Hatvankettő
Mikor Fukszia tudomást szerzett Steerpike árulásáról, s ahogy felfogta, hogy első és egyetlen szerelmi ügye egy gyilkoshoz fűzte, olyan undor és az iszonyat sötétítette el arcát, hogy attól a pillanattól kezdve e kifejezés rozsdafoltjától soha nem is szabadult meg teljesen.
Sokáig senkivel sem beszélt, a szobájába zárkózott, ahol, sírni képtelen lévén, teljesen kimerítették természetes lefolyást követelő érzelmei. Először csupán testileg érezte magát lesújtva, és sebei sajogtak. Karja aprókat rándult, és elzsibbadt. Fekete depresszióba zuhant. Még élni sem kívánt. Fájt a mellkasa. Mintha hatalmas félelem feszegette volna bordáit, a fájdalom egyre csak növekvő gömbje. A lesújtó hír után egy hétig aludni sem tudott. Aztán egyfajta keménység költözött belé, amilyen még sosem. A védelmére szolgált. Szüksége volt rá. Segített neki, hogy megkeseredjen. A szeretet minden gondolatát, ami oly természetesen áradt belőle, már születése pillanatában elfojtotta. Magányos szobájában fel-alá járkálva megváltozott és megöregedett. Kezdte úgy érezni, lehetséges, hogy mindenki álarcot visel, és könyörtelen, akárcsak Steerpike. Gyűlölte az egész világot.
Mikor Titus meglátogatta, elképedt megváltozott hangján, beesett szemén. Most először vette észre, hogy azon kívül, hogy a nővére, nő is.
A maga részéről Fukszia is változást észlelt öccsében. Nyugtalansága ugyanolyan valódi volt, mint az ő kiábrándultsága. Szabadságvágya ugyanolyan égető, mint az ő szeretetvágya.
De mit tehetett Titus, és mit Fukszia? Ott volt körülöttük a Vár, hatalmasan és felderíthetetlenül, akár egy sötét nap.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta a lány –, de semmi sincs, amiről beszélhetnénk!
Titus nem szólt semmit, csak a falnak támaszkodott. Nővére most sokkal öregebbnek látszott. A fiú sarkával a szegélyléc fölött egy darabka vakolatot dörzsölgetett, míg az le nem vált.
– Nem tudom elhinni, hogy meghalt – mondta végül.
– Kicsoda?
– Flay, természetesen. És mindazt, amit tett. Mi lehet a barlangjával? Gondolom, örökre üresen marad. Nem szeretnél…
– Nem – előzte meg Fukszia a kérdést. – Nem igazán akarok sehová sem menni. Találkoztál Prune doktorral?
– Egyszer-kétszer. Megkért, hogy mondjam meg, szeretne meglátogatni, bármikor, amikor csak akarod. Nincs valami jól.
– Egyikünk sincs – mondta Fukszia. – Mihez kezdesz? Úgy megváltoztál. Borzalmas volt végignézni az egészet? De inkább ne mondd el. Nem akarok ezen rágódni!
– Mindenütt őrszemek vannak.
– Tudom.
– És takarodó. Nyolcra a szobámban kell lennem. Ki az az ember az ajtód előtt?
– Nem tudom a nevét. A nap és az éjszaka nagy részében itt áll. Meg van egy az udvaron is, az ablak alatt.
Titus az ablakhoz ballagott, és lenézett.
– Mi az ördögöt csinál itt?
Megfordult.
– Sosem kapják el – mondta. – Túl ravasz a nyavalyás szörnyeteg. Miért nem égetik fel az egész helyet, velünk meg az egész világgal együtt, és vetnek véget az összes mocskos ügyüknek meg a rohadt rituálénak, meg mindennek, és miért nem adnak egy lehetőséget a zöld fűnek?
– Titus – szólt a nővére –, gyere ide.
A fiú reszkető kézzel lépett felé.
– Szeretlek Titus, de nem érzek semmit. Meghaltam. Még te is meghaltál bennem. Tudom, hogy szeretlek. Te vagy az egyetlen, akit szeretek, de nem érzek semmit, és nem is akarok. Túlságosan sokat éreztem, rosszul vagyok az érzésektől… Félek tőlük.
Titus még közelebb lépett. A lány rámeredt. Egy évvel azelőtt megcsókolták volna egymást. Szükségük volt egymás szeretetére. Most még inkább szükségük lett volna rá, de valami elromlott. Űr támadt közöttük, s nem vezetett át felette híd.
De Titus azért megszorította a lány karját egy pillanatra, mielőtt az ajtóhoz sietett volna, és eltűnt a szeme elől.