Harminchat
Ez a kőlapok-közül-felemelkedő kevéssé sejtette, hogy feje egy viharvert istenséghez méltó – és hogy amikor egy ilyen ábrázat megszólal, hangja aláássa a fenségét, mivel nincs hang, amely elég rettenetes lenne egy ilyen archoz.
– Ne ijedjen meg – nyafogta, hangja lágy volt, mint a tészta. – Minden rendben, minden nagyszerű, minden úgy van, ahogy lennie kell. Fogadjon el. Csak ennyit kérek. Fogadjon el. Úgy neveznek, a Vén Bitang. Soha nem hagyják ki. Kedves fiúk, de igazán. Ha-ha! Az, hogy egy lyukon keresztül jöttem fel önhöz a padlón át, semmiség. Tegye le azt a széklábat, barátom.
– Mit akar? – kérdezte Titus.
– Hallják, mit mond? – kérdezte a lágy hang. – „Mit akar?”, azt mondja. Semmit sem akarok, drága gyermekem. Semmit, csak barátságot. Édes barátságot. Ezért jöttem el önhöz. Hogy beavassam önt. Az ember segítse a gyámoltalanokat, nem igaz? És öntsön balzsamot, tudja: mosson meg mindenféle sebeket.
– Pokolian szeretném, ha békén hagyna – felelte vadul Titus. – Megtarthatja a balzsamát.
– Ez nem volt valami kedves – mondta a Vén Bitang. – Ez nem volt valami nyájas. De megértem. Nincs hozzászokva, ugye? Beletelik egy kis időbe, amíg megszereti a Kaptárt.
Titus az oroszlánszerű fejre meredt.
Hangja minden fenségétől megfosztotta, és Titus karnyújtásnyira letette a széklábat az asztalra.
– A Kaptárt? Az meg micsoda? – kérdezte végül. A férfi közben állhatatosan bámulta.
– Ezt a nevet adjuk annak, drága fiam, amit mások börtönnek neveznének. De mi jobban tudjuk. Számunkra ez egy világ a világban – én már csak tudom, nem igaz? Az egész életemet itt töltöttem – vagy majdnem az egészet. Mert az első néhány évemet luxusban éltem. Házaink illatosított padlódeszkáit tigrisbőrök borították: arany evőeszközeink voltak, és aranytányérjaink. Pénzünk annyi volt, mint homokszem a tengerparton. Mert nemesi vérből származom. Talán már hallott is rólunk. Mi vagyunk a legősibb család a világon – mi vagyunk az eredet. – Egy kissé kijjebb óvakodott a lyukból.
– Azt gondolja talán, hogy csak mert itt vagyok a Kaptárban, hiányzik nekem valami? Gondolja, hogy irigylem a családom? Gondolja, hogy hiányoznak az aranytányérok meg a tigrisbőrök? Nem! És a tükörképek sem hiányoznak a fényezett padlón. Mert itt megtaláltam a luxust. Ez az én örömöm. Hogy fogoly vagyok a Kaptárban. Így hát, drága gyermekem, ne ijedezzen. Azért jöttem, hogy elmondjam: van egy barátja odalent. Mindig kopoghat nekem. Kopogja ki, mire gondol. Kopogja ki az örömét és a bánatát. Kopogja ki a szeretetét. Együtt fogunk megöregedni.
Titus hirtelen felé fordult. Mire gondolhatott ez a visszataszító, egészségtelen teremtmény?
– Hagyjon békén – kiáltotta Titus –, hagyjon békén!
A férfi az alsó cellából rábámult. Azután remegni kezdett.
– Ez régen az én cellám volt – mondta. – Sok-sok évvel ezelőtt. Gyújtogató voltam. „Gyújtogatás”, így nevezték. Olyan nagyon szerettem a tüzet. A lángok mindenért kárpótolnak.
– Jöjjenek a patkányok és az egerek! Elő a nyúzókéssel! Jöjjenek az Új Fiúk!
Tett egy lépést Titus felé, aki erre egy kissé közelebb húzódott a székláb-fegyverhez.
– Ez egy jó cella. Valaha az enyém volt – nyafogta a Vén Bitang. – Sokat kihoztam belőle, azt elmondhatom. Kitanultam a természetét. Szomorú voltam, amikor el kellett hagynom. Ez a legszebb ablak a börtönben. De most kit érdekel? Hová lettek a freskók? Az én sárga freskóim? Vagyis rajzok, ugye érti. Tündérekről készült rajzok. Most le vannak takarva, és semmi sem maradt a munkámból. Nyoma sincs.
Felemelte büszke fejét, és ha nem lett volna olyan rövid a lába, Ézsaiásnak is beillett volna.
– Tegye le azt a széklábat az asztalra, fiam. Feledkezzen meg magáról. Egyen a morzsákból.
Titus lenézett a vén börtöntöltelékre, a markánsan fenséges, felfelé fordított arcra.
– A megfelelő helyre jött – mondta a Vén Bitang. – Távol attól az Életnek nevezett mocsoktól. Csatlakozzon hozzánk, drága fiam. Maga egy kincs lenne. Az én barátaim különlegesek. Öregedjen meg velünk.
– Túl sokat beszél – válaszolta Titus.
Az alulról érkezett ember lassan kinyújtotta erős karját. Jobb keze rákulcsolódott az ifjú bicepszére, és ahogy erősödött a szorítása, Titus gonosz erőt érzett benne; olyan érzése támadt, mintha a Vén Bitang ereje határtalan lenne, és ha akarná, könnyedén letéphetné a karját.
Egyetlen mozdulattal maga mellé rántotta Titust, aki pedig tekintetének fals nemességében két, gombostűfejnél nem nagyobb égő lángot pillantott meg.
– Annyi mindent megtettem volna érted – szólt az alulról érkezett ember. – Bemutattalak volna a kollégáimnak. Megmutattam volna az összes menekülőutat – ha egyszer szükséged lenne rájuk –, beszéltem volna neked a verseimről és arról, hol portyáznak az utcalányok. Hiszen az egészségünk nem láthatja kárát mindennek, igaz? Az nem lenne jó.
– De te azt mondtad, hogy túl sokat beszélek, ezért valami egészen mást fogok tenni: összeroppantom a koponyádat, mint egy tojáshéjat.
Azzal a rémisztő fogoly hirtelen elengedte Titust, megfordult a saját tengelye körül, majd felkapta az asztalt, a feje fölé emelte, és teljes erőből felé hajította. De minden gyorsasága ellenére elkésett. Amint Titus észrevette, hogy a férfi az asztalért nyúl, félreugrott, és a nehéz bútordarab a háta mögött a falnak csapódott.
Amikor viszonozni akarta az erőteljes mellkasú, izmos alak támadását, meglepetésére sírás ütötte meg a fülét. Ellenfele térdre rogyott, és nagyszabású, archaikus vonásait a tenyerébe temette.
Titus tanácstalanul újra meggyújtotta az egyik gyertyát, ami korábban az asztalon állt, azután visszaült a tábori ágyra, az egyetlen bútordarabra a cellájában, amely még nem tört darabokra.
– Miért kellett ezt mondanod? Miért kellett? Jaj, miért? Miért? – zokogta.
„Istenem – gondolta magában Titus –, mit tettem.”
– Szóval túl sokat beszélek? Istenem, túl sokat beszélek.
Árny felhőzte el a Vén Bitang arcát. Ám ebben a pillanatban nehéz léptek zaja hallatszott az ajtón túlról, majd kulcszörgés, végül a zárban forduló kulcs hangja. A Vén Bitang ekkor már talpon volt, és mire nyílni kezdett az ajtó, eltűnt a padlón tátongó lyukban.
Titus szinte öntudatlanul a lyuk fölé húzta a tábori ágyat, ráfeküdt, és ekkor kinyílt az ajtó.
Egy börtönőr lépett be, kezében fáklyával. Körbevilágított a cellában, a fény elidőzött a törött asztalon, a törött széken és az alvást színlelő fiún.
Négy lépéssel Titusnál termett, és felrántotta az ágyról, csak hogy egy kegyetlen, fejére mért ütéssel ismét leterítse.
– Ez majd kitart reggelig, átkozott fattyú! – ordította a foglár. – Majd én megtanítalak a hidegvérre! Majd én megtanítalak, hogy kell törni-zúzni! – Fenyegetően Titusra meredt. – Kivel beszéltél? – kiáltott rá, de a félig elkábított Titus aligha válaszolhatott.
Kora hajnalban, amikor felébredt, azt hitte, álom volt az egész. De ez az álom olyan élénk volt, hogy nem állta meg, hogy a padlóra ne hengeredjen, és a félhomályban be ne lessen az ágy alá.
Nem álom volt, hiszen a nehéz kőlap most is ott hevert, amit aztán Titus apránként, centiről centire addig tolt a padlón, amíg vissza nem zökkent a korábbi helyére. De még mielőtt a lyuk teljesen bezárult volna, a lenti sötétségből meghallotta az öregember kásásan lágy hangját.
– Vénüljünk meg együtt… – mondta. – Vénüljünk meg együtt.