mellett, valami leselkedő borzalom karjaiba sodorja magát, úgyhogy hirtelen balra fordult, és bár a végtelen tölgyes is émelyítő fantomfölddé vált, teljes sebességgel vetette magát aranyló mélye felé.
Ahogy haladt, egyre jobban erőt vett rajta a félelem. Gyerekből egyre inkább antiloppá vált, de minden gyorsasága ellenére újonc volt az út művészetében – a mohán szökellésben –, mert hirtelen, míg kitárt karokkal egyensúlyozott a levegőben, a pillanat legparányibb töredékére eleven teremtményt pillantott meg.
Hozzá hasonlóan az is épp a levegőbe szökellt, de ez volt köztük az egyetlen hasonlóság. Titus zömökebb volt nála, még ha nem is sokkal. Ez a lény viszont hihetetlenül karcsú. Tollpiheként lebegett az aranyló levegőben, légies karjai a kecses test oldalán lógtak, fejét pedig kissé félrebillentette és elfordította, mintha párnán nyugodna.
Titusnak ekkorra már meggyőződésévé vált, hogy alszik: hogy mély álomban rohan, hogy félelme lidércnyomás, hogy amit látott, nem több jelenésnél, s bár kísértette, azt is tudta, hogy abszurd módon értelmetlen volna követnie az éjszaka gyorslábú ködalakját.
Ha úgy hiszi, ébren van, bizonyosan utánaered, bármilyen csekély reménnyel is bír beérni a kecses teremtményt. Mert a tudatot háttérbe szoríthatják és elnyomhatják az érzések, de az álom világában mindennek megvan a logikája. Így aztán álma arany tölgyerdejétől rettegve folytatta könnyed, szökellő, hangtalan, álomszerű ugrásait a ruganyos moha bársonyán, egyre mélyebben az erdőbe.
Minden meggyőződésével egyetemben, miszerint csak álmodik, s röppenő rohanásának érezhető könnyedsége ellenére igencsak elfáradt. A hatalmas tölgyfák mozaikos kérgű, bearanyozott törzsei sorra suhantak tova. Az üresség még teljesebbnek és rettentőbbnek tűnt, mióta az a lidércfény ellibbenve keresztezte az útját.
Egyszeriben élénken tudatosult benne a fáradtság és az éhség, s ugyanakkor abbéli meggyőződése is gyengülni kezdett, hogy álmodik. „Ha álmodom – gondolta –, miért kell elrugaszkodnom a földtől? Miért nem emelkedem föl csak úgy?” És hogy próbára tegye elméletét, nem tett több erőfeszítést, csak egyensúlyozott a levegőben minden egyes alkalommal, miután földre pattanása újra hosszú, fantasztikus útra küldte, ám lendülete minden ugrással egyre fogyatkozott, és a röpködő fiú szép lassan megállt.
Miután megtört a ritmus, eloszlott a hite, hogy álomban jár. Éhsége ugyanis egyre makacsabbá vált.
Körülnézett. Ugyanaz a kép vette körül lágy fényű panorámájával – ez az utálatos aranyálom.
De rémülete ellenére (mely ismét erőt vett rajta, miután nem gondolta többé, hogy álmodik) félelmét tompította valami sajátságos borzongás, amely ahelyett, hogy csillapult volna, egyre erősödött, míg végül reszkető jéggömbbé vált a bordái alatt. Valami, amire tudattalanul sóvárgott, megmutatkozott, vagy a maga valójában, vagy árnyképében az arany tölgyerdőben. Miután rájött, hogy mióta csak kiosont a gormenghasti istállókhoz, mindvégig ébren volt (de rég is történt!), tudta, hogy az a karcsú fantom – az a nádszál- vagy tollpiheszerű, félrefordított fejű valami, aki rézsút röppent át a pázsitszéles tisztás fölött, valóság volt, valóban ott van vele a tölgyesben minden pillanatban: talán még figyeli is őt.
Immár nem csak a jelenés bizarrsága izgatta. Sóvárgott utána, hogy újra láthassa ezt az esszenciát, mely oly messze állt mindattól, amit Gormenghast jelentett.
Pedig mit látott? Le sem tudta volna írni. Oly gyors volt – az a rebbenés a szeme előtt, amint elfordult, el is tűnt, a szeme még hozzá sem szokhatott. Elfordította a fejét… elfordította. Mit kiálthatott neki? Mit fejezhetett ki ez a kis foszlány, ez a lebegő életfoszlány? Mert abban, ahogy a levegőben mozgott, volt valami, amire Titus tudtán kívül is sóvárgott. Az aranydarázs-szárnyalás hosszú siklásában fejeződött ki, egy rejtettebb s különösebb világ töredékeként, mint amilyennek Titus a levegőjét szívta: a tisztás felett suhanva az elzárkózás kvintesszenciáját fejezte ki, valami alapjában megszelídíthetetlent, a megfoghatatlan szépség párlatát.
És mindezt egy szemvillanás alatt. Felkavart mindent Titus elméjében és szívében.
Amit akkor érzett, amikor reggel megállította lovát, és hallotta, hogy a hegy és az erdő hangjai felkiáltanak: „Úgysem mered!”, azóta megnövekedett benne. Látott valamit, ami külön életet élt: amiben nem volt tisztelet Gormenghast egykori uraival, a számtalan láb nyűtte kövek rítusaival, az ősi Ház szentségével szemben. Valamit, aminek eszébe sem jutna meghajolni Gormenghast Hetvenhetedik Lordja előtt, csak amennyire egy madárnak vagy egy faágnak eszébe juthat.
Öklével a tenyerébe csapott. Rémült volt. Izgatott. Vacogott a foga. Felkavarta a világra, a szavakba nem önthető másik világra vetett pillantás, ahol az ember más törvények szerint élheti az életét, mint Gormenghastban, de aztán minden újdonság, a keblét hasogató, lázító érzések homályos nagyszerűsége dacára is mind jobban elhatalmasodott rajta az éhség emésztő vágya.
Mintha kissé megváltozott volna már a tölgylombokon át a mohaszőnyegre szüremlő fény? Mintha kevésbé ülné meg a halálos csend a levegőt? Titus mintha egy pillanatnyi sóhajt hallott volna a levelek közül. Mintha kissé felélénkült volna minden a tompa, déli kábaságból.
Titus nem tudhatta, merre forduljon. Csak azt tudta, semmiképp sem térhet vissza arra, amerről jött. Úgyhogy útnak eredt, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, mégis könnyedén (hogy ne fogja el a lidérces érzés, melyet a szökellés, a féktelen repkedés közben tapasztalt), mégpedig arrafelé, ahol az a rejtélyes, lebegő lény tűnt el a szeme elől.
A tölgyfák közt húzódó, páratlan mohaszőnyeget hamarosan páfránycsomók kezdték tarkítani, melyek a nap sugaraival mit sem törődve emelkedtek ki hátterükből: oly sárgászölden csüngtek leveleik, olyan vakítóan ragyogott az aranyszín háttér. A fiú szíve azonnal megkönnyebbült, és mikor a pazar szőnyeget durvább, itt-ott vadvirágokkal átszőtt mező váltotta fel, s ami a leginkább üdítő látványt nyújtott: a tölgyek többé nem ontották ősi bűbájukat, míg a szem ellátott, hanem egy sor egyéb fa és cserje is beférkőzött közéjük, míg végül e göcsörtös királyok utolsója is visszavonult, és Titus frissebb levegőre jutott, majd végül megszabadult a lidércnyomástól, s mint éhsége immár feleslegesen bizonygatta, újra abba az egyértelmű, éles, valós világba érkezett, melyet ismert. Lába előtt a talaj lendületesen lejteni kezdett. Mint a tölgyes túloldalán, itt is kövek és páfrányok hevertek szétszórva, és ekkor Titus egyszerre felkiáltott örömében, hogy eleven lényt pillanthat meg az aranytisztások üressége, élettelensége után – egy hím rókát, melyet léptei zavartak fel déli szunyókálásából egy nyugodt páfrányfészek közepén, és nem mindennapi hidegvérrel állt talpra, hogy egyenletes ritmusban elkocogjon a lejtős terepen keresztül.
A lejtő alján mogyoróerdő kezdődött. Itt-ott ezüstös nyírfák emelték ringó koronájukat a sűrűbb lombozat fölé, vagy sötétzöld magyal tűnt fel zöld árnyként a napsütésben. Titus itt már madárhangokat is hallott. Mivel csillapíthatná éhét? Túl korai lett volna még vadgyümölcsöket, bogyókat keresni. Kimondottan elveszettnek érezte magát, és a tölgyesből való kimenekülése felett érzett mámor enyészni kezdett, majd átfordult elkeseredésbe, ám ekkor a mogyorósban úgy negyed mérföldet megtéve víz hangja ütötte meg a fülét: halványan ugyan, de kivehetően, nyugat felől. Rögtön meg is iramodott a hűvös hang irányába, de sétatempóra kellett lassítania, mert a lába elfáradt és elnehezült, az egyenetlen talajt pedig borostyán szőtte be. A víz hangja viszont minden pillanattal egyre erősödött, a magyaltölgy is sűrűbben nőtt a mogyoró között, így a fák árnyékában odafönt és Titus lába előtt is dús, sötét, feketészöld árnyalat jelent meg. A víz most már kimondottan hangossá vált, a fák viszont úgy összesűrűsödtek, hogy ijesztő hirtelenséggel bukkant elé a káprázatosan széles, sebes, habtarajos folyó, és ugyanabban a pillanatban a túlparti erdő árnyékából egy alak lépett elő.
Hórihorgas, ösztövér figura volt, nagyon magas és sovány: csontos válla előrecsavarodott, hullaszerű fejét lehajtotta, s gyér szakállú álla mintha dacosan szegeződött volna a föld felé. Öltözéke valaha fekete szövetből készülhetett, de a nap mostanra úgy kiszívta, a harmat úgy átáztatta, hogy olajzöld és szürke rongyok foltjaivá állt össze, melyeket észre sem lehetett venni az erdő lombjai között.
Mikor ez az ösztövér alak a víz széléhez lépdelt, reccsenő hang lebegett át a fényes víz felett, melynek forrását Titus sehogy sem tudta megállapítani. Mintha az alak minden lépésére távoli puskalövésként vagy száraz gally reccsenéseként szólalt volna meg, s abba is maradt, ha nem mozdult. De Titus hamarosan meg is feledkezett e különös hangról, mert a férfi a túlparton a folyóhoz ért, s egy asztalnyi nagyságú, lapos, napsütötte sziklához gázolt a vízben.
Amint rongyai közül előkotort egy darab zsineget és egy horgot, s épp felcsalizta volna, körbepillantott; először hanyagul, majd egyre felderengő nyugtalansággal, míg végül a kőre ejtette a zsinórt, és addig pásztázta a túlpartot, míg szeme meg nem akadt Tituson.
Titust részben elrejtette egy levelekkel teli, vastag ág, és egy hangot sem adott ki, úgyhogy megrémült, amikor ily módon hirtelen felfedezték, és arcába szökött a vér. De nem tudta levenni a szemét arról a csontsovány alakról. Most már a sziklán guggolt. Kiugró szemöldöke sziklapárkánya alatt lángoló, apró szemében különös fény villant, és egyszeriben felharsant rekedt hangja a folyón át:
– Uram! – Éles, reszelős kiáltás volt, meg is akadt a torkában, mintha jó ideje nem gyakorolta volna a hangját.
Titust ösztönei két irányba parancsolták: menekült volna az izzó, vad szempár előtt, ám izgatott is volt, hogy másik emberi lénnyel találkozhat, bármilyen ösztövér és bárdolatlan is, és kilépett a folyópartra, a napfénybe. Félt, és hangosan dörömbölt a szíve, ugyanakkor farkaséhes és halálosan fáradt is volt.
– Ki maga? – kiáltott át. Az alak felegyenesedett a forró kövön. Fejét Titus felé irányozta; magas alakja reszketett.
– Flay – felelte végül alig hallhatóan.
– Flay! – kiáltott vissza Titus. – Már hallottam magáról.
– Hogyne – felelte Flay a kezét tördelve. – Meglehetősen valószínű, uram.
– Nekem azt mondták, meghalt, Flay úr.
– Kétségkívül. – (Újra körbenézett; most először vette le Titusról a szemét.) – Egyedül van? – harsant át kérdése a vízen.
– Igen – felelte Titus. – Ön beteg?
Titus ugyanis még sosem látott ilyen sovány embert.
– Beteg, Méltóságod? Dehogy, fiam, dehogy… csak száműzött.
– Száműzött! – kiáltott fel Titus.
– Száműztek, fiam. Mikor maga még csak… mikor az atyja… az én uram… – hirtelen elhallgatott. – Fukszia nővére?
– Jól van.
– Ah! – mondta a sovány alak – Kétségkívül.
Már-már öröm csendült a hangjában, de aztán megváltozott a színezete:
– Ön kimerült, uram, és kifulladt. Mi szél hozta?
– Megszöktem, Flay úr – elszöktem. Éhes vagyok, Flay úr.
– Megszökött! – suttogta magában iszonyattal a hórihorgas férfi; de azért összeszedte és zsebre dugta horgát és zsinórját, és magában tartotta ezernyi égető kérdését.
– Túl mély itt a víz: túl sebes. Csináltam gázlót – kövekből – fél mérfölddel feljebb: nincs messze, Méltóságod, nincs messze. Kövessen a túlparton, kövesse a folyópartot, fiam – eszünk nyulat – (mintha csak magában beszélt volna, miközben visszalábalt a folyó partjára) – nyulat meg galambot, és egy kiadós alvás a kunyhóban… Kimerült… Lord Sepulchrave fia… majd összeesik… bárhol megismerném… a szeme mint a méltóságos asszonyé… Megszökött a Várból!… Nem… nem… nem szabad… Nem, nem…. Vissza kell küldeni, a Hetvenhetedik Earlt… A zsebemben hordtam… akkora volt, mint egy kismajom… valaha…
És Flay így motyogott magában, míg a partot rótta, Titus pedig a túlparton követte, míg a végtelennek tetsző vízparti út végeztével a gázlókövekhez nem értek. A folyó is sekély volt itt, de Flaynek nem volt könnyű dolga, míg a súlyos köveket a helyükre görgette és rögzítette. Öt éve álltak már szilárdan a rohanó vízben. Flay tökéletes átkelőt készített, Titus rögtön át is ment hozzá. Egy-két pillanatig félszegen bámultak egymásra, aztán Tituson erőt vettek a felgyülemlett fizikai megpróbáltatások, a nap megrázkódtatásai és nélkülözései, és egyszer csak összecsuklott a lába. A hórihorgas férfi azonnal felemelte, óvatosan átvetette a vállán, és megindult vele a fák közé. Mert kiéhezett külseje ellenére Flay úr állóképességét nem lehetett kétségbe vonni. Hamarosan messze maga mögött hagyta a folyót. Hosszú, inas karja biztosan tartotta Titust a vállán, szikár lába hosszú, izmos léptekkel rótta útját, térdropogásától eltekintve igencsak halkan. Száműzetésében az erdő és a sziklák közt megtanulta, milyen értékes a csend, és második természetévé vált, hogy úgy járjon-keljen, mint aki az erdőben született.
Járásának irama és biztonsága is arról tanúskodott, hogy úgy ismeri a tájat, akár a tenyerét.
Egyszer derékig járt a harasztosban. Utána vöröses homokkövön kapaszkodott felfelé; majd egy sziklát került meg, melynek csúcsa jócskán az alapja fölé lógott, és jókora felületét számtalan fecskefészek agyagja tette göcsörtössé; vagy épp naptól nem sütött völgy fölött állt, vagy diófás lankákon, ahol esténként iszonytató rendszerességgel indult véres küldetésére egy bagolyhorda.
Mikor egy homokos dombtetőre érve zihálva megállt pár pillanatra, és lenézett a kis völgybe, Titus, aki egy ideje ragaszkodott hozzá, hogy a maga lábán járjon – mert még Flay sem bírta el a súlyát mindvégig a kapaszkodókon –, szintén megállt, kezével a térdére támaszkodott, fáradt lábát mereven tartotta, és előredőlt, így pihent egy kicsit.
Az alattuk húzódó völgyecskét vagy mélyedést fás lankák zárták közre, kivéve dél felől, ahol zuzmós, mohalepte sziklák ragyogtak fel a lenyugvó nap sugaraiban.
A zöldesszürke fal túlsó végén mély lyukak voltak a kőben – kettő jó pár lábbal a föld fölött, egy pedig a völgy homokos talajával azonos szinten.
A hasadékon kis patak futott végig, mely középen egész kis tavacskává szélesedett, a tó túloldalán ugyanis, ahol nyelvvé keskenyedett, kezdetleges gát állt. Bármilyen egyszerű volt is, sok hosszú estébe telt az elkészítése. Flay odacipelte a legnehezebb rönköket, amelyeket még elbírt, és szorosan egymás mellé illesztette őket a patakban. Titus is jól kivehette onnan, ahol állt, ahogy a gát közepéről csordogáló, vékony eret is. A vízfolyás trillázva csobogott az esti fény csendjében, a kis völgyet egészen betöltötte csengő hangjával.
Leereszkedtek a fűfoltos, homokos völgyecskébe, és a patak mentén haladva végül a gáthoz és a felduzzasztott, csapdába ejtett vízhez értek. Tükörsima felszínének lágy kékjét egyetlen fuvallat sem borzolta, tökéletesen pontosan adta vissza a domboldal fáinak képét. A farönkök közé és elé egy sor karó volt bedöfve, ezek dúcolták alá őket. A közbülső helyet sár és kövek töltötték ki, így épült fel a fal, így alakult ki a tó, és új hang költözött a völgybe – a csillámló átfolyás csilingelése.
Néhány pillanat múltán a sziklafal alsó nyílásának a bejáratához értek. Csak egy hasadék volt, ajtó nagyságú, de odabenn tágas, páfrányokkal benőtt barlanggá szélesedett. Ezt a belső üreget a széles, természet alkotta kürtők oldaláról visszaverődő fény világította meg, melyek szájszerűen nyíltak a bejárat fölött nagyjából egy tucat lábnyira. Titus követte Flayt a hasadékon át, s mikor a járaton keresztül beértek a hűvös, nagyjából kerek barlangba, elcsodálkozott, hogy milyen világos van, még ha egyetlen napsugár sem hatolhat be közvetlenül, mert a széles kőkürtők erre-arra kanyarogtak, mielőtt kiértek a napfényre. A kacskaringós járatok faláról tükröződő napsugarak mégis hűvös fénnyel árasztották el a talajt. Magas, boltozatos hely volt ez a barlang, számos masszív kőpárkány, természetes perem és mélyedés díszítette. Balra e természetes kinövések legimpozánsabbika meredt elő a falból, mégpedig egy ötoldalú, sima lapú asztal alakjában.
Ezt a néhány dolgot Titus elméje automatikusan befogadta, de ahhoz túlságosan elcsigázott volt, és az éhség is mardosta, hogy egyebet tegyen, mint hogy gyengén biccentsen, és halványan a magas férfira mosolyogjon, aki félrefordított fejét lejjebb hajtotta, hogy lássa, elégedett-e a fiú. Egy pillanat múlva Titus már egy száraz páfrányból vetett, kezdetleges heverőn feküdt. Lehunyta szemét, és éhsége ellenére azonnal elaludt.